2012-ebedfia: Lisieux-i Szent Teréz

2012. február 1., szerda

„Igazgatóm” leckéi

Így telt el az én jegyességem ideje... Jó hosszú volt a szegény kis Teréz számára! Az évem végén Anyánk azt mondta, hogy ne is álmodjam fogadalomtételről, az elöljáró Atya úgyis vissza fogja utasítani a kérésemet; még 8 hónapot kellett várnom...

Az első pillanatban igen nehezemre esett a magamévá tennem ezt a nagy áldozatot, de hamarosan kigyúlt a fény a lelkemben; akkor éppen Surin Atya könyvét, „A lelki élet alapjai”-t olvastam elmélkedve; egyszer, ima alatt, megértettem, hogy az én fogadalomtétel utáni vágyamba nagy önszeretet vegyül; miután Jézusnak adtam magam, hogy neki örömet szerezzek, hogy vigasztaljam, nem kívánhatom tőle, hogyaz én akaratomat tegye az övé helyett; megértettem azt is, hogy egy jegyesnek fel kell ékesítenie magát menyegzője napjára s én ennek érdekében semmit sem tettem még... Ekkor ezt mondtam Jézusnak: ,,Ó, én Istenem! nem kérem tőled, hogy szent fogadalmamat letehessem, addig fogok várni, amíg csak akarod, csak azt nem akarom, hogy az én hibám késleltesse a veled való egyesülésemet, éppen ezért minden gondom az lesz, hogy drágakövekkel ékesített, szépséges ruhát készítsek magamnak; bizonyos vagyok benne, hogy ha díszeit elég gazdagnak találod, az összes teremtmény együttvéve sem akadályozhat meg abban, hogy leszállj hozzám és én örökre egyesüljek veled ó, én Édesem!...

Beöltözésem óta már sok megvilágosítást kaptam a szerzetesi tökéletesség, főleg a Szegénység fogadalma felől. Újoncidőm alatt örültem, ha csinos holmik álltak szolgálatomra s ha a kezemügyében volt minden, amire csak szükségem volt. „Igazgatóm”[1] türelmesen elviselte ezt, mert Ő nem szeret a lelkeknek egyszerre mindent megmutatni. Rendszerint kicsinyenként adja az ő világosságát. (Spirituális életem kezdetén, 13 vagy 14 éves koromban azt kérdeztem magamtól: mivel is gyarapodhatnék még; azt hittem, hogy jobban megértenem a tökéletességet: már lehetetlen. Nagyon hamar rájöttem azután, hogy minél inkább megy valaki előre ezen az úton, annál távolabb tudja magát a végétől; éppen ezért most már belenyugszom abba, hogy mindig tökéletlennek lássam magam s ebben találom örömömet...) Visszatérek a leckékhez, melyeket „Igazgatóm” adott nekem. Egyik estén, kompletorium után, hiába kerestem kis lámpásunkat a polcán; nagy szilencium volt, lehetetlenség volt visszakérnem... Megértettem, hogy egy nővér, abban a hitben, hogy saját lámpását viszi, vette el a miénket, melyre igen nagy szükségem volt; ahelyett, hogy bántott volna, hogy hiányzik, igen boldog voltam, átérezve, hogy a szegénység abban áll, hogy nemcsak kellemes, hanem ezen túl, nélkülözhetetlen dolgoktól is meg legyünk fosztva, így a külső sötétség közepette megvilágosodott a belsőm... Ebben az időben valósággal beleszerettem a legcsúnyább és legkényelmetlenebb dolgokba, így örömmel vettem észre azt is, hogy elvitték cellánkból a szép kis korsót s helyére egy vaskos, teljesen csorba korsóttettek... Sok erőfeszítést tettem azért is, hogy ne mentegessem magam, ez azután igen nehezemre esett, különösen Mesternőnkkel szemben, aki előtt semmit sem akartam rejtegetni; íme első győzelmem, nem nagy, de igen keservesen ment. - Egy ablak mögé tett kis váza eltörött, Mesternőnk, azt gondolva, hogy miattam esett le, megmutatta nekem, azzal, hogy máskor jobban vigyázzak. Szó nélkül megcsókoltam a földet, s megígértem, hogy a jövőben rendesebb leszek. - Nem voltam elég erényes s ezért az ilyen kis erénygyakorlatok nagyon nehezemre estek, szükségem volt rá, hogy az utolsó ítéletre gondoljak, mikor majd minden kiderül, mert ezt figyeltem meg: ha az ember teljesíti kötelességét és soha nem mentegetőzik, arról senki sem tud, ezzel szemben a tökéletlenségek azonnal feltűnnek...

