Szent Domonkos

2012. FEBRUÁR 8., SZERDA

Szent Domonkos

SZENT DOMONKOS AZ IGE KEGYELME GUY BEDUELLE, O.P. SZENT DOMONKOS AZ IGE KEGYELME Fordította:Gaál Imre Az Angol szöveget lektorálta: Dr Széll Tamás A Magyar szöveget lektorálta: Dr Széll Tamás A prédikáló rendi testvéreknek és nővéreknek és mindazoknak akiket megérintett a domonkosi lelkület. TARTALOMJEGYZÉK Előszó, Gabriel O'Donell, O.P Bevezetés I.Szent Domonkos 1. Szent Domonkos világa 2. "Rejtőzés a fényben 3. Szent Domonkos élete 4. Szentségi életének milyensége 5. Szent Domonkos munkássága II. A prédikálás kegyelme 6. A prédikálás kegyelme 7. Domonkos és a misszió 8. Domonkos és az apostoli szegénység 9. Az igazság 10. "Az ige szolgálói" 11. Domonkos és az egyház 12. Domonkos és a spirituális hagyományok 13. Domonkos imamódjai Következtetések: Ó Csodálatos remény Utószó Függelék: térképek időtáblázat Irodalomjegyzék Névmutató Glosszárium ELŐSZÓ 1983 késő tavaszán harmincöt amerikai domonkos szerzetes nővér és szerzetes barát elhatározta, hogy elzarándokol a „dominikánus országokba”: Spanyol, Francia, és Olaszországba. Ezt az utazást, amelyet a Parable for Dominican Life and Mission támogatott, nemcsak Szent Domonkosnak és az igehirdető rend szempontjából Szentnek tekintett helyek végiglátogatásainak, hanem igazi zarándoklatnak szentelték, amely az imádságosságot a már angol nyelven kiadott történelmi forrásaink elmélyült tanulmányozásával egyesítette. A közös élet intenzív megtapasztalása és az azzal járó aszkétizmus meglehetősen jól ismert voltak azok számára, akik már utaztak az idők folyamán ilyen csoporttal. A több mint harminc zarándokon kívül voltak még olyan útitársak is, akik kutatásaik és írásaik folytán nemcsak útitársaink voltak, hanem irányítóinkká és idegenvezetőinkké is váltak: Pierre Monnet, O.P., Marie-Humbert Vicaire, O.P., William A. Hinnebusch, O.P., és Simon. Tugwell, O.P. Ezen utazás során találkoztam először a Guy Bedouelle által írt Szent Domonkos lelki portréval, eredeti francia kiadásban. Ennek a munkának a jelen fordításával Fr. Bedouelle zarándoktársa lesz az angol nyelvterület domonkosainak, továbbá ez a Szent Domonkos ábrázolás hosszú időre útbaigazítja és lelkesíti a dominikánus család minden tagját, akiknek minden generációja arra törekszik, hogy megismerje a Vir Evangelicust mint atyát, rendalapítót és a barátot. A húszadik században tanúi vagyunk annak, hogy a dominikánus források iránt egyre fokozódik az érdeklődés, és fontos vallástanulmány kritikák, fordítások és kommentárok jelennek meg. Guzman Domonkos szellemiséget alakító, világos földrajzi, kultúrális és vallási fogalmakkal, és a nemzetközi igehirdető Rend létrehozásának a tervével ismertetnek meg bennünket. Vannak kortársírók, akik a tizenharmadik század elejére jellemző eszmei összefüggések fényében mutatják be a rendalapítót oly módon, mintha Domonkost kényszerűség vitte volna a rendalapításra, amely elől csak nehezen tudott volna kitérni! Mi, mint a rendalapítónak lelki fiai és lányai a közelmúltban elhatároztuk, hogy a rend történetét az eredetinek megfelelően és új módon mutatjuk be. A mai kutatás kiemelt fontosságot tulajdonít annak, hogy a hagyományhoz a folytonosság és a hűség a valóságnak megfelelően illeszkedjen. Ebben a szent domonkosi életrajzban Bedouelle ezt mind figyelembe vette, és hozzálátott ahhoz a feladathoz, hogy ezekből az összefüggésekből valamint a történelmi elemekből jó érzékkel és azokhoz ragaszkodva, felvázolja az olyan lelki vonatkozásokat, melyek még nem ismertek azok számára, akik a történész és a teológus nézőpontjából írnak. A szerző hangsúlyozza Domonkosnak a domonkosi szerzetesi élet hagyományaival való folytonosságát és ennek a hagyománynak a szó mindent átfogó szolgálatával való megújuló kapcsolata feletti nagy örömét. Bedouelle művének olvasásakor lenyűgöz bennünket Szent Domonkos géniusza. Ez a géniusz nem vadonatúj eszmére alapoz, hanem nyilvánvalóan az Albi területen át történő utazás során, Diegohoz való viszonyára épít, és arra, hogy már, mint osmai kanonok is elmélkedésre felkészülő életet élt, amely csírájául szolgált későbbi tervéhez. Igazi géniusza abban rejlik, hogy kora szükségleteinek megfelelően olyan vakmerően és bátran vette át a mások által javasolt ötleteket, elképzeléseket, hogy nemcsak magához vonzotta kora legjobb prédikátorait és tanítóit, de meg is hódította a szíveket, valamint rengeteg férfi és nő képzelő erejét ragadta meg, akik részesei kívántak lenni a missziós evangelizálásnak. Maga Bedouelle úgy írja le Domonkos karizmáját, hogy az „inkább szintézis, semmint eredeti találmány.” Bizonyos értelemben Bedouelle-nek ez a könyve az angol nyelvű domonkosi irodalomban új műfajt hoz létre. Ezt az egyszerre népszerű és tudományos stílusban írt munkát egyrészt a novíciusoknak szánta, másrészt azoknak, akik már évek óta ismerik Szent Domonkos életét. A könyv átfogó történelemismeretén és tiszta teológiai szemléletén keresztül Domonkost mint szemlélődő és fáradhatatlan igehirdetőt kelti életre, aki mindig az élet belső mély patakjából merített. Emlékezzünk csak Fr. Vicaire fejtegetésére, hogy milyen erőforrások motíválták Szent Domonkost: „Az őt ihlető legmélyebb forrás nem az Egyház, nem is az evangelizálás szeretete, hanem - ahogyan az apostolok esetében is,- Jézus Krisztus iránti szeretete volt.” Ez az a krisztusi "tűz", amely Bedouelle könyvében központi helyet foglal el és Szent Domonkosról alkotott portréját mindenki számára hasznot hajtó olvasmánnyá teszi. A könyv tükrözi a szerzőnek a tárgyhoz való viszonyát és újból leszögezi Szent Domonkos saját életének és küldetésének végső célját: „ igehirdetés és a lelkek megmentése.” Gabriel O, Donell, O.P. Dominikánus Tanulmányi Ház Washington,D.C. 1987. január 6. BEVEZETÉS Ez a könyv nem új Szent Domonkos életrajz, hanem inkább afféle lelki portré1, amely megkísérel egy derűs szemlélet nyugalmának a mélyére hatolni, igyekszik hosszasan szemlélni Isten szolgájának arcvonásait. Elképzelhetetlen lett volna azonban az új szerzetes család alapító figuráját kiemelni a környezetéből, mert éppen az utóbbi volt az, ami az eltérő ihletettséghez, lelki alkathoz, vagy jobban mondva a végleges kegyelemhez vezető utat nyitotta meg az Egyházon belül. Majdnem minden évszázadnak megvolt a maga saját Szent Domonkos életrajza. Mindegyik kor megrajzolta a maga portréját, - kezdve az áhítatos és megindító Libellus-tól, melyet Szász Jordán azért írt , hogy megmutassa elődjének mint az igehirdetők mesterének szent voltát,- egészen az elmúlt századig, amelyben megszületett pl. Lacordaire tollából, ahogy ő maga mondta- „bátor ecsettel” illusztrált színpompás Szent Domonkos élete című munkája. Napjainkban Henri Petitot portréi mellett megjelent Bede Jarett és legutóbb Pie-Raymond Régamey műve – hogy három nemzedékből merítsünk,- Rendelkezésünkre áll Bernanos miniatűrje is és a hatalmas reredosz Vicaire atyától, amely terjedelmes, mindent átfogó képben mutatja be Domonkost a saját korában és az Egyházban elfoglalt pozíciójában.2 Kétségkívül ezek a szövegek és a különböző Szent Domonkosról készült festmények is világosan jellemzik korukat. Melyiket válasszuk a tizenharmadik század nyugalmas ikonjai közül? Azt a panelt, melyet Sziénai Guidó-nak tulajdonítanak, vagy a nápolyi Capodimonte Múzeumban lévő táblaképet? Válasszuk talán a Fra Angelico által neki kölcsönzött derűs arcot és Beruguete-nek az idejétmúlt inkvizíciót idéző munkáját, vagy El Greco tragikus maszkját? A történelem ugyanazt a sablont követi: Az elődökhöz hasonlóan a mi Domonkosunk is bizonyos értelemben a szerző értékeit, világnézetét, kora törekvéseit és megszorításait tükrözi vissza. Igaz, a modern vizsgálati módszerek lehetővé teszik a sok oldalról való megközelítést. Mi megkíséreljük, hogy Domonkosunkat meggyőző erővel, a legendák részletezése nélkül, a hiteles dokumentumok igazságának minden erejével ábrázoljuk. Nem fogjuk lebecsülni a globális perspektíva fontosságát: Domonkosnak nemcsak helyi szociális környezete volt felebarátai és a tanítványai között, hanem ennek a kornak az embere is volt, amely gyorsan változott és gyorsan fejlődött. Napjaink mindennapi embere, akit elárasztanak a dokumentációk, valószínűleg örülni fog annak, hogy lát egy olyan szentéletű férfit, mint amilyen Domonkos Guzman is volt, vagy újra felfedezi olyan szintézisben, amely számításba veszi a róla szóló nagyon értékes tanulmányokat, és őszintén remélem, hogy meg is jegyzi azokat, de a felesleges részletek nélkül. Ezek a tanulmányok lehetőséget nyújtanak számunkra, hogy meglássuk Domonkost a tizenkettedik, tizenharmadik század egyházi mozgalmainak legfontosabb eseményeiben. Rá kell mutatnunk a különböző területeken lévő néhány mérföldkőre, ahol Domonkos és első követői meghallották a meghívást arra, hogy Isten igéjét megújuló buzgalommal hirdessék Spanyolországban, Franciaországban Languedoc-banG és abban az Itáliában, melyhez Assisi Ferenc is tartozott. Azon kívül elképzelhetjük az új egyetemek prédikátorait, akik korukra jellemző hevességgel léptek fel a különböző városközpontokban, szemben állva az új politikai és gazdasági struktúrákkal. Domonkos figyelmét mindenekelőtt az evangélium irányította kora szükségleteire és vágyakozásaira. Az első részben Domonkoshoz a domonkosok első generációjának dokumentumain keresztül jutunk el3. Ezek az anyagok csiszolatlanok és néhol nyersek. Nem használjuk a fiorettitG és a legendák arabeszkjeitG sem. Amikor megkíséreljük nyomon követni az Alapító életútját, rá akarunk mutatni életszentségére, munkájának egyetemességére, melyet áthatott azoknak a benyomásoknak a frissessége, melyek az őt közvetlenül ismerő személyektől származtak, s akiket rabul ejtett az evangélium teljes megélésének varázsa: „Az Ige kegyelme” A második rész igazolja azt a domonkosi alapigazságot, hogy a „prédikáció kegyelme” csak az egyházon belül lehet gyakorolható. Domonkos, aki ráeszmélt a távoli és a közeli misszók szükségességére, olyan apostoli egyházban prédikált, mint amilyen Krisztus apostolainak egyháza volt. Újra felfedezte az Úr első tanítványainak szegénységét. A katolikus Egyház nevében prédikált, amely katolikusG volt, azaz általános, egyetemes. Védte a hitet Languedoc - ban és Lombardiában a fortélyos és a deviánsG manicheusG tévtanokkal szemben. Szenvedélyesen kiállt az igazság mellett, és ez elmélyítette azt a bizalmát, hogy a hívők megértik. Végül olyan egyházban prédikált, amely misztikusan egy és szent volt. A férfiakat és a nőket megtanította arra, hogy miként fedezzék fel, és élesszék újjá a vallási életben az ősi hagyományokat Felajánlotta a prédikátor rend szolgálatát az egyház igazán egyetemes koncepciójához, amelyet ebben az időben folyton alátámasztottak. Prédikációi az imádságban gyökereznek, ezért tevékenységének az imádság az igazi forrása, amely lehet akár liturgikus akár magánjellegű, közös vagy személyes ima, de a szüntelen és mindenütt való ima. Domonkos nem adott mást rendi testvéreinek az egyháztanítók hagyományának megfelelően csak azt az egyszerű eszményképet: „Kövessétek Krisztust, csak Istenről vagy Istennel beszéljetek."4 Lábjegyzetek a bevezetéshez: 1 Ez az életrajz sokkal inkább épült a szivárványra, mint a gránitra, hogy a Virgina Wolf Granite and Rainbow című munkájában található gondolattal éljek. 2 Utalunk itt Marie-Humbert Vicaire, St. Dominic and His Times (New York: McGraw-Hill, 1964)című könyvére. 3 Ezeknek a dokumentumoknak a legvilágosabb és leggyakorlatiasabb kiadása angol fordításban az Early Dominicans, melyet Simon Tugwell O.P. fordított és szerkesztett (New York: Paulist Press, 1982). 4 Itt szeretnénk megköszönni minden dominikánus testvérnek és nővérnek a segítségét, tanácsát és a bátorítását. Vicaire atya iránti nagyrabecsülésem nyilvánvalóvá válik a könyv oldalain. Szeretném M.- J Perrin O.P. atyát is megemlíteni, aki olyan jól tudta, hogyan kell Domonkosról szó ELSŐ RÉSZ SZENT DOMONKOS Mindezek a személyek és sokan mások Fanjeaux-ból, egy emberként állították erről a férfiről, hogy még sohasem láttak senki mást, aki szent és jó lett volna. (Szentéavatási eljárás Toulouse, n.19) ELSŐ FEJEZET DOMONKOS VILÁGA Calaruegai Domonkos (Domingo Guzman) gyermekkora óta olvasta a Bibliát,“a Szentírás tejét szívta magába”. -Mondták az atyák,- mert ők jól tudták, hogy a Biblia a keresztények tápláléka. Domonkos fáradhatatlanul elmélyült Isten igéjében, tanulmányozta azt, imaként olvasta, és hirdette. Palenciában nevelkedett,G és itt folytatta alapozó tanulmányait. Az osmai elmélkedésének célja a kanonokokG szabályzatának a betartása volt. Utazáskor a Szentírást mindig magával vitte. Az egyik legközelebbi társa, mondja el, hogy Domonkos Szent Máté evangéliumát és Szent Pál leveleit mindig magánál hordta.1 A Szentírás teljes figyelmét lekötötte, mialatt a prédikációjára készült, amit élete és Rendje központi feladatává tett. Ez a férfi meghittségben élt Isten igéjével. Időnként felnézett a könyvből, könnyes tekintettel elmerengett, mintha vitatkozna, tárgyalna vagy tusakodna, vagy éppen szünetet tartott és hallgatott. Így örökíti meg őt nekünk egy, a Fra Angelico egyik leghíresebb freskójával illusztrált régebbi leírás2. Domonkos a világot a Bibliában fedezte fel. Látván kora ínségét, a szent szövegtől felvilágosultan futó pillantással körültekintett. Nem kétséges, hogy mindez a szemlélődő életmód első jele volt. Domonkos ráeszmélt arra, hogy a teremtés eredendően jó. Szembesült a megváltott világgal, és szomorúan vette tudomásul, hogy a világ újra eltévelyedett, összezavarodott, és boldogtalan lett, mert nem az Isten igéje szerint él. Nyilvánvaló, hogy „taszítás és vonzás” volt, - ahogy ezt az ő idejében mondták, - a “Szent oldalak” és kortársai bánatai vagy örömei között. Szerette volna nyomban bevonni az embereket abba az imájába, amely a Szentírásból táplálkozott, s amelyben a "megértés teljességére jutott el".3 Szíve teljesen együtt dobbant indíttatásának ritmusával. Palenciai tanulmányainak befejezése után, amikor Osma utcáin át vezetett útja, és amikor később kiterjedt utazásai során püspökével Európát járta, vagy amikor később hosszantartó utazásai során alapításait látogatta, vajon milyen világot talált „a könyörületesség szentélyében lehorgonyozva”? Úgy tűnik, hogy Domonkos korának minden bajára, vagy mondhatni úgy is: kora minden vágyára kereste a választ, melyet mindig a Bibliában és a szent hagyományokban talált meg. De milyen volt Európa a tizenkettedik század végén és a tizenharmadik század elején? A történészek szerint a középkor leggazdagabb időszaka felé haladt. Léopold Génicot kifejezése szerint ez volt az ún. “delelő pont”. Sűrűn benépesült a világ, városi jelleget öltött, és végül túlzsúfoltsága miatt elszegényedett. Létrejöttek a nemzetek, melyekben a feudális ellenállás összeütközésbe került a demokratikus törekvésekkel. A világ ugyan keresztény volt, de a hitszakadás, a hittétektől való elhajlás és az eretnekség fájdalmasan érintetteG A ZSÚFOLT VILÁG Domonkos látta, hogy Európa népessége egyre növekszik. A nyugati világon végigsöpört a tizenegyedik században elkezdődött és a tizenharmadik századig tartó demográfiai hullám. Ennek a jelenségnek a legékesebb bizonyítéka az volt, hogy túl kicsinek bizonyultak a falusi templomok. Ezeknek a templomoknak a főhajóit újjá kellett építeni, és meg kellett nagyítani. A katedrálisok nagysága volt a másik szimbólum, mely a szépség iránti követelményekkel társult. Az ebből a korból származó különböző forrásokból nyert számadatok idézésekor nagy gondossággal jártunk el. Talán helytállóak a becsléseink, miszerint Európa lakosainak száma az 1150-ben a meglévő ötven millióról a tizenharmadik század elejére hatvanegy-millióra növekedett, míg 1100-ban csak negyvennyolc-millió volt. A hirtelen növekedés tehát 1150 és 1250 között közel 20 millió volt, míg a megelőző század népességnövekedése csak négymilliót tett ki4. Ez a népességnövekedési robbanás - úgy tűnik,- alapvetően a kissé meghosszabbodott átlagéletkorból következik. A várható átlagéletkor ebben az időben 35, míg a Római Birodalom idejében huszonöt év volt, és ez jelenleg több mint hetven. Ami azonban nagy hatású volt, az az volt, hogy különböző okokból elkezdődött egy expanziós spirális ciklusG. Nyugat-Európa nagyobb biztonságnak örvendett, mert meg lettek állítva az inváziók, és – még az új felfedezéseknél is fontosabb volt – , hogy fejlődésnek indult a mezőgazdasági technika a talaj hasznosítására és javítására, jobb termékek előállítására. Ez mentette meg a tömegeket az alultápláltságtól, és ezáltal csökkent a betegségek és a halálesetek száma. Az életszínvonal emelkedése azonban távolról sem volt általános. Voltak még járványok, és volt még éhínség, de ezek jobbára helyi jellegűek és nem általánosak voltak. Palenciai tanulóévei alatt Domonkos szembesült ezekkel a Spanyolországot legnagyobb részében pusztító nagy éhinség kezdetén.5 Annak ellenére, hogy a születések száma csökkenni kezdett, még mindig lényegesen magas maradt. A jobb körülmények között élő családok átlagosan öt gyermeket neveltek. A tizenkettedik század a fokozatosan felgyorsult népességnövekedés korszakába lépett. Termőföld kevés volt, bár erdőirtás címén az utolsó bozóterdőt és a cserjéseket is eltávolították. Ennek következtében zsombékok és a mocsarak jelentek meg Európa egyes vidékein. Ez annak ellenére igaz, hogy erőfeszítések történtek a tenger és a folyók kilépésének vagy a mocsarak keletkezésének megakadályozására (mint pl. a Pó síkságon). Ezt a munkát a szerzetes barátok és a parasztok vállalták magukra és végezték el. Olyan világot építettek, amely a 13. század közepére valóban “megtelt”. A 12. század végére a rendelkezésre álló erőforrásokhoz képest a népesség bizonyos régiókban riasztó mértékben megnőtt. Bar az egyes régiók között különbséget kell tennünk, mert Itáliában például nem volt túl nagy a lakosság száma, ellenben a lakott területek váltak túlzsufoltakká. Természetesen a népességnövekedési tényezőt figyelembe kellett venni, amikor az új kolduló Rendbe való belépéseket számba vették. A század vége látta a prédikáló Rend megalapítását, a dominikánus Rendnek az eszményképét az “ egy kolostor száz testvérrel”, mint amilyenek Montpellier - ben, Narbonne - ban, Tours - ban, Besanbçon - ban vagy még egy Dunkirk melletti kisvárosban Bergues - ben is működtek. Meg kell jegyeznünk, hogy abban az időben, amikor Domonkos 1221-ben meghalt, a párizsi Szent Jakab kolostorban már száz testvér lakott, és a tizennegyedik század kezdetére már közel háromszázra emelkedett a számuk.6 . Ezek a nagy számok nem csupán a népesség növekedésének következményekent tekintendők, hanem a városi tömegek közötti apostolkodás sürgősségére is rámutatnak. Ez a népes korszak a városok kialakulásának az időszaka. A VÁROSI VILÁG Georges Duby felvilágosult okfejtése szerint a tizenharmadik században a kereszténység súlypontja a kolostoroktól a székesegyházak felé tolódott el, és a városhálózat életrekeltésével a fejlődés központja vidékről a városra tevődött át, melyet az ókori Róma példája ösztönzött. A régi erődítményekben, piacokon és egyéb csereközpontokban, valamint az utak találkozási pontjánál épült piacvárosokban megpezsdült az élet, közigazgatási, gazdasági és politikai központok létesültek. Hiba lenne feltételezni, hogy mindez a vidék rovására történt volna. A népesség növekedésnek az atmoszférájában, - amely a korra annyira jellemző, - az őstermelők és a növekvő városi fogyasztók osztálya között normális kölcsönhatás alakult ki. Kifejlődtek a létfontosságú csererendszerek, amelyből hamarosan pénzügyi gazdaság alakult ki. Életbe lépett az új közvetítő osztály, amely az árucikkek szállítási feladatait és az üzleti tranzakciók, valamint a kapcsolatteremtés feladatait látták el. Működtetésükhöz a városok olyan operációs központjaira merült fel szükség, amely az élelmiszerrel való ellátást, az eszközökkel való felszerelést, az információk közvetítését, a művészeteken és a kézművességen keresztül a szép kultúrájának elősegítését végezte. Mindezek speciális tevékenységgé váltak. Az ősi romok körül, melyek kézzelfoghatóan a római császárságra emlékeztettek, új generáció nőtt fel. A külvárosokban voltak az új lakónegyedek. Itt éltek a középosztály tagjai, kisebb nagyobb keresetükből. Hogy Istenről lehessen velük beszélni, meg kellet őket szólítani. A feudális rendszert még nem érte nagy kihívás, de az már látszott, hogy rugalmasabbnak kell lennie ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon az új társadalmi viszonyokhoz. A városi nemesség között gyakran megtalálhatók voltak azok a legfiatalabb nemesi sarjak, akik még kastélyokban születtek. Ezek olyan fiatalabb fiúk voltak, akiket már nem övezett az idősebbek jogainak dicsfénye. Ez a tősgyökeres nemesség megőrizte a bőkezűség és a szertelen pazarlás régi szokását. Gyorsan csatlakozott hozzájuk az új társadalmi osztály, rivalizált velük, és ugyanolyan nagy lábon élt vagy még könnyelműbben és kihívóbban, ami időnként eleganciával ért fel. Emlékezzünk csak Francis Bernadone-ra, a gazdag posztókereskedő fiára Assisiből, vagy még ő előtte a lyoni kereskedőre Valdo-ra. Kereskedelmi tevékenységre szövetkezve megalapozták új hatalmukat, amely financiális hatalommal indult, és politikai valamint katonai hatalommá fejlődött, “burzsoá” szabadságot, előjogokat és kiváltságokat követelt. Az itáliai kommunák gyorsan elszaporodtak a pápa és a császár hívei közti rivalizálás miatt, és a helyhatósági intézményeken keresztül autonómiára tettek szert, de a meglévő függetlenséget már nehéz összefogni, esetenként már nem volt szükség további jogokra. A fejedelmek előszeretettel építettek külvárosokat, ott ahol jelentős méretű földterületeket találtak. Az új városoknak a legrangosabb legális státusza a császári szuverenitáshoz való közvetlen tartozás volt. A tizenharmadik század kulturális, politikai és Egyházi csodáinak kulcsa talán azoknak az erőknek az ötvözetében rejlett, amelyek már nem tudtak, vagy nem akartak ellenfelek lenni, bár hamarosan ismét azokká válhattak. A városnak szüksége volt a vidékre s ebből a vidék profitált először. A feudális Rendszer még tartotta magát, de ősi struktúrái fokozatosan lazultak. Nem lenne azonban egészen igazunk, ha azt gondolnánk, hogy a lovagi eszmény a legfőbb szimbóluma a feudális társadalomnak, hiszen a tizenharmadik század elején már nem lelkesedtek érte túlságosan. Ebben az időben a lovagi Rend tulajdonképpen misztikus vagy arisztokratikus jelleget öltött. Ezt jól példázza Artúr és lovagjai ismert kalandos Grál keresése is. A század közepéig kellett várnunk a A rózsa regénye gúnyos szövegének megjelenésére, amely hű képet ad a városi civilizációról. A városok fejlődtek, de még a régi Rendszer ellenőrzése alatt álltak, a feudális Rendszer még életerős volt. Úgy tűnik, hogy sem Ferenc sem Domonkos csak úgy magáért választotta a várost. Legalábbis kezdetben a prédikátorok tudatosan a városkapuk közelében telepedtek le. Kevésbé volt fontos nekik ugyanis az, hogy a külvárosi lakosság között legyenek, mert helyzetüknél fogva egyszerre és nagyobb szabadsággal fordulhattak a parasztsághoz és a városlakókhoz is. Ők voltak a püspök igehirdetői, és ennélfogva az egész Egyházkerületet szolgálták. Ezeknek az igehirdetőknek az eszményképe különbözött a remeték, de még a kolostorlakók eszményképétől is. Egyáltalán nem tartottak a városiaktól. Nem volt olyan hely ahonnan elmentek, mint a ciszterciek, akiknek elődei a megújult szerzetesi életbe menekültek. Később a sivatagban találtak menedéket, ahol hozzákezdhettek radikálisabb önmegtagadó életükhöz. Aszketizmusuk megújítása ösztönös reakció volt a szerzetesi célkitűzések becsületességének megőrzésére a változó társadalom dolgaival szemben, amely úgy tűnt, hogy inkább az élvezetek és a korrupció felé fordult. Domonkos számára a városok váltak az evangélizáció színtereivé. A halálát követő tíz év múltán a prédikátorok nem tudtak ellenállni a város vonzásának, mert a kereskedelem jóvoltából és időnként az egyetemnek köszönhetően is a kialakult stabilitás így bizonyult maradandónak. 1230 után a városok keresték a kolduló szerzetesek kolostorait. A városok növekvő fontossága és a szerzetes testvéreknek a városfalakon belüli letelepedése között összefüggést lehet kimutatni.7 Ugyanazzal a lendülettel, ám valamivel később, mint a dominikánusok, a ferences kisebbtestvérek is hasonlóan reagáltak a vonzásra. Így a városi működés sokkal inkább indokolja a kolduló Rendek állandósulását, mint az alapítás vagy a kezdeti gyarapodás. Domonkos azt akarta, hogy a testvérek minden társadalmi környezetben mindenkihez szóljanak, ahol csak jelen tudnak lenni, és senkit se zárjanak ki. Ugyanebben a vonatkozásban a maga sajátos szellemében Assisi Ferencet nem annyira a klerikális mentalitás, hanem inkább az jellemzi, hogy teljes egészében az Egyháznak élt. Egyáltalán nem érezte azt, hogy különbözik a „Vezeklő Rend” laikusaitól. A lakosságba való beilleszkedést, melynek vallásos igényei süket fülekre találtak, egy későbbi időben a prédikátorok szervezték meg. Ez a jelenség azonban bizonyos időkben Itáliában is, csak remélt dolog maradt. A kolduló Rendnek számolnia kellett azzal, hogy új formájú testvéri közösségekre van szükség. Az új közösségek kialakulását bizonyos értelemben mesterkéltnek is lehetne nevezni, mert ezeknek a létrejöttét a szükség és bizonyos összevisszaság váltotta ki. Amikor a feudális és a családi kapcsolatok meglazultak, attól lehetett tartani, hogy a társadalmi együvé tartozás érzése kihal. Mégis, a testvérek égisze alatt magukban a városokban a legbuzgóbb és legodaadóbb hívők körében a szentségi házasságon belül és a hivatások esetében is új kapcsolatok létesültek. Ezek a kapcsolatok nem különböztek nagy mértékben azoktól, melyeket az egyesületek és a társaságok egyidejűleg igyekeztek lemásolni. Domonkos, a kereskedők és az Egyházi vezetők, a város és a tökéletes élet, a város és az Egyház, vagyis azok között a frakciók között volt a kibékítés előfutára, melyek között bizonyos fokig már a patriarkális időkre visszamenően is kibékítetlen ellentét feszült. Itt nem arról van szó, hogy Domonkos az új társadalom minden elemét habozás nélkül elfogadta volna. Az akkori inséges idők embere volt, de olyan szemmel látta a nyomort, mint aki otthonos a Szentírásban. Egy SZEGÉNY TÁRSADALOM A tizenkettedik század fordulópontot jelentett a szegénység kialakulásában. Addig a paraszti szegény embert sorra érték a megpróbáltatások, és a balszerencse is üldözte őket. Hála a falusi életbe való normális integrációnak, az Egyházközségek vagy a családi szolidaritás segítségével sikerült nekik a túlélés. Kölcsönösen profitáltak a bő termésű esztendőkből, és együtt kellett átvészelniük az ínséges éveket is. A háborúk és a járványok okozta szegénység közös sorsa lett a parasztoknak. A középkor végén a városi gettókba kényszerülő szegényekből csavargók lettek. Haramiabandákba tömörültek vagy a cours des miracles8-ben éltek. A középkorban így nevezték azokat a városnegyedeket, ahol tolvajok és koldusok telepedtek le. A név egy párizsi városnegyedtől származik. Státuszuk mindkét esetben marginális volt. Környezetük vegyes érzelmeket táplált irántuk. A tizenharmadik században Európára nem ez volt a jellemző A szegénység igazi és nyomasztó volt, ráadásul az ebből eredő terhek nehezebbé váltak a meglévő egyenlőtlenség miatt. A családját csupán csak eltartani képeseknek is megvoltak a mindennapi bajaik. Küszködtek a kor csapásaival; az éhínséggel, a járványos betegségekkel és háborúkkal. A tizenharmadik században a magas gabonaárakkal és az emelkedő kölcsönkamatokkal kellett küszködniük, és folyton érezték azt a feszültséget, hogy éppen meg tudnak e élni zsuppfedeles házaikban, kicsi kertjükkel és estleg egyetlen tehenükkel. 