Miután nagy erények gyakorlására nem volt bennem tehetség, főleg a kicsinyekét tartottam szem előtt; szerettem például összehajtogatni a nővérek ottfelejtett köpenyét s annyi apró szolgalatot tenni nekik, amennyit csak tudok. Megadatott nekem az önsanyargatás szeretete is, ami már csak azért is nagy volt, mert semmit meg nem engedtek, amivel kielégíthettem volna.... Az egyetlen pici önsanyargatás, melyet a világban végeztcm, az volt, hogy nem támasztottam meg a hátamat, amikor ültem s még ezt is megtiltották, görbe testtartásra való hajlamom miatt. Jaj, bizonyára nem lett volna hosszúéletű a lelkesedésem, ha sok vezeklést engedtek volna meg... Azt viszont, hogy önszeretetemet megsanyargassam, kérés nélkül megengedték s ez sokkal több jót tett nekem, mint a testi vezeklés...

Az ebédlő, ahol mindjárt beöltözésem után szolgálatot teljesítettem, szintén nem egy alkalmat kínált arra, hogy önszeretetemet a helyére: vagyis a lábam alá tegyem... Igaz: nagy örömet szerzett az, hogy ön mellé voltam beosztva, drága Anyám s hogy közelről szemlélhettem az ön erényeit, de ez a közelség szenvedést okozott, nem éreztem, mint valamikor, hogy szabadon mondhatok mindent önnek, ott volt a szabályzat, amelyet be kellett tartani, nem tudtam kitárni a lelkemet, végre is a Kármelen voltam s nem a Cserjésben, az atyai házban!...

_________________________________

[1] Amint Teréz már megmondta, az ő „Igazgatója” nem más, mint Jézus.

2012. január 23., hétfő

Papa hároméves mártíriuma...

Amint az imént mondtam, január l0-ének a napja volt az én Királyom diadala, Jézus virágvasárnapi jeruzsálemi bevonulásához hasonlítom; mint ahogy a Mi Isteni Mesterünk egynaposdicsőségét fájdalmas szenvedés követte s ez a szenvedés nem volt egyedül az övé, mint ahogy Jézus fájdalmai karddal döfték át Isteni Anyjának szívét, így a mi szívünk is átérezte annak a szenvedését, akit a földön a leggyengédebben szerettünk... Emlékszem, hogy 1888 júniusában, első megpróbáltatásunk idején ezt mondtam: „Sokat szenvedek, de érzem, hogy még nagyobb megpróbáltatásokat is el tudnék viselni.” Nem gondoltam ekkor, hogy mi vár még rám... Nem tudtam, hogy február 12-én, egy hónappal beöltözésem után, drága Atyánk a minden kelyhek legkeserűbbikét, legmegalázóbbját fogja kiinni...[1]

Ó, ezen a napon nem mondtam, hogy még többet is tudnék szenvedni!!!... Gyötrelmeinket nem tudják kifejezni a szavak, meg sem próbálom leírni őket. Egy napon majd az Égben szívesen fogunk beszélgetni dicsőséges megpróbáltatásainkról, vagy nem vagyunk máris boldogok, hogy elszenvedtük azokat?... Igen, Papa hároméves mártíriuma úgy áll előttem, mint egész életünk legszeretetreméltóbb, leggyümölcsözőbb ideje, oda nem adnám a Szentek összes elragadtatásáért és kinyilatkoztatásáért, szívemből kicsordul a hála erre a felbecsülhetetlen kincsre gondolva, amely szent irigységgel töltheti el az Égi udvar Angyalait...

Vágyam a szenvedés után beteljesült, de vonzalmam nem csökkent iránta, részt is kért hamarosan a lelkem a szívem szenvedéseiből. A lelki szárazság mindennapi kenyeremmé lett s bár minden vigasztalástól meg voltam fosztva, a teremtett lények legboldogabbja voltam, mert minden vágyam beteljesedett...

Ó, drága Anyám! Milyen édes is volt a mi nagy megpróbáltatásunk, hiszen mindegyikünk szívét csak a szeretet és a hála sóhajai hagyták el!... Nem mentünk már a tökéletesedés ösvényén, hanem repültünk, mind az öten. A két szegény kis caeni száműzött,[2] dacára annak, hogy még a világban volt, nem volt már a világból való... Ó, milyen csodákat vitt végbe a megpróbáltatás az én drága Céline-em lelkében!... Minden levele, amelyet ebben az időben írt, csupa megnyugvás és szeretet... S ki tudná elmondani közös beszélgetéseinket?... Ó, a Kármel rácsai nem választottak szét bennünket, inkább még jobban egyesítették a lelkünket, ugyanazok voltak a gondolataink, ugyanazok a vágyaink, ugyanaz a szeretetünk Jézus és a lelkek iránt... Mikor Céline és Teréz együtt volt, földi dolgokról soha, egyetlen szó sem vegyült beszélgetésükbe, ott folyt az már az Égben. Mint valamikor a Belvederében, örökkévaló dolgokról álmodtak s hogy hamarosan érezhessék azt a végtelen boldogságot, itt lenn egyetlen osztályrészükül „a szenvedést és a megvetést”választották.[3]

______________________________

[1] 1889. febr. 12-én Boldog Louis Martint Lisieux-ből egy caeni gyógyintézetbe szállították.