9 Ezeket az embereket ismerjük az olyan irodalmi alkotásokból mint amilyenek Roman de Renart tollából valók. Ezek voltak a kétkezi munkások, vagy a „viskósok” cottager-ek ahogy akkoriban nevezték őket, kiknek fő célja csupán a puszta túlélés volt. A kézművesség kis hasznához ragaszkodott: fonás, szövés stb. amit a feleségeikkel végeztettek. Utolsó lehetőségként elszegődhettek még cselédnek, ám ez néha azzal járt, hogy kiszakathat emigrációs környezetükből. Meglepő megoldás volt még a jobbágysorba való visszakerülés is. Ez különösen Dél-Franciaországban volt tapasztalható, ahol sok olyan paraszt, aki a tizenkettedik században még szabad ember volt,“hűbéradót” fizetett, amely a függőség egy típusának számított, s ez visszalépést jelentett a társadalmi ranglétrán. Ez a helyzet azonban előnyt is jelentett nekik, mert védelmet és életben maradást biztosított számukra. A városi gazdagság és a szűkölködés közötti ellentét a városkapuknál fokozódott. Bár a város fejlődéséből először a vidék húzott hasznot, a város és a vidék ellentéte sohasem csökkent, sőt még talán fokozódott is, amikor a gazdag vásárlók egyre követelőzőbbé váltak az árakat és a mennyiséget illetően. A városok központjában kidomborodtak az egyenetlenségek azon kiskereskedők kárára, akiket félresöpört a fellendült gazdasági fejlődés. Ahogy Ferenc Itáliában, úgy Domonkos Spanyolországban és Dél-Franciaországban találkozott a szegénységnek ilyen formáival. A szegénységnek ezt a fajtáját, megkülönböztetésül a szerzetesek vagy a vándorprédikátorok szegénységétől, “kényszerű” szegénységnek nevezzük. Annak az embernek a szegénységével lehetne kezdeni a sort, aki nem tudott szakítani a katharistákkal, mert elkötelezettjük volt a teljes ellátásért10 és le lehet zárni azokkal a nőkkel, akik prostitúcióba süllyedtek. Ezek közül Domonkos sokat összegyűjtött a toulous - i menhelyre, hogy megmentse őket a végső lezülléstől. Ha összehasonlítjuk ezeket azzal amit az ipari civilizációtól ismerünk, akkor azt láthatjuk, hogy a középkorban a szegénynek még volt méltósága. A szegény emberben tulajdonképpen Krisztus képmását látták. Ugyanakkor napvilágra került a dilemma: Mit jelent a szegény ember méltósága, ha Krisztus Egyháza viszont gazdag, esetleg túl gazdag? Ferenc és Domonkos - mindegyikük a maga módján - igyekezett a kérdésre válaszolni. Domonkos csak ránézett a könyvek könyvére, és hosszasan eltűnődött. A Bibliában találta meg a szegény ember megszentelt voltát és a krisztusi lemondást. Emellett ismerte az Úrnak a követőihez intézett útmutatását: “Ne vigyetek magatokkal sem arany, sem ezüst, sem rézpénzt övetekben” (Mt 10:9). Nem úgy kell-e tenni mindent, ahogyan azt a Mester meghagyta? Domonkos világára, amely olyan szegény volt, csak egy válasz van, az az egy, amelyet mindig újra kell értelmezni, amikor ínséges időkkel szembesülnünk; mert szegények mindig lesznek, akiknek hirdetni kell az evangéliumot és a szabadulást (Jn 12:18). Törekedjetek az Egyház megtisztítására, és tegyétek olyanná, hogy igazabb tanúságot tehessen az evangélium mellett. Így összegezte III. Ince pápa az igehirdetők 1207-es albi-i misszióját. Tiszta és világos kifejezéseket használt az igényeknek megfelelően: “Éljétek meg a szegény Krisztus szegénységét, állítsátok szembe vele a tévelygéseket, de mindezt a lélek tűzével tegyétek!” Assisi Ferenc a nincstelen Krisztusnak nincstelenül való követését tűzte ki célul. Domonkos az ”evangéliumi szegénységről” beszél. Mindkettőjük között teljes volt az egyetértés a kolduló Rendek szabályzatát illetően. Domonkos szegénység eszménye, amint látni fogjuk hatalmas méreteket öltött a teológus Rendben. Ez a szegénység követelmény különféle forrásból fakadt, és töretlen Egyházi hagyományokból eredt, ezért egész sor különböző életmódot vállalt fel. Itt csak annyit említünk meg, hogy ez az életmód egyértelműen és megalkuvás nélküli krisztológiai volt. Az a társadalmi szegénység, melyet olyan alapvető áramlások kavarnak fel, mint a középkori világ nyomorúsága, sokkal nagyobb számban öltenek tragikusabb formát, mint azelőtt valaha is. A NEMZETEK KIALAKULÁSA Kasztiliából Skandináviába, Languedocból Itáliába, Bolognából Párizsba történő utazása során Domonkos tanúja volt kora Európájában a nemzetek kifejlődésének számos erőfeszítéseiknek és sokszor véres küzdelmeiknek. Ilyen volt pl. az is, ahogyan az albi-i keresztes hadjárat ürügyén, vagy pontosabban fogalmazva, annak alkalmából, a francia király meghódította Toulouse-t. A nagy monarchiák fennhatósága alatt a királyságok konszolidálódtak egész Európában, nagyobbakká váltak, nemzetté lettek, mielőtt állammá szerveződtek volna11. -Kastiliai VIII. Alfonz (1158-1214), a francia Fülöp Augusztus (1180-1223 ), az angliai Oroszlánszívű Richárd (118 0-1199) és a német VI. Henrik császár (1190-1197) - Barbarossa Frigyes utóda.- emlékeztet Európa hatalmának kiszélesítésére. Bárhol, ahol csak lehetett, hadat viseltek az iszlám ellen, miközben hazájukban is állandóan hadba léptek. Szent Domonkos országában a tizedik század végére compostelai Szent Jakab kegyetlen elfogásával az iszlám elérte csúcspontját. Kasztilia királyainak oldhatatlan vágya volt, hogy befejezzék az un. Reconquistát, azaz visszafoglalást. A pápaság bátorította ezt a “szent háborút”, a Biblia háborúját a Korán ellen, vagy ahogy mondták: Krisztus keresztjének háborúját Mohamed csillaga ellen. II. Sándor megindította az első keresztes háborút, melyet aztán VII. Gergely folytatott. Toledo 1085-ben újra érseki székhely lett. Azután jött az almoravidák elleni borzalmas összeütközés a nagy tiszteletnek örvendő hős: El Cid ( = az Úr). Innen származik a Cid Campeador. A tizenkettedik század elején úgy tűnt, hogy a mérleg nyelve ismét a mórok felé billen, de mikor az Almohádok hatalomra jutottak, cak fokozatosan haladt a Reconquista, amit a keresztény királyságok közötti rivalizálás is késleltetett. Domonkos gyermekkora idején VII. Alfonz “császár” fiai befejezték az 1181-ben kezdődött Reconquistát, azzal hogy, megegyezésre jutottak, és elhatározták, hogy lemondanak a szaracénokkal megkötött öngyilkos, testvérgyilkos szövetségükről. Az Egyház megerősítette, majd oltalmazta ezt a megállapodást. Rodriguez Jiméneznek, Toledo érsekének sürgetésére az Egyház volt az, aki újraegyesítette a spanyol királyságok koalícióját, melyhez csatlakoztak a III. Ince pápa által összehívott lovagok is. Ez vezetett el aztán az 1212 július 16-i Las Navas de Tolosa melletti döntő győzelemhez, melyet II.Ferdinánd, (1217-1252) “Krisztus lovagja” – jól kihasznált. A spanyol “nemzet” bár számos királyságra esett szét, megszabadult a muszlimok uralmától, akik a tizennyolcadik század közepére mindössze a Granadai szimbolikus királyságot tarthatták meg. Európában A fejlődő hatalom most Franciaország volt. Domonkos, miközben Franciaország útjait és országútjait rótta, közvetve részt vett azokban a küzdelmekben, melyek a déli tartományoknak az integrálódása révén új arculatot kölcsönöztek neki. Amikor Fülöp Ágost 1180-ban trónra lépett, hatalmas királyi birtokok voltak Franciaország szerte. A királyt az ország báróinak és grójainakj vezetői főhatalmú fejedelemnek ismerték el, aki látta, hogy területi ambícióit nyugaton Aquitániai Elenear ajándékaként a Plantagenetek, (angol királyi család,) északon a flandriai - ház, délen pedig a champagne - i grófság határolja és szorítja korlátok közé. Középen Toulouse grófja és az aragoniai király, _ a Trecavel ház közvetítésével versengenek a hatalomért. Fülöp király - aki ambicionálta, hogy őt Augusztus Fülöpként emlegessék, mivel uralkodása idején a római Augusztushoz hasonlóan növelte a királyi területeket. Franciaország új arculatot öltött. Ebben az időben lenyűgöző fejlődésnek, talán a francia állam igazi megalapozásának lehetünk tanúi. Politikai éleslátásával, ismert kitartásával, okosságával és Rendkívül nagy szerencsével a királynak, sikerült véglegesen konszolidálni a trónra kerülésekor meglévő állapotokat azt, ami azelőtt nem volt egyéb vezető fejedelemségnél. Fülöp kihasználta a házasság, a szövetségek és a háború hagyományos, politikai eszközeit. Céljai szolgálatába állíttatta a feudális Rendszer minden hatalmi eszközét, kezdve a vámoktól és a hűbéri eskütől –melyek a legkényszerítőbbek a középkori paktumokból- egészen a keresztes háborúk és a háborúk idején megnövekedett számú örökösök vagy az elárvult kiskorúak védelmét szolgáló és más, később megindokolt intézkedésekig. Azt is sikerült elérnie, hogy bizonyos egyeztető eljárást javasoljon, amely megalapozta a politikát, amelyek királyi szankciókhoz kötötték a tulajdon átruházást, vagy a hűbéresei által történő hódítást. Így szerezte meg Languedoc-ot Simon de Monfort az albiakkal létrejött ”Béke és hit megegyezés” idején. Hiába volt Simonnak mandátuma és jóváhagyása a pápától vagy a tanácstól. Fülöp Augusztus nem ismerte el Simonnak a papi “investitura majd megerősítés” jogát, hacsak nem kapja meg Simon hűbéri hódolatát. Simon halála után, a király nagyon is tudatosan, saját fiát küldte el Marmande elé, a keresztes hadjárat támogatására. 1224-ben Amaury de Montfort, aki az apja vagyonának örököse volt, átruházta címét és jogait VIII. Lajos francia királynak. Ezenkívül a francia szuverenitás megteremtése -ahogy mi nevezzük- “modern” eszközökkel történt, mert ezek minden időben az: adminisztrációhoz, az adóhoz, a pénzhez vagy a gazdasághoz kötődtek, a védelem pedig mindig az erősen centralizált irányításhoz kapcsolódott. Fülöp Augusztus volt a levéltárak őrzője. Ezekben volt minden a korona alatt készült megállapodás. Előírja a dokumentálás elvét, melyet a Rendeletek vagy Rendelkezések kiadására használt, a jogfosztás, az engedélyezés vagy a védelem céljaira. Ahol a királyi adminisztráció átvehette az ügyintézést ott át is vette, ahol azt meg tudta szervezni, meg is tette. Megerősítette a városokat. Utakat és hidakat építettett, melyek nélkülözhetetlenek voltak az országnak, melynek gazdasági tevékenysége gyorsan fejlődött. “Magisztrátusaira ”és a vele egyívású polgári lakosságra támaszkodva különösen szeretett városában Párizsban - felhasználva a templomosok szolgálatait, - Fülöp Augusztus az ügyes pénzügyi szakember döntőbírónak és fellebbviteli bíróságnak tette meg magát, és így szuverén módon uralkodott a magasabb érdekek égisze alatt. 1190-ben azt írta Fülöp Augusztus a Szentföldre való zarándoklásról: ” A király feladata abban áll, hogy gondoskodjon alattvalói igényeinek kielégítéséről az állami javakat illetően, és csak ezután vegye figyelembe saját magánérdekeit (Publicam utilitatem). Jól felszerelt hadseregének erejével sikerült a királynak megfosztani a Plantageneteket a kontinensen lévő birtokuktól (legalábbis a tőszomszédságukban lévőktől), és ez a nemzetközi bonyodalmaknak fontos eleme lett. Ha kijátsza Sváb Fülöpöt a pápa oltalmában álló Ottó ellen, az az kétségtelenül azért történt, mert neki magának is bizonyos birodalmi törekvései voltak, melyet a címerében lévő sas és az a tény szimbolizál, hogy Nagy Károly birodalmában Aix – la Chapelle-től nyugatra jogos utódnak tekintette magát. Ez az ambiciója 1214. július 27-én vasárnap beteljesedett, mert ezen a napon került sor Capeting király első nagy győzelmére a birodalom felett Bouvines-nél. Fülöpnek sikerült IV. Ottó és Földnélküli János angol király közötti szövetségben irányító szerepet szerezni. Úgy tűnt, hogy ez a dátum a francia bátorságnak és a monarchia erejének szimbólumává válik, szemben az ősi és középkori szerveződésű Római és Germán birodalommal. Ez volt a században az első olyan győzelem, melyben a francia nép szerepet játszott. Ez vezetett a Capetingek koronájának felemelkedéséhez Itáliában, melyet Szent Domonkos 1206 óta ismert és ahol élete utolsó szakaszát is töltötte, a pápaság megerősítette az univerzális és Egyházi elhivatottságú pápai monarchia jogait. Bizonyos értelemben jóval nagyobb volt a hatalma mint a francia királynak, mégis állandó összeütközésbe került a Szent birodalom világi előjogaival. III. Ince pápa (1198-1246) Ferencnek és Domonkosnak a pártfogója, buzdítója, egyike volt a középkor legerősebb személyiségének. A pápa kézbevette Róma kommunáját, egyesítette a pápai államokat; védelmezte pártfogoltjának Barbarossa Frigyes unokájának, a jövendő II. Hohenstauf Frigyesnek a jogait és heves birodalmi vitákban is részt vett. III. Ince pápa reformer volt, az uralkodók döntőbírája, gondoskodott a középkori világ egyensúlyban tartásáról, misszióját alapvetően Egyházinak tekintette, nem törődve azzal, hogy mi annak a visszhangja. Vissza akarta szerezni Krisztus sírhelyét Jeruzsálemben, amely 1187-ben Szaladin győzelmével újra az iszlám kezébe került. Helyre szerette volna állítani a hit egységét a görög Egyházzal annak a méltánytalan és igazságtalan drámai eseménynek ellenére is, hogy a latin lovagok elfoglalták Konstantinápolyt. Ha az Egyház teljes világi hatalmat élvezett, az azért volt, mert a kereszténységben “ Isten népe között a papság rangban megelőzte a Birodalmat”. Az apostoli misszió, amelynek szerepe volt a “római kereszténység” irányításában, kötelezte a pápát, hogy mindenütt védje az Egyház szabadságát, nem egyszer a konkrét szabadságát. III. Ince pápa egy 1213-ban közzétett bullájában kötelezte a császárt, hogy mondjon le a püspökválasztás feletti előjogairól. VII. Gergely hagyománya szerint