[2] Leonie és Céline a Saint-Vincent-de-Paul árvaházba költözött, hogy édesapjuk közelében lehessenek.

[3] Utalás Keresztes Szent János híres szavaira: „Szenvedni és megvettetni érted”.

2012. január 8., vasárnap

Beöltözésem napján havazott...

Úgy mondtam, hogy Jézus volt az „Igazgatóm”. - A Kármelbe lépve megismerkedtem azzal, akinek igazgatómmá kellett volna lennie, de alighogy gyermekei közé fogadott, száműzetésbe kellett mennie[1]... Így éppen csak hogy megismertem s máris megfosztottak tőle... Miután be kellett érnem azzal, hogy évente egy levelet kapjak tőle a 12-ért, melyet én írtam neki, szívem igen gyorsan fordult az igazgatók Igazgatója felé; Ő azután megtanított engem arra a tudományra, amely el van rejtve a tudósok és a bölcsek elől, s melyet Ő a legkisebbeknek nyilatkoztat ki.[2]

A Kármel hegyére átültetett apró virágnak ki kellett nyílnia a Kereszt árnyékában; Jézus könnyei és vére lettek harmatcseppjeivé, Napjává pedig könnyfátyolos, Imádandó Arca... Idáig még nem mértem fel a Szent Arc rejtett kincseinek a mélységét, ön tanított megismerésükre, drága Anyám. Mint ahogy mindnyájunkat megelőzött a Kármelen, úgy hatolt be elsőnek a szeretetnek abba a misztériumába, melyet Jegyesünk Arca rejt magában. Ön hívott engem s én megértettem... Megértettem, hogy mi az igazi dicsőség. Az, akinek országa nem ebből a világból való,[3]megmutatta nekem, hogy az igazi bölcsesség abban áll, hogy „ismeretlenek legyünk és semmibe vegyenek bennünket[4]” - hogy „önmagunk megvetésében leljük örömünket[5]”... Ó, azt akartam, hogy mint Jézus Arca: „Az én arcom valóban el legyen rejtve, hogy a földön senki se ismerjen fel [6]”. Szomjaztam arra, hogy szenvedjek s hogy megfeledkezzenek rólam...

Mennyire az irgalom útján vezetett mindig a Jó Isten, soha nem adott kívánnom olyan dolgot, amit ne kaptam volna meg tőle; gyönyörűséges is volt számomra az ő keserű kelyhe...

Május havának sugárzó ünnepein, a mi drága Máriánk fogadalomtételének és fátyolfelvételének ünnepein: menyegzőjének napján boldogan koszorúzta meg a családlegifjabbja az elsőszülöttet.[7] De ezután már megpróbáltatásnak kellett következnie... Az előző év májusában Papa lábait hűdéses bénulás érte, akkor igen nyugtalanok voltunk, de az én drága Királyom erős természete hamarosan legyőzte a bajt s félelmünk eloszlott; azonban a római utazás alatt nemegyszer észrevettük, hogy fáradékony, hogy nem olyan vidám, mint máskor... Mindenekfelett azt vettem észre, hogy mennyit haladt a tökéletesség terén; Szalézi Szent Ferenc példájára elérkezett oda, hogy természetes hevességén is úrrá legyen, odáig, hogy a világ legszelídebb természetű emberének látszott... A földi dolgok láthatóan alig érintették, könnyen felülemelkedett az élet bosszúságain, a Jó Isten végül elárasztotta vigasztalással; napi szentséglátogatásai alatt szeme gyakran könnyekkel telt meg s arcáról égi boldogság sugárzott... Mikor Léonie eljött a Vizitációból, nem bánkódott; nem tett szemrehányást a Jó Istennek, amiért nem hallgatta meg imáit, melyekkel hivatást kért drága leánya számára, még valamiféle örömmel is ment érte, hogy hazahozza...

Milyen hittel is fogadta el Papa, hogy el kell szakadnia kis királynőjétől! Ilyen szavakkal értesítette alenconi barátait: - „Drága Barátaim, Teréz, az én kis királynőm, tegnap belépett a Kármelbe!... Egyedül Isten kívánhat ekkora áldozatot... Ne sajnáljatok, mert szívem örömtől árad...”