küzdeni fog minden világi túlkapás ellen, ugyanakkor segítségért folyamodik a hittől való elhajlás megfékezésére. Bár a pápai állam királyi tiarájával koronázták meg, a pápa elsődleges megjelenése az volt, hogy ő Róma püspöke aki mitrát visel. Valóban ő volt Krisztus helytartója, és használta a neki kedves “univerzális püspök” kifejezést is: Kijelentette azonban, hogy nem él egyik előjogával sem, hacsak nem feltétlenül szükséges. Az utóbbi koncepciót bírálták, és "pápai imperializmus"-nak nevezték. III. Ince pápa azonban mindvégig azt hangsúlyozta, hogy tiszteletben tartja a világi hatalmak autonómiáját. Ha Fülöp Augusztusnak nem érvénytelenítette a házasságát, és Földnélküli János tiltakozását sem vette figyelembe, Stephen Langtontnnak centerburyi érsekké történő kinevezésénél, az azért volt, mert mindkét esetben fenyegetve látta az Egyház lelki birodalmát. A pápa elvben azt tartotta, hogy a feudális törvényeknek kell a normának lenniük és csak kritikus vagy sürgős esetekben avatkozott be a vitás ügyekbe Így a pápa volt a birodalmi választás törvényességének bírája, tiszteletben tartotta annak formáit és eljárásait. A pápa csak az Egyház jogainak a biztosítása érdekében kívánt közvetlenül cselekedni. Véleménye szerint ilyen eset nem állt fenn az angol rezsim abban az esetében, mikor a Magna chartát az angol bárók rákényszerítettek 1215-ben Földnélküli Jánosra. A polgári jogtörténészek úgy látják, hogy ez a kiváltságlevél volt a parlamentarizmus szegletköve, amely az adórendszer plattformjára épült.12 Európa a szuverenitások megjelenésének eredményeképpen éppen ezekben a struktúrákban mutatott fel mélyreható változásokat. Tulajdonképpen az Európai nemzetek növekedése idézte elő és tartotta fenn a polgári törvények kialakulását, amely fokozta vagy olykor gátolta a királyi igényeket. Az állam stabilabbá tétele érdekében a jogászok a királyt "királyságában császárnak" nyilvánították. "Császár vagy király, egyre megy" mondták akkoriban a párizsi jogászok. Másfelöl annak érdekében, hogy az új központi hatalom ellenőrizhető legyen, vagy legalábbis a polgári törvény követelményeinek alá legyen Rendelve, egy római jogra vonatkozó közmondásra szokás hivatkozni. - Eszerint "ami mindenkire vonatkozik, azt mindenkivel meg kell tárgyalni". Ez már az alkotmányos parlamenizmusnak vagy a demokráciának az embrionális formáját foglalja magában.13 Domonkos igazán korának embere volt, midőn testvéreivel együtt kidolgozott egy törvényhozási formát, amelyet megvitattak, megszavaztak, és amelynek a centralizációval szemben elsőbbséget biztosítottak. A centralizációs szempontot természetesen nem vetették el, és gondjuk volt mind az apostoli hatékonyságra mind pedig a Rendi engedelmességre. Domonkos törvényhozásának leleményessége azonban - úgy tűnik felette állt minden arisztokratikus skálájú demokratikus rezsimnek. Azokat a legjobb kifejezéseket használja, melyeket a középkori gondolkodók Arisztotelésztől vettek át. Ez a bonyolult kombináció korának kétségtelenül legjobb politikai működési szabályzata volt. Ne felejtsük el, hogy Bologna volt a kánoni törvénykezés központja, Domonkos ott fogalmazta meg a Rend első alkotmányát. Inspirációja az itáliai városok politikai formáiból származhatott. Ezek figyelemre méltóan rugalmasak, kiegyensúlyozottak, és egyben Rendkívül kifinomultak is voltak. Jellemző tulajdonságaik megtalálhatók a prédikálók Rendjének igen demokratikus és hatékonyan centralizált struktúrájában, ahol a Szentszékkel való kapcsolatot a belső törvényhozó csoportok autonómiája tartotta egyensúlyban. Leo Moulin, aki a dominikánus törvényhozást az alkotmányos technika különböző szövegösszefüggéseiben és az alkotmányos technika más szempontjai szerint is tanulmányozta, azt írja róla, hogy az "az alkotmányos törvény székesegyháza"14 Ragyogó hatalmi egyensúlyt látott benne, különösen a végrehajtó vezetés és annak lehetővé tétele között, hogy elöljárót válasszanak. Vagy nem volt e egyedülálló a szerzetesrendek között, hogy egy beépített Rendszer, az "ellenőrzés ellenőrzése", szétválasztotta az ellenőrzést és a a törvényhozó hatalmat. A dominikánus általános káptalanok a regula szerint alternatíve az erre a célra a küldöttek által választott "definítorokból", ésa "provinciálisokból" állnak, akiket a felettesek választanak a Rend különböző területi csoportjainak kormányzására. Meg kell még említenünk mind a precíz Rendszert a működési összeférhetetlenségre, melyet minden szintre kidolgoztak, mind pedig azokat a bátor Rendelkezéseket, amik által a felsőbbség tevékenységi területét a maguk térségébe szorították, valamint azokat a Rendkívül körültekintő lépéseket, amikkel a törvénykezést módosították. A dominikánus törvényhozó testület nagyon világosan látta az ön-reformot elősegítő és az azt hátráltató tényezőket, valamint az időnként felmerülhető nehézségekhez való alkalmazkodást. Ez az előrelátás biztosította a Rend folyamatosságát, melyhez a történelem szolgáltatja az élő bizonyítékokat. Egyes források szerint a dominikánus alkotmány( működési szabályzat) azoknak az alapító atyáknak az asztalán feküdt, akik 1787-ben az Egyesült Államok alkotmányát megszövegezték. Az efféle dicsőségre vágyást azonban vissza kell utasítani. A szakirodalomban eddig egyáltalán nem sikerült olyan kutatási eredményre bukkanni amely a legkisebb jelét is mutatná annak, hogy a fenti állítás igaz lenne. Kétségtelen, hogy az állítás kísérlet arra, hogy párhuzamot vonjanak a domonkos Rend szervezetében megtalálható hatalmi egyensúly és aközött a jól ismert hatalmi egyensúly között, amelyre az Egyesült Államok olyan büszke. A domonkosi időben készült törvényhozás eredetileg minden bizonnyal kezdetlegesebb volt, mint ahogy azt majd látni fogjuk. Az alapítót követő második generációból Penyaforti Szent Rajmond hatalmas munkát végzett és a szövegek generációkon át állták az idő próbáját. Így javítgatták, finomították, és egyre gördülékenyebb egésszé dolgozták össze. Ez nem jelenti azt, hogy a nagy komplex legális írásos anyag nem Domonkos munkája. Bonyolúltságukból vagy mondhatni mesterkéltségükből kifolyólag kétségtelen, hogy minden alkotmányos Rendszer elfajulhat. Erre jó példa a weimari német köztársaság alkotmánya, amely igazi mestermű. A minden tekintetben törvényes és kifogástalanul működő kormányzás alatt is alig észrevehetően ugyan, de eltérhet az alkotmány a célkitűzéstől, vagy fokozatosan megváltozhat. Domonkos megbízott testvérei jóságában és férfias jellemükben. Ezen a “jóságon” nem egyfajta puhányságot kell érteni, melyet kortársaink gyakran összekapcsolnak a jóság erényével, hanem sokkal inkább a nagy politikai gondolkodók, Arisztotelész, majd később Montesquieu értelmezése szerinti teljes, életerős erényt. Bíztak abban, hogy a demokrácia és az arisztokrácia alapeszméjével együtt az erény lesz a legnemesebb politikai Rendszer garanciája. Domonkos feltételezte testvérei erényességét és számolt is azzal, vagy még pontosabban fogalmazva, hitt erényességük keresztényi értelemben vett szintézisében: jó körültekintő képesség, önzetlenség, a közjó szolgálata. Ugyanezen módon, bármilyenek is legyenek a törvénykezési módszerek forrásai, vagy bármilyen előnyös is azokat közös törvénybe összefoglalni, amely egy nemzet megjelenésével esedékessé válik, újra látjuk, hogy Domonkos az alapötletet az evangéliumi bölcsesség nagy könyvében találja meg. Az Egyház korai történelmének tanulmányozása során Domonkos az Apostolok cselekedeteiben eszmélt rá arra, hogy milyen döntő szerepe van a sokszor fáradságos kutatómunkának az egyhangú egyetértés elérésénél. A feltámadt Krisztus tanítványai mind egy szív és egy lélek voltak (ApCsel 4:32). Nemcsak közös ügyeiket intézték egy szívvel, de nézeteltéréseiket is félretették.(ApCsel 6) .A Jeruzsálemi tanácsban találkoztak azzal a felismeréssel is, hogy a kereszténység több, mint a zsidóság egy kicsi szektája (ApCsel. 15). Domonkos alapként Szent Ágoston szabályzatát választotta, mely az egyetértést hangsúlyozta kezdettől fogva. Ez a magyarázata annak, hogy miért vált Domonkos regulája közös akarattal működésük eszközévé. Ez nem annyira az embercsoportok közötti harmónia megteremtésére, inkább az Egyházi erők egyesítésére, az apostoli munka hatékonyságának fokozására, Isten királyságának hirdetésére irányul. Az e korban kialakult nemzetek amellett tanúskodnak, hogy a közös sors összekovácsolhatja az embereket. Domonkos hitével erősítette meg azt, hogy ez a sors lelki Rendeltetés. A Szentírásokban és kora világában sikeresen működő formákat fedezett fel. A közös kötelezettséggel egyesült testvéri közösség is tanúsítja ezt. A KERESZTÉNYSÉG FENYEGETETTSÉGBEN Ősi időktől kezdve az Egyház ismeri a krízishelyzeteket. A legerőszakosabb támadások nem azok voltak, melyek kívülről jöttek, mint amilyenek az üldöztetések voltak, hanem azok, melyek az Egyházon belül alakultak ki. Ilyenek voltak mondhatni a túl embercentrikus ideológiák és irányzatok. Az első felfordulást az a teológiai tanulmány okozta, amely zabolázatlan volt a közös hitvallás eltérő és pártos értelmezésében. Később a szörnyűséges tizedik században az Egyház, - legalábbis feje (ahogy a középkorban az Egyházi vezetést nevezték) - úgy tűnik, a szabadossággal és a korrupcióval szemben felhagyott minden megszorító intézkedéssel. A kereszténységet sohasem fenyegették olyan alattomosan, mint a tizenkettedik században és a tizenharmadik század elején. Megjelentek az eretnek mozgalmak. Arius és Nesztorius korában magát azt az igazságot amit a keresztények Istenről hittek kérdőjelezték meg. Gyülekezeteiben és igehirdetéseiben azonban az Egyház meg tudta erősíteni a katolikus hit misztériumát és hiteles üzenetét. Ezt követték a Bibliával szembeni kihívások az egyszerűsítésre, és meggyőző erejére vonatkozóan, és az Egyház tagadhatatlan gazdagságával szemben létrejött, teljesen legitim reakció kezdődött. Az eretnekség, amely sok vonatkozásban kapcsolódott az ókori és az újabb keletű elődökhöz, számos különböző, jól körülhatárolt irányzatra tagolódott, melyek elterjesztették tanaikat, kezdve az egyszerű vitáktól, egészen a kereszténység lényegének a tagadásáig. A tizenharmadik század elején ez az eretnekség erősen megvetette lábát a társadalomban. Ezt önmagában véve nagyon jól csinálta. A nemesség üdvözölte, mert ő húzta a legnagyobb hasznot a bűnrészességből és a vallási toleranciából. Megtévesztő volta a végletekig leegyszerűsített dualizmusnak, (amely mindig nagy vonzerőt jelentett az emberi gondolkodásmódra) a Szentírás radikális értelmezésével történő ügyes elegyítésében rejlik. Ez hatásában nem is annyira eretnekség mint inkább szektásság, vagy gnoszticizmus volt keresztény színezettel. A középkori katolicizmus központi kérdése Mani (+276) elméletének: a kathar tannak az újjáéledése volt, melyhez Ágostonon is sokáig ragaszkodott. A kathar tantétel, - melyet valószínüleg a keresztesek hoztak magukkal keletről, úgyszólván a puttonyukban - beszivárgását követően, Dél- Európa nagy területein meghonosodott. Ennek a zavarkeltésnek a központja Lombardia volt, és szétágazásokkal végigsöpört közép Itálián. A pápai hatalom politikai ellenfelei gyakran gyámkodtak felettük, akik egyesült erővel dacoltak és provokáltak. Egy másik látszólag nagyobb csoportjuk megmételyezte egész Dél-Franciaországot. Központjukat Toulouse - ban hozták létre, de eljutottak egészen Katalónáig. Befolyásuk kiterjedt Béziers - re sőt még Avignonra is, és Lauraguaisban volt a legnépesebb az aktív katharok és szimpatizánsaik hálózata. A katharok saját hasznukra itt ismét kihasználták politikai ambicióikhoz az új- mégis nagyon régi - tantételeket is, bár természetesen Rendelkeztek őszinte meggyőződéssel. Rajmond -Roger Foix grófja, Roger Trencavel Bézier bárója és toulouse - i VI. Rajmond mind az Egyházzal szembeni megvetésüket fitogtatták, és többé kevésbé nyíltan felsorakoztak a katharok tanai mögé Támadást intéztek a papság ellen is, de úgy tűnt, hogy a püspökök ezzel szemben immunisak voltak. A püspököket csak gyengeségük- ebben az időben ez jellemző volt - miatt és a hatalommmal szembeni passzív szembenállásukért érheti szemrehányás, mert ezek gazdagabbnak és erősebbnek bizonyultak náluk. William Puylaurens azt írja krónikájában, hogy “ többet aludtak mint amennyit figyeltek”, legalábbis addig míg olyan személy nem érkezett Toulouse püspöki székébe, mint Fulko. Lombardiában épúgy mint Languedoc-ban egy másik mozgalom, támogatta az Egyház bírálatát. Ennek a mozgalomnak ihletettsége hűségesebb volt a Szentírás szelleméhez. Ezeket valdenseknek hívták.G Amikor Pierre Valdo (v. Valdes) és tanítványai Lyon terein és más helyeken is prédikáltak, eredeti céljuk az Egyház megsegítése volt, melyet korruptnak, de a reformokra nyitottnak tartottak. Az 1184-es kiközösítésüket követően azonban mozgalmuk anarchikus irányban külön szektává silányult. Mindamellett a katharok előtt a valdensek védték az Egyház általános tanítását. Az Egyház óvatos megkülönböztetést tett a valdensek és a katharok között15. Pierre des Vaux de Cernai az Albigensek története című munkájában,G amely kedvezett a languedoc-i Szent háborúnak, a Valdes tanítványokat úgy tekintette, hogy ők "sokkal kevéssé “perverzek”, mint a katharok hívei. A pápaság szüntelenül azt igyekezett elérni, néha némi sikerrel, hogy reintegráljaG ezeket az egyetemes Egyházba. Ennek ellenére, a közfelfogás szerint a szakállas valdensek és a kathar (albiak) más néven “ tökéletesek” megegyeztek abban, hogy támadták az egyházat atekintetben, hogy fennhangon hirdették az aszkétizmust és a szegénységet. Mindkét csoport, de különösen a katharok hatalmas szervezetükön keresztül valamiféle “új Egyház” létrehozását szorgalmazták. Áttérítéseik nagyon sikeresek voltak. Domonkos azért alapította meg a maga Rendjét, hogy védje a hitet a dél-franciaországi eretnekek a katharok és a valdensek ellen. Prédikációival, melyeket személyes szelídségével és szegénységével tett kézzzelfoghatóvá és hitelessé, elítélte őket. Élete utolsó éveit Lombardiában töltötte, ahol szentszéki utasításra ugyanezt a feladatot látta el, erőfeszítéseket tett az eltorzított hit helyreállítására. A prédikátor Rend alapítása egybeesik a kereszténységen belüli megújhodással, amely fenyegetve érezte a hitet, következésképpen éppen annak a lényegét. Ferenc és Domonkos ösztönösen arra törekedett, hogy mesterkéltség nélkül mihamarább helyreállítsa a szegénység becsületét, mint a megtérés jelképét. Mindegyikük prédikált mind az egyszerű mind pedig a tanultabb embereknek is, tudásszintjüknek megfelelően. Ferenc laikus követői akkor kaptak engedélyt arra, hogy prédikáljanak, ha kerülték a dogmatikus témákat (ezt a jogot az első valdensekl is maguknak követelték). Több intellektuálisabb prédikációra is szükség volt a hit védelmére az Egyház szolgálatában. A toulouse-i Fulko (Folquet) püspök 1215-közepe táján letelepítette Egyházmegyéjében Domonkost és első prédikátor társait. Azt a nemes küldetést szánta nekik, hogy "tépjék ki tövestől az eretnekség gonoszságát, űzzék el a bujaságot, hirdessék a hitigazságokat, tanítsák az embereket az egészséges erkölcsre"16. Ez volt a globális feladat: gyomtalanítani hogy el lehessen palántázni az újat, nyesegetni és a fiatal hajtásokat védelmezni. 