A főoltár a Lisieux-i Szent Péter templomban

Ideje volt, hogy egy ilyen hűséges szolga megkapja bérét, s igazságos volt, hogy ez a bér hasonlítson ahhoz, amelyet Isten az Egek Királyának, egyszülött Fiának adott... Papa nemrég ajánlott fel Istennek egy oltárt,[8] az volt a számára kiszemelt áldozat, hogy ott a szeplőtlen Báránnyal együtt feláldoztassék ő is... Ismeri, drága Anyám, júniusi keserűségeinket s főleg a 24.-eit 1888-ban,[9] ezek az emlékek éppen elég mélyen vannak a szívünkbe vésve, szükségtelen leírnom őket... Ó, Anyám! mit szenvedtünk!... S ez még csak kezdete volt a megpróbáltatásainknak... Közben pedig elérkezett beöltözésem ideje; a kapitulum elfogadott, de hogy is gondolhattunk volna arra, hogy ünnepséget rendezzünk? Már arról is beszéltek, hogy megkapom a szent habitust anélkül, hogy kimennék a kolostorból,[10] de azután úgy határoztak, hogy még várunk.[11] Minden remény ellenére drága Atyánk felépült második rohama után[12] és a Püspök Úr január 10.-re tűzte ki a szertartást. Hosszú volt a várakozás, de utána milyen szépséges volt az ünnep... semmi sem hiányzott belőle, semmi, még a hó sem... Nem tudom, beszéltem-e már arról, hogy mennyire szeretem a havat? Már egészen kiskoromban is elbűvölt a fehérsége; legnagyobb örömeim közé tartozott, ha hóesésben sétálhattam... Vajon miért volt ilyen az ízlésem?... Talán, merttéli kis virág voltam s a legelső, amit gyermekszemeim láttak, a megszépült természet fehér köntöse volt... Egyszóval, mindig vágytam arra, hogy beöltözésem idején a természet, hozzám hasonlóan, fehér díszben legyen. A szép nap előestéjén szomorúan néztem a szürke égre; időnként szitált az eső s az időjárás oly enyhe volt, hogy már nem remélhettem havat. Másnap reggel az Ég nem változott, azonban az ünnep ragyogó volt s a legszebb, legragyogóbb virág az én drága Királyom volt, soha szebb, soha méltóságteljesebb nem volt... Mindenki csak csodálta, ez a nap volt az ő győzelme s utolsó ünnepe itt lent a földön.Összes gyermekét odaadta a Jó Istennek, mert mikor Céline bevallotta neki, hogy hivatást érez, sírt örömében s elment vele, hogy köszönetet mondjon Annak, aki „abban a megtiszteltetésben részesítette, hogy kiválasztotta magának mindegyik gyermekét.”

A szertartás végén a Püspök Úr a Te Deumot intonálta, valamelyik pap megkockáztatta azt a megjegyzést, hogy ezt a himnuszt csak fogadalomtétel alkalmával szokás énekelni, de az ének már szárnyalt s a hálaadó himnuszelhangzott végig. Nem kellett-e, hogy ez az ünnep teljes legyen, mikor az összes többit is magába foglalta?... Még egyszer utoljára megcsókoltam drága Királyomat, visszamentem a klauzurába és az első, amit észrevettem a keresztfolyosón, az „én kis rózsaszínű Jézusom” volt, aki virágok és égő gyertyák közül mosolygott rám, de azután rögtön a hópelyheket pillantottam meg... A kolostor udvara fehérben volt, akárcsak én... Micsoda gyöngédség volt ez Jézustól! Elébe jött kis jegyesének, havat adott neki... havat, hol van hát az a halandó, legyen bármilyen hatalmas is, aki havat tud hullatni az égből, hogy elbűvölje kedvesét?... A világiak talán tettek is fel maguknak ilyen kérdést, mert bizonyos, hogy a beöltözésnapi hó kisebb csodaszámba ment előttük s hogy az egész város álmélkodott rajta. Szerintük furcsa ízlésem van, hogy szeretem a havat... Annál jobb! ez még nyilvánvalóbbá teszi a szüzek Jegyesénekfelfoghatatlan leereszkedését... azét, aki gyöngéden szereti a HÓfehér Liliomokat!... A Püspök Úr bejött a szertartás után, jósága irányomban igazán atyai volt. El is hiszem, hogy büszkén látta: boldogultam itt, mindenkinek azt mondta, hogy „az ő kislánya” vagyok. Valahányszor csak visszatért ezután a szép ünnep után, mindig jóságos volt irányomban, főleg Keresztes Szent János Atyánk centenáriuma alkalmából tett látogatása emlékezetes a számomra. Két kezébe fogta a fejemet, ezerfajta módon becézett, soha engem még ilyen megtiszteltetés nem ért! Ugyanakkor a Jó Isten gondolatomat arra a gyöngédségre irányította, melyet Ő fog majd rám pazarolni az angyalok és a Szentek jelenlétében s melynek halovány mását nyújtotta nekem ebben a világban; éppen ezért örömöm igen nagy volt.

____________________________

[1]      Pichon atyát az elöljárói missziósnak küldték el Kanadába 1888. november 5-án.
[2]      Vö. Mt 11,25
[3]      Vö. Jn 18,36
[4]      Krisztus Követése I./2
[5]      Krisztus Követése III./49
[6]      Iz 53,3
[7]      A kármelitákat virággal koszorúzták meg fogadalomtételük napján.
[8]      A Lisieux-i Szent Péter templom főoltára.

[9] Louis Martin, aki ekkor már súlyos agyérelmeszesedésben szenvedett, anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, 1888. jún. 23-án eltávozott hazulról. Le Havre-ban találták meg jún. 27-én.

[10] Az akkori szokás szerint a jelölt beöltözése napján menyasszonyi ruhában kimegy a kolostorból és otthon is családi ünnepségen vesz részt.