1217 kezdetén III. Honorius üzenetben fordult a párizsi egyetem oktatóihoz és hallgatóihoz és arra kérte őket, hogy menjenek el néhányan közülük Toulouse-ba, tanítsák és terjesszék az igaz hitet. Az az ötlet, hogy legyen Languedocban Párizsnak egy kihelyezett tagozata, tulajdonképpen Domonkostól származik. A tizenkét évvel később Toulouse - ban létesült teológiai iskolának ez volt az előőrse. Honorius tulajdonképpen a saját nevében cselekedett, de Domonkost bízta meg a Szentszék a kivitelezéssel akkor, amikor arra alkalmasnak látja a pillanatot17. Domonkos így lelki szemeivel Rendjének megszületését az univerzitások megalapításának nagy mozgalmán belül látta, amely Nyugaton összhangban volt a Rendkívül nagy tudásvággyal, melyet már az iskolák alapítása a tizenkettedik században is bizonyítottak. A tizenharmadik század előtt az intellektuális képzési formákat az Egyház biztosította a kolostorok és a székesegyházak árnyékában. A szerzetesi iskolák vagy a püspöki káptalanok iskolái végül is lehetőséget biztosítottak a különböző és olykor divergens teológiai irányzatoknak (mint amilyen Szent Bernárd és Abelard esetében is volt) Ezek a tizenegyedik és a tizenkettedik században érték el csúcspontjukat. Haladó szellemiségük elvezetett az egyetem alapítások mozgalmához. A kolduló Rendek ezt követően úgy vettek részt ebben a munkában, hogy ott tanítottak, ahol korábban ők diákok voltak. Az univerzitászmozgalom klerikális volt, még akkor is, amikor jogaira hivatkozva ki akarta vonni magát a püspöki tanácsosok alkalmatlankodó ellenőrzése alól. Ezzel párhuzamosan lépett fel az az igény is, hogy a kommunák és a társaságok autonómok legyenek, megszabadulva a feudális megkötöttségtől. Az univerzitász-mozgalommal ügyesen és értelmesen bántak, még a Szentszék is egyengette útjukat, mert érdeke egybeesett a világi hatalmak érdekeivel. Ezért szemben azzal, amit gyakran állítanak, az egyetemek olyan klerikális "testületek" voltak, amelyek előre megérezték a világiak megérkezését. A középkori universitások fejlődésének csak egyetlen útja volt. A különböző intelektuális központok hasonlóságot mutatnak, a konfliktusok, a sztrájkok, az időnkénti erőszakos cselekedetek, a kompromisszumok vagy a számüzetésről szóló Rendeletek ellenére, melyekkel megszórták a " mesterek és hallgatók nagy társasága" szervezésének útjait. Ez volt az a kritikus helyzet, amikor az "universitasz" elnevezés megjelent. A jogi kifejezés kollektív testületet vagy közösséget jelöl, melynek a feladata a tanítás vagy a tanulás volt. A mozgalom a helytől függően, különböző időkben jelent meg, elanyagiasodott és különböző szociális igényekre reagált. Montpellier orvostanhallgatókat vett fel; Orleáns - ban vagy Bolognában jogászokat képeztek. Oxfordban és kihelyezett tagozatán Cambridge - ben írókat és művészeket és Párizzsal közösen teológusokat képeztek. Az egész keresztény világban Párizsnak volt monopóliuma "oklevelet" adni a vallástudományok tanítására. Szintén Párizs volt az a hely, amely az intézetek kifejlesztésének legvilágosabb példáját szolgáltatta addig az ideig, amikor 1208-ban a Szentszék nézete világos, mert az universitászt szövegeiben magasztos Rendeltetésű18 jelzővel illette. Robert de Courçon III. Ince legátusa 1215-ben Rendeletet adott a párizsi egyetem számára, hogy átmenetileg szabályozza a kancellár (= ma rektor) és a püspök, valamint a tanárok és a diákok közt felmerülő nézeteltéréseket. Ez a rendelet arra hivatott, hogy megerősítse a pápai törekvést, hogy az új intézetményt elismerje, és szervezését javasolja, de a középkori gondolkodásmódnak megfelelően nem adta áldását a teljes autonómiára. Domonkos 1217 augusztusában a húsz testvérből hetet Párizsba küldött teológiát tanulni, mert politikai okok megakadályozták őket abban, hogy Toulouse - ban folytassák ezirányú tanulmányaikat. Domonkos elhatározta, hogy nemcsak "összegyűjteni kell a jó magot", hanem Rendjének azt az egész Egyház javára kell fordítania. A rákövetkező évben Bolognában indított be egy kis alapítványt. A középkori intellektuális életben az első prédikátoroknak így két központjuk volt. Párizsban végülis a Szent Jacques kolostoron keresztül kölcsönös összefonódás jött létre a Rend és a fiatal egyetem között, melyet a kivételes környezet is elősegített. Domonkos az új környezetben a humán tanulmányok olvasztó tégelyében tervezte meg tudományos és népszerű prédikációit. Elmerült az egész kereszténységet felrázó nagy mozgalomban. A megelőző században az Egyház kísérletet tett a megegyezésre és a párbeszédre a spanyolországi iszlámmal és például a franciaországi judaizmussal. A tizenharmadik században a légkör megváltozott. Most a visszafoglalás, azaz a reconquista szellemiség érvényesült, a zsidókat körülvevő némi gyanakvással és fenntartásokkal. Bizonyos kényszerítő intézkedéseket még a negyedik lateráni zsinat is hozott. A keresztes hadjárat eszméje kissé vesztett hitelességéből, bár a pápai napirenden még a tizenhatodik századig megmaradt. A negyedik keresztes hadjárat után, amely eltért célkitűzésétől, Róma még mindig szervezett távoli expedíciókat, melyek vallási célja összhangban volt a latin Nyugat gazdasági és demográfiai terjeszkedésével. A feudális Rendszer hanyatlásával más feladatok felé fordult. A század közepén megjelent Szent Lajos mint az utolsó nagy keresztes vezér. A kereszténység arra törekedett, hogy saját területén belül jobban biztosítsa a hit egységét. Érthető módon tapasztalható volt a missziós szellemiség fellendülése is, amely egészen a középkor végéig tartott. A kolduló Rendek ebből nagymértékben kivették a részüket. Itt szintén Domonkos volt az előfutár. Tudjuk róla, hogy skandináviai missziójukkal kapcsolatban püspökével, az Osmai Diegoval együtt elment a pápához. Ő és Diego a pápával a tatárokról beszéltek, akik nagy hullámban özönlöttek be, és akiket még meg kellene téríteni. A két férfi felhatalmazásért folyamodott, hogy ennek a munkának szentelhessék magukat. Ferenchez és testvéreihez hasonlóan Domonkos is küldött igehirdetőket messze északra és keletre, hogy hirdessék az Ige örömhírét, hogy felkínálják ott is az üdvösségre szóló meghívást "szavakkal, mint egyetlen fegyverükkel", ahogy a Nagytiszteletű Péter fejezte ki a spanyol muszlimokhoz intézett üzenetében. 1221-ben Szent Jácint Lengyelországba ment. Jó néhány évvel később ahogy mondják Kievben kolostort létesített, amely azzal a reménnyel töltötte el a pápaságot, hogy ott majd Egyházmegye létesül19 Az evangéliumot addig még nem hirdették az Európa keleti felét elözönlő támadóknak. A Temujin törzsfőnök, azaz Dzsingiz kán vezette tatárok (1160-1227) elérték Oroszországot, és tovább nyomultak Nyugat felé. Poroszországban a pogány törzsek szembefordultak az Egyházzal és 1216-ban elűzték a keresztény püspököt. Ekkor a német lovagok katonai Renddé alakultak, és megindították az igazi északi keresztes hadjáratot. A missziós fellendülés folytatódott. A domonkosoktól és a ferencesektől azt kérték, hogy speciális módon prédikáljanak: úgy, hogy a beszéd legyen merész, ugyanakkor körültekintő és diplomatikus is. A kolduló barátok tanításaikban a meggyőzés eszközét választották, jó példát mutattak, és az érthetőségre törekedtek. “Aki rábeszélő akar lenni, annak először is tudnia kell azt, hogy hogyan kell meggyőzni az embereket Isten valóságáról, és úgy kell őt bemutatni akár egy geometriai tételt." Ezt később Roger Bacon, a művelt ferences irta. Így a prédikátorok számára, akiknek intellektuális fejlődését kezdettől fogva szükségesnek látták, a missziós ideál tökéletes összhangban volt az Egyházi szolgálat feladataival. Ez az eszménykép benne volt abban a válaszban, amelyet kereszténység saját kérdéseire akart kapni abban az időben, és a vitathatatlanul rendkívüli vitalitás ellenére fenyegették, amikor sebezhető volt. A Szent Domonkosról szóló legendájában, amelynek keletkezése 1247-re tehető, a dominikánus Orvietói Constantin elmondja, hogy az igehirdetők atyjnak a Vatikánban imádkozás közben látomása volt. Ebben Szent Péter nyújtotta felé a zarándokbotot, Szent Pál pedig a Bibliát adta neki.Fennhangon azt mondták: "Menj és prédikálj, mert Isten kiválasztott téged erre a szolgálatra!" A szerző hozzátesz még egy Rendkívüli megállapítást, amely nemcsak a testvérek szétküldésének a fontosságát magyarázza az 1217-es látomás idején, de fényt vet Domonkos apostoli intuíciójának nagyobb távlataira is. "Aztán úgy tűnt az egyik pillanatban, hogy látta fiait szétszéledni az egész világban. Kettesével mentek, és hirdették Isten igéjét a népnek"20 Itt az eszményképek feltűnően tömörek, melyben minden szó számít. Szétszóródtak az egész világon. Domonkos apostoli munkájának színtere élete végéig a széles nagyvilág volt. (Mt 13:28). Minden területi korlátot elutasított, még az országhatárokat is, melyeket a kereszténység általában elfogadott, részben talán azért, mert anélkül folytonos fenyegetettségben lett volna. Domonkos a pogányokhoz irányuló missziójának nosztalgiáját az 1221-es káptalanG gyűlésen vetette fel, ahol megszervezték a "régiókat melyek alapját képezik majd az előre meg nem határozott missziónak". Így Skandináviára, amely a nagy Északra néz, Lengyelországra, amely Oroszország felé tekint, Magyarországra, Ázsia kapujára21. Domonkos univerzalista koncepciója határozta meg a pápasághoz való közvetlen viszonyának értelmét és szükségességét, amely minden misszió forrása volt, és ez ad Domonkosnak Egyházi szemléletet, határozott irányvonalat. A testvérek kettesével mentek térítő útjukra. Ilyen módon nyilvánul meg a testvériség apostoli ideálja. Az egymásra figyelés és a testvéri barátság egységének egyik kifejezése együtt fordulni Isten szavához. Ezért mentek a testvérek párban, az élet szent közösségében. Ez a két ember egy magként már- már egy kis Egyház volt, és a teljes Renddel „delegáltakon” keresztül tartotta a kapcsolatot. A Rend egyrészről azokból a testvérekből tevődött össze, akik az Istenben gyökerező szemlélődő prédikálás szolgálatát látták el, másrészről a nővérekből, akik imáikkal támogatták őket, akikre Domonkos kezdeményezése ösztönzésül hatott, hogy szenteljék magukat a prédikáló szemlélődésnek. Domonkos Rendjének szerves egysége a két ágazatnak ezzel a kettős dimenziójával gazdagodott. Prédikáljatok a népnek. A tizenharmadik században Isten népe felismerte, hogy igen nagy szükség van az evangelizációra. Erről tesznek tanúbizonyságot az 1208-as22 avignon-i provinciális tanácskozás valamint a IV. lateráni zsinat előírásai. A kereszténységnek jobb felkészültségű papokra volt szüksége, és arra is, hogy hozzák vissza a világiakat az Egyház szentségeihez. "A lelkek kormányzója, lévén a művészetek művészete, formálisan megparancsoljuk a püspököknek, hogy gondosan tájékoztassák azokat, akik a papságra készülnek." (Negyedik lateráni zsinat, 27. kánon). Ez a zsinat megújította a harmadik lateráni zsinat hivatalos utasítását amely gondoskodott szegénysorban lévő papok képzéséről és támogatásáról. A nagy elismerésnek örvendő Utriusque sexus - kánon kötelezte a katolikusokat, hogy évente legalább egyszer végezzenek szentgyónást, és vegyék magukhoz az oltáriszentséget. Kérte a világiakat, hogy a kegyelem elnyerésére éljenek ezzel az előnyös lehetőséggel a "hívek egyetemes Egyházában." (Negyedik lateráni zsinat 1. kánon). A hithirdetés ezután mindenkinek szólt. Ez az eretnekséggel való szembenállást és távoli pogányokhoz misszionáriusok küldését jelentette. Nem szabad kihagyni sem a keresztényeknek szánt általános és pozitív tanításokat, sem azokat az erőfeszítéseket, amelyek a közerkölcs és az egyén erkölcsi normáinak a betartására irányulnak. A prédikációkat a templom kellős közepén, valamint annak perifériáján kellett gyakorolni. Domonkos megmutatta a prédikáció sokféle kegyelmét az Egyház történetének döntő pillanataiban. Isten királysága. A prédikáló Rend első alkotmányának előszava meghatározza a Rend prédikáló és a lelkek megmentésére irányuló küldetését. A testvéreknek mint a "Biblia embereinek” szóval és példával csak a központi üzenetről kellett prédikálniuk. Imádság közben Domonkos így kiáltott fel: "Ó Uram, légy irgalmas népedhez"23. Egész életét olyannak kell