[11] A jelöltidő rendes körülmények között 6 hónap volt, Teréznek 1888 októberében kellett volna beöltöznie.

[12] 1888. november 3-án volt ez a második roham.

2012. január 2., hétfő

„Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket s főként azért, hogy a papokért imádkozzam.”

Ez a boldogság nem volt tiszavirágéletű, nem kellett elröppennie „az első napok illúzióival”. Illúzióim - a Jó Isten megadta ezt a kegyelmet - EGYÁLTALÁN nem voltak mikor a Kármelbe léptem; olyannak találtam a szerzetesi életet, mint amilyennek elképzeltem, semmiféle áldozaton nem csodálkoztam, és mégis, hiszen tudja, drága Anyám, első lépéseim több tövisre, mint rózsára találtak! . . . Igen, a szenvedés kitárta felém a karját és én szerelmesen vetettem bele magamat... Hogy mit szándékoztam tenni a Kármelen, azt kijelentettem az Eucharisztiás Jézus lábainál, a fogadalomtételemet megelőző vizsgán: „Azért jöttem, hogy megmentsem a lelkeket s főként azért, hogy a papokért imádkozzam.” Ha az ember el akar érni egy célt, igénybe kell vennie annak eszközeit; Jézus megértette velem, hogy a kereszt által akar lelkeket adni nekem s a szenvedés iránti vonzalmam a szenvedéssel egyenes arányban nőtt. Ez volt az utam 5 éven át, külsőleg azonban semmi sem árulta el szenvedésemet, amely éppen azért volt olyan fájdalmas, mert egyedül csak én ismertem. Ó, milyen meglepetésben lesz részünk a világ végén, mikor majd a lelkek történetét olvassuk!... Hányan fognak csodálkozni, látva azt az utat, amelyen az én lelkemet vezették végig!..

Ez annyira igaz, hogy két hónappal belépésem után, Pichon Atya, mikor a Szent Szívről nevezett Mária nővér fogadalomtételére eljött, meglepetve látta, hogy a Jó Isten mit vitt végbe a lelkemben és azt mondta, hogy előző estén, mikor a kórusban látott imádkozni, azt hitte, hogy teljesen gyermeki a buzgalmam és nagyon édes az utam. A jó Atyával való találkozásom igen nagy vigasztalás volt számomra, melyet könnyek fátyoloztak, mert igen nehezemre esett a lelkemet kitárnom előtte. Azonban mégis életgyónást végeztem, olyant, amilyent még életemben soha; a végén az Atya ezeket a szavakat mondta nekem, a legvigasztalóbbakat, melyek csak megcsendültek a lelkemben: „A Jó Isten, a Szent Szűz és minden Szentek jelenlétében KIJELENTEM, HOGY SOHA NEM KÖVETETT EL EGYETLEN HALÁLOS BŰNT SEM.” Azután még hozzáfűzte: köszönje meg a Jó Istennek, amit önért tett, mert, ha elhagyta volna, a kis angyal helyett egy kis démon lett volna önből. Ó, ezt nem volt nehéz elképzelnem, éreztem, hogy milyen gyenge és tökéletlen vagyok, de a szívemet hála töltötte el; annyira féltem attól, hogy beszennyeztem Keresztségem fehér ruháját, hogy ez a biztosíték, egy olyan lelkivezető szájából, aki, mint ahogy a Mi Szent Terézia Anyánk kívánta, egyesíti a tudományt az erénnyel, olyan volt számomra, mintha magának Jézusnak az ajkáról hangzott volna el. .. A jó Atya még ezeket a szavakat is mondta, melyek édesen íródtak a szívembe: „Gyermekem, a Mi Urunk legyen mindig az ön főnöke és újoncmestere.” Valóban az is volt s ezen felül még az „Igazgatóm” is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a lelkem zárva volt Elöljáróim számára, ó, távolról sem, mindig azon voltam, hogy nyitott könyv legyen előttük; de Anyánknak, miután gyakran volt beteg, kevés ideje volt arra, hogy foglalkozzék velem. Tudom, hogy nagyon szeretett engem, s rólam a lehető legjobbakat mondta, emellett azonban megengedte a Jó Isten, hogy akaratlanul is NAGYON SZIGORÚ legyen, nem találkozhattam vele úgy, hogy ne kellett volna megcsókolnom a földet s ugyanilyen volt a ritka eligazítások idején, melyeket nekem tartott... Milyen felbecsülhetetlen kegyelem! . . . Mennyire láthatóan működött a Jó Isten abban, aki helyettese volt!... Mi lett volna belőlem, ha, mint ahogy a világiak gondolták, a közösség „játék babája” lettem volna? Ahelyett talán, hogy a Mi Urunkat láttam volna feletteseimben, csak saját személyüket jelentették volna számomra és szívem, amelyet oly jól megőriztem a világban, emberi kapcsolatokat létesített volna a kolostorban... Szerencsémre megóvtak ettől a csapástól. Kétségtelenül nagyon szerettem Anyánkat, de tiszta szeretettel, mely lelkem Jegyese felé emelt...