tekinteni, mint abbéli erős vágyának tükröződését, hogy minden ember üdvözüljön. Ebben az isteni válasz szemlélése Krisztusban, tükröződik. Meglepő, hogy Domonkos csak azért hagyja el a Bibliát, hogy újra meg újra visszatérjen hozzá. Vegyük kölcsön Lacordaire rá alkalmazott kifejezését: hogy olyan jól "magáévá tette korát" Amíg a tizenkettedik század minden téren a felfedezések és az alkotások korszaka volt, és amíg újra meghódította a természetet és úgy szemlélte azt mint "visszatükröződést", addig a tizenharmadik század szervez, magyaráz, és definiál. Domonkos természetesen belépett ebbe a szintetikusabb vízióba, a legszembeszökőbben példákkal szemléltetette a keresztény gondolkodók által vállalt feladatot, azt, hogy megtalálják a természet és a kegyelem közt a folytonos egyensúlyt. Aquinoi Szent Tamás merészen kezdeményezte ezt a kutatást az Istenről. Olyan nyelven beszélt, hogy azt az emberek megértsék. Az ilyen kutatás végső soron mindig a Bibliához való visszatérést jelenti. A tizenharmadik század többi munkáihoz hasonlóan Domonkos tetteinek gyökerei a múltba és a közelmúltba nyúlnak vissza és csak a kipróbált gondolatokat fogalmazza meg. Nem volt semmi példanélkül álló dolog benne. Kidolgozott szintézise viszont eredeti volt. Figyelemre méltó a következetessége, harmóniája és mélységes tömörsége - olyan, tömör, mint Domonkos fiának, Tamásnak a teológiája, vagy mint ahogy az akkori idők székesegyházai emelkednek ki a keresztény nyugat talajából. Lábjegyzetek az első fejezethez: 1 “ Navarrei János testvér (spanyol), a Bolognában lefolytatott kanonizációs eljárás egyik tanúja megerősítette ezt. Ő ugyanis 1215 után együtt lakott Domonkossal Toulouse-ban, mielőtt 1217 ben Párizsba küldték volna (Bologna, 29). A Bolognára és Toulouse-ra való hivatkozások számban megegyeznek a Szentéavatási eljárás tanuvallomásainak számával Ezek Bolognára vonatkozóan Simon Tugwell, O.P. Early Dominicants (New York: Paulist Press, 1982), Toulouse-ra vonatkozóan pedig Francis C. Lehner, O.P., St. Dominic:Biographical Documents (Washington, D.C., 1964) munkáiban jelentek meg. A szövegben az utalások egyszerűen Bologna és Toulouse –ra vonatkoznak.” Domonkos Isten igéjének hirdetése 14. h.n. 2 " Szent Domonkos imájának kilenc útja" Simon Tugwell, Early Dominicans, VIII,101.oldal (Ezután úgy idézzük, hogy Early Dominicans.) 3 Early Dominicans, IX, p.102 4 Leopold génicot, Le XIIIe siecle (paris, 1968),52. o. n.1, és különösen "Sur le témoignage d'accroissement de la population en Occident du XI au XIII siecle", Cahiers d'histoire mondiale, I(1953), 446-62. 5 Jordan of Saxoni, On A kezdetek of the Order, trans. Simon Tugwell (Parable, 1982), 2. oldal (a továbbiakban A kezdetek.) 6 Marie-Humbert Vicaire, Dominique et ses Precheurs (paris: Le Cerf, 1977),360, 361, 365, 377. 7 Jacques Le Goff, "Apostolate mendiant et fait urbain dans la France médiévale", Annales ECS 23 (1968), 335-52; és Ordres mendiants et urbanisation dans la France médiévale", Annales ECS 25 (1970), 924-87. 8 A középkorban így nevezték azokat a városnegyedeket, ahol tolvajok és koldusok éltek. A név a párizsi negyettől származik, amely a Szajna jobb partján helyezkedett el, melyet rosszhírű nép lakott a tizenhetedik század végéig. Úgy tűnik, hogy ez az elnevezés abból származik, hogy a koldusok ál fogyatékosságai, valami csoda folytán alkalmasint eltűnhettek el. 9 Ezekről a problémákról Michel Mollat és munkatársai írtak az Etudes sur l'histoire de la pauvreté (Moyen Age- XVIe siecle), 2 vols. (P aris, 1974), és a Les pauvres dans la société médiévale (Páris, 1977)-ban. 10A kezdetek, 9-10. oldal n. 35. 11Génicot, op. Cit. 139-93) 12 J.C. Holt, Magna carta (Cambridge, England, 1969). 13 Yves Congar, O.P., " Quod omnes tangit ab omnibus tractary et approbary debet", Revue historique du droit francais et étranger (1958), 210-59 oldal és Gaines Post, Studies in Mediaeval Legal Thought (Princeton, 1964). 14 Például Leo Moulin, Le monde vivant des religieux (Paris, 1964), 114-32, és W. A. Hinnebusch, The History of the Dominican Order (New York, 1966), I, 169ff. 15 Kétségtelen, hogy Domonkos ezzel számolt languedoci tevékenykedése során. A Pamieri viták megtalálhatók a Chronique of William of Puylaurens-ben, bár ezeket jóval az események után írták. 16 Early Dominicans, 88. oldal; Monumenta Fratrum Praedicatorum historica, XXV, 63. oldal a későbbiekben MOPH-val hivatkozunk rá. 17 Vicaire, Dominique et ses Précheurs, 70-71 oldal. 18Például Gaines Post, Parisian Masters as a Corporation 1200-1246”, Speculum IX (1934), 421-45 oldal és Pierre Michaud- Quentin, Universitas : Expressions du mouvement communautaire dans le Moyen Age latin (Paris, 1970 19A Szent Jácint életéről szóló legendákkal kapcsolatos megállapításokat lásd Raymond J. Loenertz, "La vie de S. Hyacinthe du lecteur Stanislas, envisagée comme source historique", AFP, 27 (1957), 31-37. 20Constantin d,Orvieto, Légende 25: MOPH XVI, o. 304. 21 Vicaire, Dominique et ses Précheurs, 174-75 22ibid. 19. 23 William Peyre tanúvallomása, Toulouse, 18: Lechner, op. cit. 144. oldal Második fejezet "Rejtőzés a fényben" A történész, aki valamely hajdani híres embert, szentet, hőst vagy más jelentős személyt igyekszik leírni, két szélsőség miatt kerülhet kutyaszorítóba: vagy túl sok a forrásul szolgáló anyaga, vagy nem talál eleget. Ez annál inkább igaz, minél messzebbre megyünk vissza a múltba. Domonkos esetében azonban egy kicsit más a helyzet: saját írásos feljegyzései ugyan nincsenek, de nagyon sok tanú áll Rendelkezésre. A tanúvallomásaik azonban olyan irodalmi műfajból valók, amely már már válaszfalat húzhat közénk és Domonkos közé . Domonkosnak saját kezűleg szignált szövege gyakorlatilag nincs a birtokunkban. Ezért megfosztva érezhetjük magunkat a levelek, a homíliák és a sokat mondó feljegyzések spontaneitásától, amelyek sokat elárulnának szerzőikről. Azt nem mondjuk, hogy bizonyos szövegek nem az ő sugallatából származnak, mi csak azt tudjuk Domonkos életéről, amit követői vagy a barátai szemével láthatunk, és ezt is csupán a szentté avatási folyamat tanúvallomásai, vagy pedig más tanúk utólagos visszaemlékezései alapján, melyeket azután írtak le, hogy Domonkost az Egyház hivatalosan elismerte szentnek. A tény az, hogy az általunk alkalmazott Domonkos megközelítés meglehetősen közvetett úton tárja fel tartózkodó jellemét és bizonyos értelemben lelki függetlenségét. Ez a lelki függetlenség viszont maga is sokat mondó vallomás arról a pozicióról, amit el akart foglalni az Egyházon belül. LEVÉLTÖREDÉKEK Domonkosnak csak néhány saját kezű levéltöredéke áll Rendelkezésünkre. Ez két hivatalos szöveg az eretnekek megbékítésére és a katolikus hitre való áttérés igazolására vonatkozik. Ezeket a tizennegyedik század elején a toulouse - i kolostorban az inkvizítor Bernard Gui, a Rend történésze másolta, ahol ezeket relikviaként a sekrestyés őrizte. Ezekben az iratokban a kifejezések bizonyos mértékben nem voltak eredetiek. Ahhoz nem fér kétség, hogy a formulákat egy ciszterci legátus fogalmazta Languedocban1. Amikor Domonkos leírta azokat, kifejezetten a pápa hatalma birtokában, de annak távollétében működött. Ezekből az aktákból az elsőn nincs dátumozás. Valószínű azonban, hogy 1208 körül írták. Ez a Ponce Roger albi-i "tökéletes"-sel való megbékélésre vonatkozik, aki túlságosan belekeveredett a kathar tanokba. A levélben szigorú bűnbánati előírás - böjt, virrasztás és bizonyos ruhák viseletének mikéntje - található, amely hozzátartozik a tökéletes megtérés lelkületéhez, és amit a törvény megkövetelt a vezeklő katharoktól. A második szövegrész megírása 1215-re tehető. Feljogosít egy tímárt arra, hogy visszafogadjon házába egy korábbi "tisztát". A tímárnak szüksége volt e védelemre, minden törvénytelen cselekedet ellen. A dokumentumon rajta volt az "igehirdető" pecsétje. Ebben Domonkos olyan sokkal mélyebb értelmű szavakkal jellemezte magát, amely több volt egy merő formulánál és szinte sugallta: "a prédikáció művének alázatos szolgája" Praedicationis humilis minister. jelzőt. A harmadik dokumentum ajánlólevélből, rendelkezésekből áll, és személyesebb jellegű, melyet az 1218 tájban létesített dominikánus nővérközösségnek küldött Madridba. A levél keltezésének idejét meglehetősen pontosan 1220 májusára lehet tenni. Ez a szerzetesi életre vonatkozó útmutatónak színes vázlata. Domonkos a nővérek életét elsősorban Isten ajándékának tartja, de életük lelki küzdelmei sem kerülték el figyelmét. Lelki szemeivel a nyugalom pontos foglalatát látja. Lát egy klauzúrát, és látja a priornő iránti feltétlen engedelmességet. A levél Rendelkezést tartalmaz, és meghatározza a kolostorral kapcsolatba kerülő prédikátorok szerepét. Vérszerinti testvérét Manest küldi el a nővérekhez saját személyes küldötteként. Ezek voltak hát Domonkos írott anyagai. Felismerhetjük bennük számos képességét, határozott döntéseit, Rendelkezéseinek igazságosságát, és a kegyességhez való érzékét. Be kell ismernünk azonban, hogy a mi ítéletünk tulajdonképpen nem más, mint az általunk már más forrásokból ismert dolgok majdnem lakonikus feljegyzéseire való kivetítése. Ezért akkor járunk el helyesen, ha életének és életszentsége indirekt nyomainak utánanézünk. Mivel ez közel esik a legendairodalomhoz, a „nyomokból”rövid leltárt készítünk anélkül, hogy túl mélyre hatolnánk és elemeznénk azokat, de azt meg tudjuk tenni, hogy felbecsüljük megbízhatóságuk mértékét "A LIBELLUS" VAGY A "PRÉDIKÁLÓ REND KEZDETE" A beszámolót, amely minden egyébnek a forrása: A Kezdetek, melyet Domonkos utódja, a Boldog Szász Jordan Rendfőnök állított össze. Ez egy kicsi könyvecske, melyet joggal tekinthetünk alapkőnek a domonkosok történelmében. Ez a könyv tizenhárom évvel Domonkos halála után, és talán azzal a céllal látott napvilágot, hogy dokumentumokat gyűjtsenek össze a szentté avatásához. A Kezdetek behatóan foglalkozik Domonkos kimagasló egyéniségével, az "alapítóval, a prédikátor Rend mesterével és a testvérrel"2. A második, hosszabb kiadás százharminc rövid fejezetének kissé több, mint a fele Domonkos személyiségével foglalkozik. Ezeknek a fejezeteknek némelyike között vannak a legteljesebbek és a legkidolgozottabb részek. A könyvet Rendi céllal, a Rend „csecsemő”- korában írták, ennek első lépéseinek megtételekor3. Eltekintve a szerzőnek az alapító személyéhez való vonzódástól a könyv nem életrajzi leírás, hanem inkább a krónikákhoz és a személyes tanúságtételhez kötődő történelem. Szász Jordan ismerte Domonkost, aki őt tette meg utódául. (ez azonban inkább feltételezés, mint bizonyított tény). Az összes dominikánus dokumentumok között A Kezdeteknek utánozhatatlan zamata van, a tartózkodás és a lelkesedés ötvözetének tekinthető. Mi ennek a munkának kiváltságos, de az is lehet, hogy egyedülálló helyet biztosítunk. Való igaz, hogy Domonkos későbbi életútját nehezen lehet követni ebből a szövegből, ezért az nagy részében nem is biztosan hiteles. LITURGIKUS FORRÁSOK A liturgikus források közül az első, amit meg kell említeni az a Liturgikus Olvasmányok, szó szerint "amit olvasni kellene" az istentisztelet folyamán. Ezek között az olvasmányok között található Szent Domonkos legendája. Ezt a spanyol Peter Ferrand dominikánus állította össze 1237 és 1242 között. Peter ebbe belevette A Kezdetek több mint kétharmadát és ehhez még hozzátette a spanyol tradícióból, főként Domonkos fiatal éveiből származó történetek gyűjteményét. Az itáliai Constantint a későbbi Orvietoi püspököt és a jó hírű Medicit az 1245-ös általános káptalan megbízta Peter Ferrand szövegének átdolgozásával. Felhasználva a kortárs John Teuton generális mestertől kapott elemeket. Constantin hozzáadta a Szent Domonkos legendához a Toulouse környékén Domonkos életében és halála után történt számos csoda leírásait. Constantin célja Domonkos szentségi erejének a bebizonyítása volt. Ennél a pontnál a munka történelmi jellege háttérbe kezd kerülni, és teret kapnak a látványos interpolációkG. A szöveget aztán újra lemásolták, és Peter Ferrand munkájának egyes részeivel kiegészítették. Igy alakult ki a végleges liturgikus változat, melyet szent Domonkos negyedik utódja, a római boldog Humbert irányítása mellett állítottak össze4.. A FIORETTI ÉS A DÍSZÍTÉSEK Ezekben a variált liturgikus szövegekben, amelyek eltérnek közös forrásuktól, A Kezdetektől, a csodák leírása nyújtja az anyag nagyobb részét. Ezt követően ezek felhasználásával több módszeres és összefoglaló gyűjtemény készült. "nehogy a már ismert anyag a feledés homályába merüljön". Ezt a római Humbert javasolta Gérard de Frachet Provence provinciálisának- az 1256-ban tartott párizsi generális káptalan után. Gérard hozzáfogott a munkához, és Rendkívül tetszetős szöveggel állt elő, amelyet a dominikánusok Fioretti - jének lehet nevezni. "A testvérek élete" (Vitae Fratrum) című munkája öt részből áll. A második rész teljes egészében Domonkossal foglalkozik, és szükségesnek tartja megjegyezni, hogy " számos olyan tény van, ami nem a legendái közé tartozik." Gérard de Frachetnek valójában nem volt kapcsolata a Rend alapítóra vonatkozó szájhagyományaival. Hajlamos volt kritikátlanul megbízni az első testvérek munkáiban, akik ötletszerűen gyűjtöttek össze -különösen a bolognai és segovai-kolostorokból mindenféle információt, amihez csak hozzájuthattak; fontos szempontokat, anekdotákat, és sok hasznavehetetlen, mesterkélten összeszövött dolgokat is. Amikor Római Humbert 1260-ban az előszót írta, úgy tűnt, hogy bizonyos pontatlanságok vannak Gérard munkájában. Ezért elrendelte, hogy a szöveghez csak a Renden belül lehessen hozzáférni5. A tizenharmadik század vége felé, pontosan 1298-ban úgy látszott, hogy Apoldai Thierry német dominikánus " szent Domonkos élete, halála, csodái és az általa alapított Rend" című könyvecskéjével új kísérletet tesz, azonban ebben csak az anyag elrendezése eredeti6.. Pontosan ez az anyag volt azonban az, amely valami módon mégis elterjedt a tizenharmadik század második felében, és bármilyen kritikus szemmel is nézzük, nem látjuk ennek az okát. Az új átdolgozások közül megemlítjük Bartolomew Trent "Szent Domonkos élete" (kb. 1245. ) című művét és a Cerottoi Rodriguez (kb. 1275.) által írt életrajzot. Ezeken kívül még a prédikáláshoz hasznos számos példázat gyűjtemény (exemplum) is Rendelkezésre állt. Az exemplum (példakép) nem más mint sok esetben fantáziadús történet az erkölcsi vagy a vallásos oktatás szemléltetésére és alkalmazására. Ez az egyszerű irodalmi műfaj a szinoptikusok által írt Bibliában a krisztusi példabeszédekben érte el csúcspontját. A középkorban, különösen a barátok esetében, kifejlődtek vagy néha kiegészültek a Biblia magyarázók morális interpretációi, és a Biblia feletti bőséges számú elmélkedések. Az exemplum a hitszónoklat népszerű eszköze7 Forrásai gyakran Bibliaiak, de lehetnek hagiográfikusak is, azáltal, hogy bemutatják, miként váltják valóra a szentek a krisztusi életet, amellyel példát mutatnak a csodálatos dolgokat váró hallgatóságnak, akiknek nem szabad csalatkozniuk. Ez volt a meggyőzési módszere a tiszteletben álló Jacques de Vitri –nek (1240), Szent Ágoston kánonjának, valamint magasabb tudományosabb szinten a Római Humbertnek (1277) is. Mivel Ferenc és Domonkos lelki fiai elsősorban prédikátorok voltak és hallgatóságuk megnyerésére törekedtek, de azért is, mert rendkívül odaadó hívei voltak Rendalapítóiknak, Szent Ferencnek és Szent Domonkosnak Fiorettijei széles körben ismertté váltak. Ezek a szentek megkülönböztetett tiszteletben részesültek: bőséges mennyiségű exemplum származik tőlük. A dominikánus Bourboni István és Cantimprei Tamás 1260 körül az anekdoták tömkelegét hozták forgalomba, ezek tele voltak csodás eseményekkel és az alapító magasztos cselekedeteivel, aki feltűnően kerülte a közszereplést. Istvánnak, aki - kiemelkedő specialistája volt ennek a területnek - a "Értekezés a prédikációról" című munkája háromezer exemplumot tartalmaz. Vele csak Thomas vetekszik a Bonum universale de Apibusával (titokzatos méhecskék). Az itáliai dominikánus Voragine Jakab ugyanolyan műfajban írt, Összehangolta az Egyház által is tisztelt nagy szentek életéről szóló különböző - példázatok - at, és megszületett az Aranylegenda (Legenda aurea). Ennek mindegyik kiadása nagyobb példányszámot ért el, mint az ezt megelőző kiadványoké8 Tudomásunk van arról is, hogy Loyolai Ignácot betegsége miatti kényszerpihenője alatt lelkét megragadták az Aranylegendában szereplő szentek. Muratory a könyvet "értelmetlen zagyvaságnak" nevezte; míg Wyzewai Theodore szerint a mi időnkben ez "az evangéliumot mintázó végtelenül változatos életek kézikönyve". Fennkölt színekkel ecsetelve szerepel benne Domonkos és Ferenc portréja is. Ezek a portrék különösen mély benyomást gyakoroltak a Loyolai lovagra, annak ellenére, hogy Assisi szegény emberéről írt oldalakat, úgy tűnik, kevésbé ügyes kezek írták, mint amilyen pl. Voraginei Jakabé is volt. A legendák ,( az exempla és a fioretti) a valóságot közvetítik a szentekről, melyek sok esetben se nem tudományosak, se nem történelmi hűségűek. A népies áhítat jól illeszkedik a szuggesztív, fantáziadús, drámai és időnként megható és elbűvölő stílusban ábrázolt nagy evangéliumi modellhez. Ezek a történetek nagyon sokat elárulnak a keresztény eszményképről és a hívő lélek mély vágyairól, ezért ezek végtelenül értékesek. Az utóbbi évek kutatásai visszahelyezte őket megbecsült helyükre. Nem lenne igazunk, ha ezeket a történeteket a szentek portréjának tekintenénk és olyanra színeznénk ki őket, mint amilyen néhány Szent Teréz - kép a kis Jézussal. Ezek a portrék ugyanis különböző nyelven beszélnek, ahogy azt Bernanos Szent Domonkos esetében találóan megjegyezte: A régi legendák sokkal többet mondanak, mert jelképekben közölnek és mélységesen reálisak. Úgy tűnik, hogy a bennük rejlő karakterük felülmúlja a mi logikánkat és tapasztalásainkat. Miért ne lenne ez a sajátosságuk? Azért mert minden szent élete olyan, mint egy új kikelet a világban, amely ellenszolgáltatás az eredendő bűn miatti halál rabszolgaságáért. Ők azok, akik az édenkert édesen illatozó ártatlanságával virítanak9. Nem fogunk ezért azon tűnődni, hogy magunkévá tegyük e - ezeknek a népi megfigyeléseknek a teológiai mélységeit, vagy tudomásul vegyük a portré legendás volta miatti aggályoskodást. Amennyire csak lehetséges, a leghitelesebb dokumentumokat használjuk fel, mert ami a legigazabb, az a legszebb is. A következő fejezetben Domonkos életével foglalkozunk, és Jordan művére a A Kezdetek -re építünk. Ezt tesszük még akkor is, ha ez láthatóan hibákat és pontatlanságokat is von maga után. Bizonyos körültekintéssel ugyan, de felhasználjuk a kor dokumentumait, különösen az Albigensek történetét, a ciszterci Pierre des Vaux de Cernai művét, aki 1212 óta jól ismerte Domonkost Langedoc - ból. Igénybe vesszük William de Puylaurens Krónikáját- ját is, bár ezt a könyvet 1250 után adták ki. Ő ugyanis a Toulouse - i VII. Raymondnál volt káplán, valamint Fulko püspöknek és a Faugai Raymondnak is bizalmasa volt. A hivatalos Egyházi dokumentumok, különösen III. Ince és III. Honorius bullája is kiérdemlik figyelmünket. Mivel azonban a maga nemében páratlan irodalmi műfajhoz tartoznak - lévén jogi szövegek és buzdító olvasmányok - , szent Domonkos személyét illetően nem fogunk bennük semmiféle utalást sem találni, kivéve talán a szenttéavatási bullát. Amit kutatni fogunk azok értékes határkövek Domonkos munkájának kezdetére és a szentszékkel való munkakapcsolatára vonatkozóan. Ezenkívül van még két más típusú dokumentum is, melyek azok számára nagyon értékesek, akik Domonkos emberi arculatára kíváncsiak. Ezek mindenek előtt a Bolognában és Tuolouse - ban 1233-ban lefolytatott kanonizációjához tartozó akták. Ezek Bolognából valók és a bolognai prédikáló testvérek nyilatkozatait tartalmazzák, akik az alapítónak jó barátai voltak. A rövidebb toulouse - i tanúvallomások, különböző társadalmi helyzetű embereket mutatnak be, és elragadó elevenséget jelenítenek meg. Másodszor meg kell említeni Cecília nővér visszaemlékezéseit is. Ez a szerzetes nővér közvetlenül a prédikálók atyjának adta át a Rendbe való belépési nyilatkozatát Szent Sixtusban. Idős korában leíratta, hogy milyennek is látta ő a szentet a maga fizikai valóságában. Ez a portré tele van igézettel. Ezt követte a csodákra vonatkozó beszámoló, amely az évek folyamán vonzó éles színt és csodálatos illatot kapott. Ez beleillik egy egyszerű idős nővér visszaemlékezéseibe, a "szentélet virágzása"-ba, ahogy a történet alakul. Olyannyira tisztelte azt, aki szívesen látta őt a Rendjében, hogy azt, amit eskü alatt igaznak vallott, mégis bizonyos kétkedéssel fogadjuk, amely az elbeszélést illetően mérsékli szívbéli örömünket. Mindezek ellenére meg kell említeni, hogy a legutóbbi történelemkutatás megerősíti Cecília nővér elbeszélésének igazát. Domonkos harca a sátánnal Rendkívül fontos volt Cecília számára. Leírásai elég bizarrak voltak, amik még egy a tizenhatodik században élő domonkos teológust is meglepték. Cecília hamisítatlan női lelkülete előszeretettel hajlik a részletekre és ez sohasem volt érdektelen a történész számára, hiszen ezzel is növekedett a kicsi történések gyűjteménye. Nekünk óvatosaknak kell lennünk, de nem szabad előítéletekkel közelíteni visszaemlékezéseihez, ugyanis azok alapvetőennem szolgálnak rá a gyanakvásra. Végül a történészek megóvták, tanulmányozták és rekonstruálták a prédikáló Rend kezdeti törvényhozását. A szerkesztés számos lépését követhetjük nyomon, és újra felfedezhetjük a szokásjogokat (Consuetudines), melyeket 1216-ban szövegeztek meg, és 1220-as keltezéssel több eredeti törvénykezéssel kiegészítettek. Az első szerzetes prédikátorok ezt az írástömeget " szent Domonkos regulájának" nevezték. Nincs semmi kétség afelől, hogy az alapító gondosan szemmel tartotta elgondolását és szerkesztését. Ez a törvénykezés biztosan munkája tetőpontját jelentette. Ez a munka szintén egy tanú; közvetett tanú, ám mégis az, ha válaszolni akarunk a jelen könyv által feltett kérdésre: Ki is volt Domonkos? DOMONKOS MEGHATÁROZHATATLANSÁGA Ellentétben Lacordaire - vagy Bernanosszal, kérdéseinket, tudatosan, ragaszkodva a leghitelesebb dokumentumokhoz, alaposan válaszoljuk meg. Ez azt jelenti, hogy kezdettől fogva felhagyunk azzal a gyakorlattal, hogy előnybe részesítsük a "pszichológiai" portrét, amelyet napjainkban az egyetlen érvényes közelítésnek tekintenek. Ezeknek az oldalaknak a lapozgatása közben kétségtelenül úgy érezhetjük, mintha egy művész által tervezett nagyon szép tizenharmadik századbeli szobor előtt állnánk, melynek jellege megváltoztathatatlan és meglehetősen nyers. Ellen kell állnunk annak a belső kényszernek, hogy minden áron rekonstruáljuk éppen azt a dolgot, amely annyira megfoghatatlan. Ha így járnánk el, akkor Domonkost úgy ábrázolnánk, ahogy az igényeinknek, ízlésünknek, vágyainknak és előítéletünk megfelelne, mintha a mi huszadik századunkban életre kelne. Az igaz, hogy nekünk ma munkája céljának jobb megértését kell keresnünk, ami létfontosságú marad10, de el kell fogadnunk titokzatossűgát, hogy megtaláljuk a legjobb magyarázatot szerénységére, a történelembe való elmélyülésére a tartozkodóságára. Domonkos életének minden tanúja hitelesen bizonyítja személyiségének rendkívüli erejét és egyéniségének dinamizmusát. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen temperamentumos és spirituális hajlamú ember nem hagy hátra semmiféle szabályt vagy végrendeletfélét, hacsak ezt nem szándékosan teszi. Domonkos sok esetben másodlagos szerepet játszik a nagyobb hatalommal rendelkező személyiségek árnyékában. Domonkos fiatal korában csak a prior helyettese volt az osmai kolostorban. Ezután került Diegó püspök társaságába, aki a maga nemében vitathatatlanul erőteljes egyéniség volt. A tőle származó, hozzánk került két aktából egyértelműen megállapítható, hogy Domonkos egyedül csak Franciaországban tevékenykedett delegátusként és pápai képviselőként. Domonkos helyettesítette a legátust, amikor az távol volt. Végül is Toulouse - ban Fulkónak az asszisztense volt. Domonkos mindig az Egyházon belül a püspökségen kisegítőként és asszisztensként dolgozott, de nem fogadott el tisztségeket, talán nem is annyira azért, hogy megőrizze alázatosságát és a szegénységre vonatkozó nézetét, hanem inkább azért, hogy megvédje prédikációját a társadalmi presztízs súlya alatti torzulástól és nehézkességtől. Végül rábízta magát a pápákra, akiknek egész sor hivatalos dokumentum megszövegésében segített, de nem engedte, hogy saját személyisége azokban megjelenjen. Domonkos szóra bírta az embereket, kezdeményezéseket ébresztett, és egyengette sok vállalkozás útját languedoc- i tartózkodása idején, de talán már korábban is ösztönző, sőt döntő szerepet játszott - kitüntetések és címek nélkül. Ahol csak lehetett, minden munkát a befejezésig végigvitt. Konokul a legnehezebb munkát vállalta, mert önzetlen volt. Domonkos részt vett az albigens keresztesháború fegyver-zűrzavarában, de senki sem tudta, hogy mit csinál, kivéve amikor imádkozott. Senkise látott bele gondolataiba, de a katonák cselekedetei jól ismertek. Lacordaire fennkölt líraiságával ecsetelte Domonkos józan ítélőképességét, és összevetette azt híres kortársával és barátjával Simon de Monfort -al, aki győzelmeinek fényében tündökölt: „A történelem napja ragyog Monfort mellvértjén, megvilágítja nemes cselekedeteit a komor háttérben , de alig jut fény Domonkos süvegére, ő mégis olyan tiszta és szent, hogy még ez a kis fény egymagában is ragyogó szemtanú. A fény rejtélyes, mert Isten embere távol van az ütközet zajától és a kiontott vértől, mert hűséges a küldetéséhez, száját csak áldásra, és az erkölcsi tisztaságért, szívét csak imádságra nyitja meg és keze csak a szeretetért munkálkodik; magányát csak Isten fénye ragyogja be11" " Amikor Dante az Il Paradiso-ban Domonkost az égi mennyországba hívja, ragyogó fény jelenik meg12. Mondhatni, hogy Domonkos az, aki a fényben rejtőzködik. Henri Matisse fehér kerámiájára egy élénk hajlékony fekete vonalat húz a vence - i dominikánus kápolnában. Lehet, hogy ez a nagy Szent Domonkosnak az utolsó közlése ? Az arca, ahogy azt egy más festő is mondta; "száj- és orr nélküli, a szemére sincs szüksége ahhoz, hogy mindent lásson". Ebben a "bizonyítványban" életművének szintézisében az idős festő megértette, hogy az alapító maga " a fény felületévé vált". Szent Domonkost a provence-i kápolna falán elnyelte a fény. Domonkos az Egyház fia és szolgája - bízva a testvérekben és szilárd hittel Isten iránt - szerényen félrehúzódott az emberek és az intézmények elől. Határozott kívánsága volt, hogy Bolognában temessék el. " csak testvéreim lába alatt szeretnék nyugodni" mondta. Ez vajon nem a tőlük való függőség és szolgáló lelkének hangsúlyozása? Sohasem akart az első apát lenni, és minden leleményességüket latba kellett vetniük, hogy meggyőzzék őt arról, legyen az általa alapított Rend főnöke. Domonkos neve nem szerepel az első szabálykönyvekben, de lelke pecsétjével és terveivel ellátta azokat. Hagyta, hogy irányítsák az események azzal a szenteknél ismert karizmatikus kegyelemmel amivel tevékenységüket összehangolják az isteni gondviseléssel. Erre bőven van példa, amikor Domonkosnak két lehetőség közül kellett választania: vagy elfogadja Szent Ágoston reguláját a testvérek szétszóródását 1217-ben, vagy dönt a szerzetes barátoknak a majdnem elhamarkodott Lengyelországba