Mesternőnk igazi szent volt, az ősi kármeliták tökéletes megtestesítője; naphosszat vele voltam, mert ő tanított dolgozni. Határtalan volt a jósága velem szemben, de lelkem mégsem tárult ki előtte... Csak erőfeszítés árán tudtam lelki irányításban részesülni; miután nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a lelkemről beszéljek, nem tudtam hogyan kifejezni, ami végbement bennem... Az egyik jóságos öreg anya egyszer megértette, hogy mit érzek, ezt mondta nevetve rekreáció idején: - „Úgy látszik, kislányom, nincs különös mondanivalója felettesei számára.” - „Miért mondja ezt, anyám?” - „Mert végtelenül egyszerű a lelke, de ha tökéletes lesz, akkor még egyszerűbb lesz; minél közelebb kerülünk a Jó Istenhez, annál egyszerűbbé válunk.” A jó anyának igaza volt; mindezek mellett azonban az, hogy csak nehezen tudtam kitárni a lelkemet, bármennyire is egyszerűségemből fakadt, igazi megpróbáltatás volt, most már tudom, mert most is egyszerű vagyok s mégis igen nagy könnyedséggel fejezem ki gondolataimat.

2011. október 4., kedd

Belépésem a Kármelbe

Belépésem napja április 9-ére, hétfőre esett, arra a napra, amelyen a Kármel - a Nagyböjt miatt késve - a Szeplőtelen Fogantatást ünnepelte. Az előestén az egész család összegyűlt az asztal körül, amelynél én utoljára ültem. Ó, milyen szívettépőek ezek a bensőséges együttlétek!.. Akkor, mikor az ember azt szeretné, hogy megfeledkezzenek róla, elhalmozzák simogatással s a leggyengédebb szavakkal és éreztetik az elválás áldozatát... Papa szinte semmit sem mondott, de tekintete szeretettel pihent rajtam . . . Nagynéném időnként sírt és Nagybátyám ezer szerető bókot mondott. Jeanne és Mária is csupa gyengédség volt, különösen Mária, aki félrevont és bocsánatot kért a fájdalmakért, melyeket okozni vélt nekem. Drága kis Léonie-m, aki néhány hónapja jött vissza a Vizitációból[1], még inkább elhalmozott csókokkal és simogatásokkal. Csak Céline-ről nem beszéltem, de kitalálhatja, drága Anyám, hogyan telt el az utolsó éjszaka, mikor együtt aludtunk... A nagy nap reggelén még egy utolsó pillantást vetettem a Cserjésre, gyermekkoromnak erre a kedves kis fészkére, melyet már nem láthatok többé és elindultam drága Királyom karján, hogy felmenjek Kármel hegyére... Mint az előző napon is, az egész család együtt hallgatott Szentmisét és együtt áldozott. Amikor Jézus leszállt az én drága rokonaim szívébe, csupa zokogást hallottam magam körül, csak én nem könnyeztem. A szívem azonban oly hevesen vert, hogy mikor intettek nekünk, hogy menjünk a konventajtóhoz, úgy éreztem, lépni sem tudok; előrementem, azt kérdezve magamtól, vajon nem halok-e bele ebbe az erős szívdobogásba... Ó, micsoda pillanat! Csak, ha átéltük, tudhatjuk meg, hogy mit jelent...

Megindultságomnak nem volt külső jele: miután megcsókoltam drága családom minden tagját, az én páratlan Atyám elé térdeltem, áldását kérve; erre ő maga is letérdelt és sírva áldott meg... Amint az aggastyán még élete tavaszában lévő gyermekét az Úrnak ajándékozza: ez olyan látvány volt, amely bizonyára mosolyra fakasztotta az angyalokat... Pár pillanattal később becsukódtak mögöttem a szent hajlék kapui s itt azoknak a drága nővéreknek a csókja várt, akik anyáim voltak s akik ezentúl példaképeim lesznek... Végre teljesültek vágyaim; a lelkem olyan édes és mély BÉKÉT érzett, amelyet kifejeznem lehetetlenség s ez a bensőséges béke immár 7 és fél év óta osztályrészem, a legnagyobb megpróbáltatások közepette sem hagyott el.

Mint minden jelöltet, engem is a kórusba vittek fel belépésem után azonnal; sötét volt a kitett Oltáriszentség miatt[2] és az, ami a legelőször megkapott, a mi szent Genovéva anyánk[3] szeme volt. Engem nézett; egy percre letérdeltem a lábaihoz, megköszönve a Jó Istennek azt a kegyelmet, hogy ismerhetek egy szentet s azután követtem Gonzagáról nevezett Mária Anyát a közösség különböző helyiségeibe. Mindent nagyszerűnek találtam, úgy éreztem, mintha valami pusztaságba kerültem volna, kis cellánktól különösen el voltam ragadtatva, de az öröm, amit éreztem, békés volt, a legkisebb szellő sem vert hullámot azokon a nyugalmas vizeken, melyeken a hajócskám ringatózott, egyetlen felhő sem homályosította el az én egem kékjét... ó, teljes kárpótlást kaptam minden megpróbáltatásért... Milyen mélységes örömmel mondogattam ezeket a szavakat: „Örökre, örökre itt vagyok!...”

____________________________

[1] Léonie 1887 július 16-án belépett caeni Vizitációba, de egészségi okokból 1888. január 6-án visszatért a szülői házba.

[2] A kórusban szokás szerint félhomály volt ilyenkor, hogy a kármelitákat ne lehessen látni a kápolnából.

[3] Szent Teréziáról nevezett Genoveva anya a lisieuxi Kármel alapítója volt (1858). Többször is volt perjelnő. 1884-ben megbetegedett s szent halállal halt meg 1891. dec. 5-én.

2011. szeptember 26., hétfő

Várakozás a belépésre...

A részemről könnyekben töltött ragyogó ünnep délutánján meglátogattam a kármelitákat; nagy volt a meglepetésem, midőn a rács kinyitásakor egy elragadó kis Jézust pillantottam meg, aki labdát tartott a kezében, melyre az én nevem volt írva. A kármeliták, Jézus helyett, aki túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy beszéljen, himnuszt énekeltek, amelyet az én drága Anyám szerzett; minden szavára édes vigasztalás áradt el a szívemben, soha nem fogom elfelejteni annak az anyai szívnek a finomságát, amely engem mindig elárasztott a gyöngédségével... Miután édes könnyek között köszöntem ezt meg, elmeséltem a meglepetést, amelyet az én drága Céline-em készített nekem az éjféli miséről hazajövet. A szobámban, szép, mély tál közepén egykicsi hajót találtam az alvó kis Jézussal, aki mellett egy kis labda volt, a fehér vitorlára Céline ezeket a szavakat írta: „Én alszom, de a szívem virraszt,”[1]és a hajón csak ennyi: „Istenre hagyatkozás!” Ó, ha Jézus nem is beszélt még az ő kis jegyeséhez, ha lehunyva tartotta is még isteni szemét, legalább kinyilatkoztatta magát neki, olyan lelkeket véve eszközül, akik megértik szívének minden gyöngédségét és szeretetét...

Az 1888-ik év első napján Jézus megint keresztjével ajándékozott meg, de ezúttal egyedül voltam arra, hogy hordozzam, mert fájdalmasságát az tetézte, hogy érthetetlen volt mások számára... Gonzagáról nevezett Mária Anyának egy levele arról értesített, hogy a Püspök Úr válasza megérkezett 28-án, az Aprószentek ünnepén, de nem tudatta azt velem, miután úgy határozott, hogy csak nagyböjt után léphetek be. Nem tudtam könnyeimet visszatartani ekkora késedelem gondolatára. Ennek a megpróbáltatásnak egészen különleges jellege volt, a világ bilincsei szét voltak törve a számomra, s ez alkalommal Noé bárkája nem akarta még befogadni a szegény kis galambot... Én elhiszem, hogy oktalannak látszottam, mikor nem fogadtam örömmel száműzetésem három hónapját, de hiszem azt is, hogy a nélkül, hogy meglátszott volna rajtam, ez a megpróbáltatás igen nagy volt és nagyon növelte bennem az Istenre hagyatkozást és a többi erényeket.

Hogyan telt el ez a három hónap, amely kegyelmekben oly gazdag volt a lelkem számára? Először arra gondoltam, hogy nem fogom zavartatni magam s ugyanazt a szabályszerű életet élem, mint ami szokásomban volt, de hamarosan megértettem a rendelkezésemre álló idő értékét és elhatároztam, hogy most inkább, mint valaha, komoly és önsanyargató életre adom magam. Mikor azt mondom, hogy önsanyargató, nem akarom elhitetni magamról, hogy vezekeltem, sajnos, ilyet soha-soha nem tettem, nagyon távol állva azoktól a szép lelkektől, akik gyermekkoruk óta gyakorolták az önsanyargatások különböző fajtáit. Én soha nem éreztem semmiféle hajlamot ilyesmire; ez kétségtelenül gyávaságomból eredt, mert megtehettem volna, mint Céline is, hogy ezer apró leleménnyel szenvedéseket okozzak magamnak, ezek helyett mindig hagytam, hogy vattában dédelgessenek, és jól tartsanak, mint egy kis madarat, amelynek nincs szüksége arra, hogy vezekeljen... Az én önsanyargatásaim abból álltak, hogy megtörjem érvényesülésre mindig készen álló akaratomat, hogy elfojtsak magamban egy visszavágó szót, hogy apró szolgálatokat tegyek a nélkül, hogy a magam részére gyümölcsöztetném azokat, hogy ülés közben egyáltalán ne támaszkodjam a hátammal a székhez stb., stb. ... Ezeknek a semmiknek a gyakorlásával készültem arra, hogy Jézus jegyese legyek és ki se tudom mondani, hogy ez a várakozás a számomra mennyi édes emléket hagyott hátra... Három hónap gyorsan eltelik s végre elérkezett az oly forrón áhított pillanat.

__________________________

[1] Én 5,2

2011. szeptember 2., péntek

Visszatérés Franciaországba

Miután még meglátogattuk Pisát és Genovát, visszatértünk Franciaországba. Az útvonalon nagyszerű volt a kilátás, hol a tenger mentén haladtunk, s a vonat oly közel volt hozzá, hogy úgy tetszett: a hullámok elérnek bennünket (ezt a látványosságot a vihar okozta, este volt, ami a jelenetet még impozánsabbá tette), hol érett gyümölcsű narancsfákkal, könnyűlevelű zöld olajfákkal, kecses pálmákkal borított síkságot láttunk... láttuk, amint napnyugtakor a sok kis tengeri kikötőben kigyullad a lámpák raja, mialatt az Égen az első csillagok ragyognak... Ó, mennyi költészet töltötte be a lelkemet annak láttán, amit most életemben először és utoljára néztem!... Sajnálkozás nélkül láttam tovatűnni, a szívem más nagyszerűségekre törekedett; eleget szemlélte már a föld szépségeit, az Ég szépsége volt vágyainak a célja, s hogy ezt odaadhassam a lelkeknek, fogoly akartam lenni!... Mielőtt megnyílnának előttem annak az áldott börtönnek a kapui, amely után sóhajtozom, még harcolnom és szenvednem kell; ezt éreztem Franciaországba visszatérve, s mégis oly nagy volt a bizakodásom, hogy szüntelenül reméltem: meg fogják engedni, hogy december 25-én belépjek... Alighogy megérkeztünk Lisieuxbe, első látogatásunk a Kármelnek szólt... Micsoda találkozás volt!... Annyi, de annyi mondanivalónk volt egymás számára egy hónapi távollét után, egy olyan hónap után, amely hosszabbnak rémlett, mint amilyen volt s amely alatt többet tanultam, mint jó néhány év alatt...

Ó, drága Anyám! Milyen édes volt viszontlátnom önt: s kitárnom ön előtt az én szegény, megsebzett kis lelkemet. Ön előtt, aki oly jól meg tud érteni engem, akinek elég egy szó, egy tekintet, hogy mindent kitaláljon! Én teljesen ráhagyatkoztam Istenre, megtettem minden, minden tőlem telhetőt, egészen odáig elmentem, hogy a Szentatyával is beszéltem, de most már azután nem tudtam, mit tegyek még. Ön azt mondta, hogy írjak a Püspök Úrnak és emlékeztessem ígéretére; azonnal meg is tettem, a legjobban, ahogy tőlem telt, de olyan kifejezésekkel, amelyeket Nagybátyám kissé túlságosan egyszerűnek talált. Átírta levelemet; éppen abban a pillanatban, mikor fel akartam adni, kaptam öntől egy levelet, amelyben azt mondja, hogy ne írjak, várjak egy pár napig; engedelmeskedtem, mert bizonyos voltam benne: ez a legjobb eszköz arra, hogy ne tévedjek. Végre karácsony előtt 10 nappal elment a levelem. Abban a mély meggyőződésben, hogy a válasz nem fog váratni magára, minden reggel, mise után, bementem Papával a postára, azt hívén, hogy ott találom az engedélyt arra, hogy elrepüljek, de mindegyik reggel újabb csalódást hozott magával, amely azonban nem rendítette meg hitemet... Kértem Jézust, hogy törje szét bilincseimet, szét is törte, de egészen más módon, mint ahogyan én vártam... Elérkezett Karácsony szép ünnepe, de Jézus nem ébredt fel... A földön hagyta kis labdáját, még egy pillantást sem vetett rá... A szívem össze volt törve, mikor éjféli misére mentem, annyira számítottam rá, hogy ezen már a Kármel rácsai mögött fogok részt venni!... Ez a megpróbáltatás igen nagy volt a hitem számára, de Ő, akinek a szíve még álmában is virraszt,[1] megértette velem, hogy azoknak, akiknek a hite egyenlő nagyságú egy mustármaggal, megadja a csodát és áthelyezi a hegyeket, hogy az annyira kicsiny hitet megerősítse, de bizalmasai, Édesanyjaszámára nem tesz csodákat addig, amíg hitüket próbára nem tette. Nem hagyta-e meghalni Lázárt, jóllehet Márta és Mária megüzenték neki, hogy beteg?... A kánai menyegzőn, mikor a Szent Szűz kérte Jézust, hogy segítsen a ház urán, nem azt felelte-e neki, hogy még nem jött el az ő órája?... De a megpróbáltatás után, micsoda jutalom! a víz borrá változik!... Lázár feltámad ... Így tesz Jézus az ő kis Terézével: miután hosszasan próbára tette, kielégítette szívének összes kívánságait...

__________________________

[1] Én 5,2