történő áthelyezéséről. Domonkos kiváló ítélőképességről tett tanúbizonyságot, amikor döntését különböző dolgok és körülmények befolyásolták. Alázattal állt a váratlan események előtt, mégis teljes magabiztossággal kerekedett föléjük. És még valami: szentéletűségéről csak más emberektől tudunk. Bolognai sírját a névtelenség, a ragaszkodás és a nép mély tisztelete övezte. A szerzetes barátok elvonultsága és szándékos hallgatása ellenére mindenki megtudta, hogy melyik Domonkos sírja. Ők ugyanis semmit sem tettek, hogy megőrizzék Rendalapítójuk emlékét. Jordannak azt az állítását, hogy elhanyagolták13, talán azzal lehetne magyarázni, hogy a szerzetes testvérek mélységesen tiszteletben tartották azt, amit maga Domonkos is kívánt volna. Amikor Domonkos dicsősége nem maradhatott már tovább"eltemetve", akkor a kanonizációs folyamatnál a közvetett, de egybehangzó tanúvallomások kiemelték Domonkos Rendíthetetlen és figyelemreméltó alázatának tündöklését. Domonkos érezte a karizmatikus tekintély és önmaga háttérbe szorításának vágya közötti feszültséget, amely már más alapítóknál is jelentkezett. Úgy tűnik, mintha valami sejtelmes törvény irányítaná a munkát, amely befolyásolja akár a szabad, akár a kényszerű teljes visszavonulást. Domonkos háttérben maradása a tudatos elhatározás teljesítménye volt. Úgy élt a testvérek között, mintha ott sem lett volna. Nem volt ágya, sem saját cellája. Alig evett, de élte a közösségi életet, és betartotta a regula minden pontját. Senki sem tudta őt megközelíteni. Vidám ember volt, mégis szánalommal volt mások elesettsége iránt. Az apostoli életformát követte, jó testvér, jó barát és spontán egyéniség volt, ékesszólóan bizonyította keresztényi nincstelenségét. Domonkos valóban kedvét lelte a nincstelenségben. Ez kifejezésre jutott abban, hogy erős vágyat érzett a mártíromságra,14 azon sóvárgott, hogy valamely a távoli misszióba kerüljön, s "miután a Rendet megalapította",15 el akart ott tűnni. Kétszer volt kézzel foghatóan jogilag önmegfosztott amikor felajánlotta, hogy adják őt el és a kapott pénzen a foglyokat szabadítsák ki. . Ebben az intuícióban hasonló volt a Mathai Jánoshoz, aki az ő idejében prior volt, és hasonlított Peter Nolascohoz, aki később követte őt Domonkos tartózkodó magatartása így magára ölti az alázatosságot és a nincstelenséget. Ezek bőséges bizonyítékok arra, hogy mélységesen megértette a megváltó Krisztus cselekedeteit. Jordan imájában röviden az alapító Domonkost " Jézus Krisztus meghitt barátjá"-nak nevezi, aki mindvégig utánozta őt. Sziénai Szent Katalin a következőket írja híres munkájában, amelyben összehasonlítja Krisztust és Domonkost, párhuzamot vonva a fogadott fiú és a természetes Fia engedelmessége között: „ Mennyire hasonlít ő a mi Urunkra? Elsősorban végtelen türelmével és lángoló szeretetével"16. Életében, megszentelt voltában és munkájában Domonkosnak egyetlen célja volt: követni Krisztust, a Megváltót. Ez a Krisztuskövetés vezette őt élete során, és ez vonzotta a kereszt megfosztottságához is. Második fejezet lábjegyzet 1 Lásd Koudelka, MOPH XXV (Rome 1967). 2 A Libellus de Principiis Ordinis Praedicatorum a tizennyolcadik században Jacques Echard műveként a dominikánus Mabillon részeként jött létre. A szász Jordán munkáját a jelen kötetre Simon Tugwell O.P. (Dominican Sources, New Editions in English, Parable, U.S.A.) fordította melyet A Kezdetek címszó alatt idézünk. 3 A Kezdetek, i,p. xvi. Lásd még Christopher Brooke, " St. Dominic and His First Biographer" in Medieval Church and Society )London, 1971), 214-32 oldal. 4 Ez a három szövegrész a MOPH XVI-ban található együtt. 5 Kritikai kiadás ímoph íi. 6 Acta Sanctorum, August (Brussels, 1967), 558-628 7 Alain de Lille (d. 1203) így határozza meg:"Familiaris est doctrina exemplaris" (Artes praedicandi, PL. 210, col. 114 C). Jelentőségéről lásd Etienne Gilson, Les idées et les lettres (Paris, 1932), 93-154 8 Thomas Kaeppeli, Scriptores Ordinis Praedicatorum Medii Aevi, III(Rome, 1975), 348-69. 9 Georges Bernanos, Saint Dominique (Paris, 1939), 12.0 10 Pie- Raymond Régamery legutóbb ezt bedolgozta a Ce que croyait Dominique (Paris, 1978) művébe. 11 Lacordaire, Life of St. Dominic,chap.6 12 Dante, Isteni színjáték, Paradicsom, XI 37. "Calaruega" annál a pontnál található, ahol a nap elrejtőzik az emberek elől (XII 49). 13 A Kezdetek, p. 9, és 98ff is. 14 A Kezdetek, n. 34. 15 Tugwell, Early Dominicans, 69-70 (Bologna, 12) 16Capuai Rajmond, Legenda major Catharinae Senensis, 11, 7. HARMADIK FEJEZET DOMONKOS ÉLETE Mivel Domonkosról – a későbbi áttekintésre kerülő kanonizációs eljárás tanúvallomásaival együtt, A Kezdetek1 a fő információs forrás, ezért ennek a szerkezeti felépítése szerint fogunk haladni. Követjük a tiszta forrás útvonalát és nem adunk több súlyt Jordánnak ahol túl sok történelmi megfontolást közöl, hacsak az igazság azt feltétlenül nem kívánja meg. Azért, hogy átérezhessük a könyv varázsát, ritmusát, humorát, és eleganciáját, el kellett olvasni az eredeti latin szöveget, amely Jordánnak tökéletes művészettel, ismereteinek gyümölcsöztetésével megírt alkotása. Jordan stílusa jól alkalmazkodik azokhoz a körülményekhez, melyekből minden rendalapító kiveszi élete során a részét: a sikerekhez és a kudarcokhoz egyaránt. Szász Jordan megérteti velünk a jog objektivitását, a civakodások nyomorúságát és a barátságok örömét. Emellett a Szentírásra való gyakori hivatkozása ebben az időben egészen természes volt, amikor a Vulgatát kívülről tudták, amely kihangsúlyozza, hogy szereplői bensőséges viszonyban voltak Isten szavával, amely áthatotta gondolataikat és cselekedeteiket. A Kezdetek nagyobb fontosságot tulajdonít Domonkos franciaországi tevékenységének, mint az itáliainak. Lényege inkább tanulságos és apologetikus (mentegetődző), mint titkos, a szó igazi értelmében véve. Jordannak mesterkéltség nélküli egyszerűséggel sikerült visszaadni a prédikáló rendnek " Krisztus tiszteletreméltó szolgájának, Domonkos mesternek, az alapítónak, a szerzetes társaság mesterének és testvérének" arculatát. (A Kezdetek, 2). Mi már ki tudjuk mutatni Domonkos sajátos karizmáját. Domonkos tisztelt alapító, az elvitathatatlan elöljáró és mindig a legkiválóbb testvér, egy a többiek közül. Jordan emlékeztet arra, hogy személyesen, vagy "bizalmasan" ismerte Domonkost. Jordan csak négy évvel a rend megalapítása után: 1219-ben kapta meg a habitusát. Domonkos, aki egyben a gyóntatója is volt, javasolta, hogy kapja meg a diakonátust (n.3).Miután Jordán kinyilvánította, hogy ő az alapító fényében élt,hozzálát könyve megírásához. A REJTETT ÉLET Élt akkoriban a spanyolországi Osmában egy szentéletű püspök, Diego. Arra törekedett, hogy bölcs és lelki beállítottságú emberek vegyék körül. Több ellenállás ellenere arra bátorította az érseki káptalant, hogy vegye fel - tulajdonképpen vegye vissza - Szent Ágoston reguláját, majd kialakította a kanonokok reguláris közösségét. A Kezdetek, Osma püspökének az Acebesi Diegonak dicsőítő méltatásával kezdődik. Az egyház hangján szólal meg, amely az egész szövegen végigvonul. Itt rögtön megemlítjük, hogy Jordan ebben összetévesztett két embert. A Bazant-i Martint, (1189-1201) - aki nagyon szerette volna megújítani megyéspüspöksége papjait - valamint utódát Diegot, a székesegyházi káptalan akkori priorját, aki később Domonkosnak lelkiatyja és barátja lett. Ebben az egyházmegyében, vagy Caleruega vidékén, vagy Lacordaire - nek a még békésebb Calarogájában élt egy Domonkos nevű fiatalember. Jordan ebben a második kiadásában részletesen leír egy esetet, amely gyönyörködtetni fogja a jövő dominikánusait. Ez Domonkos édesanyjának az a látomása volt, hogy méhében egy kiskutyát hord, melynek állkapcsában egy égő fáklya van és ennek az a rendeltetése, hogy lángra gyújtsa vele a világot (n.5). Később egy ragyogó holdat vagy csillagot látott kisfiának a homlokán (n.9). Hasonló történeteket olvashatunk sok más szentnél is: Szent Bernát édesanyja például azt álmodta, hogy egy kutya egy fáklyát vitt. Mi ennek a jelentése? Jordan ebben az egyházi pályára történő meghívást látja: Ez a lélek tűźének prédikálása, vagyis az Úr azért jött, hogy tüzet gyújtson a földön (Lk 12:49). A fiú - főesperes nagybátyjának köszönhetően - kezdettől fogva egyházi nevelésben részesült. Később Palenciában, ahol az első castiliai egyetem létesült, bölcsészetet tanult. Rövidesen "teljes gőzzel" elkezdte tanulmányozni a teológiát, de főként a szentírást. Jordan hosszú szakaszt szentel Domonkos portjérának, aki az igazság szavát tanulmányozza, és ennek megfelelően él. Lukács (11:28) versét magyarázva: "boldogok, akik hallgatják Isten igéit, és meg is tartják azt".Nem minden allegória nélkül mutat rá arra, hogy hogyan jut be Isten országa Domonkos éles elméjébe mint "Isten csűrébe" (Ps 143). Ez a bölcsesség tudatából szívének templomába áradt, és cselekedeteiben nyilatkozott meg. Jordan végigkövette Domonkost korai gyermekévein keresztül egészen addig, amíg szilárd étel nem lett lett a tápláléka (1Kor 3:2). Jordan a korai évek tárgyalását egy, a pogány és a keresztény ókorban népszerű irodalmi díszítő elemmel fejezi be, hogy a puer senex: a gyermek valójában érett ember. Tekintettel a fiúnak a fejlődésére és erejére úgy is tekinthetjük őt mint fiatalt, és úgy is mint öreget! Szent Gergely ugyanezt mondta Szent Benedekről a Dialogue - ban, vagyis, hogy nincs semmi új a jövő szentjeinek jellemvonásaiban. ….A kanonizációs bulla emlékeztet erre a szentek közötti tanulságos hasonlóságra. Ez az esemény is jól szemlélteti az elmondottakat, és arra szolgál, hogy az író megmutathassa azt a folyamatot, amelynek során a szent életű Domonkosról szóló hírek elterjedtek. Palenciában tanult, amikor a középkor egyik legnagyobb éhínsége söpört végig Spanyolországon. Domonkos ekkor- "megindult együttérzését" – ahogy mondják-, azzal is kifejezte, hogy eladta minden könyvét, bár ezekre Jordán szerint egy klérikusnak feltétlenül szüksége lett volna. Eladta továbbá a többi ingóságait azért, hogy, alamizsnát gyűjtsenek, és szétosszák a szegények között azokban a napokban. Domonkos kezdeményezését hasonló nagylelkű cselekedetek követték a teológiai társaság és professzorok részéről is. Kétségtelen, hogy ez jelezte Domonkosnak a szentírás radikalizmusához való fordulását és innen sohasem fordult vissza.2 Domonkos hírneve gyorsan terjedt. Diego püspök meghívta őt, legyen velük az osmai káptalanban. Jordan leírja Domonkos mélyen szemlélődő életét, amely elvezette őt a kanonokok közé, akiknek miután pappá szentelték, helyettes priorjuk lett. A kolostort csak ritkán hagyta el. Ezt pontosan azért tette, hogy imádkozzon a lelkekért, hogy megnyithassa részvétének "meghitt szentélyét" a világra (n.12). Jordan ugyanezt a kifejezést használja később, ami túlzás nélkül a közbenjáró ima belső emelkedettségére utal. "Az érzelem buzgalma él benne". Ez indította Domonkost arra, hogy mindenkitől alamizsnát kérjen. "Caleruegában fedezte fel a szentírás tűzét, Palenciában találta meg a fényt”, Osmában tapasztalta meg a lelki gyengédséget.3 Alázatos szívű ember volt, aki éjjel nappal szüntelenül imádkozott. Éjszakáit halk imája vagy keserves zokogása töltötte ki. Cassiannal rokon lélek volt. Tulajdonképpen Cassian műve, Az atyák beszélgetései voltak a „könnyű olvasmányai”, vagy jobban mondva ezek alkották társaságát. Cassianon keresztül jutott el az egyszerű szerzetesi hagyományokhoz. Ez a pontos utalás (n.13) rányomja a hitelesség pecsétjét Jordannak Domonkos imáiról írt beszámolóira. Mindezeket, korának meglehetősen választékos szövegmagyarázó stílusában "a szép Rachel ölelésének melegségével" írja meg (Gen. 29:30). Jordan kétségkívül azt írja le, amit a Domonkoshoz közelállók láttak és hallottak, azt, hogy a békének ezt a szigetét hamarosan elhagyta az utazás kalandjai és találkozások kedvéért. UTAZÁSOK ÉS TALÁLKOZÁSOK Jordan a vezető szerepet újra Osma püspökének adja. Kastilia királya megbízta Diegot, hogy legyen nagykövete fia házassági tárgyalásánál. A fiatal Ferdinánd "Mocsarak"-nak, azaz Skandináviának, a hercegnőjét akarta nőül venni. Skandináviát akkor Dáciának neveztek, - (tévesen)G. Mindez pedig 1203-ban történt. Domonkosra, a fiatal perjelhelyettesre, aki elkísérte Diegot küldetése színhelyére, egy véletlen körülmény irányította a figyelmet, amit tulajdonképpen küldetése kezdetének lehetett tekinteni. Utazásuk során Toulouse - ban Domonkos megtudta, hogy vendéglátója kathar eretnekké lett. Domonkos egy éjszakai győzködés után rávette vendéglátóját, hogy térjen vissza az igaz hitre (n.15). Jordan nem fordított gondot arra, hogy a skandináv házassággal kapcsolatos minden részletbe belemenjen. Amikor az ügy befejeződött, a követ visszatért a királyhoz, aki nagy pompával és kísérettel másodszor is útra bocsátotta, hogy elnyerjék a fiatal lány kezét. Odaértükkor azonban tudtul adták a küldöttségnek, hogy a lány meghalt. Jordan itt azt fejtegeti, hogy Isten tervei az emberi történéseken keresztül valósulnak meg, és hogy a második utazást is az isteni gondviselés kísérte. A történészek felfedezték, hogy a daciai határvidéknek a missziója megfelelt az Egyházpolitikai érdekeknek, melyek azonban sokkal bonyolultabbak annál, semhogy a szövegösszefüggésekből meg tudnánk azt ítélni.4 A fiatal lány talán Orlamunde grófjának lánya, a Dániai Waldemar II. unokahúga lehetett, aki úgy tűnik, valóban kolostorba vonult, és így lehetővé válhatott a korábbi házassági beleegyezés érvénytelenítése. Amikor a dolog már meghaladta Lund érsekének illetékességét, az Osmai Diegot és alpriorját azzal a jószándékú feladattal bízták meg , hogy amilyen gyorsan csak tudnak, menjenek Rómába és oldják meg az ügyet. Mi mással magyarázható vajon a két kasztiliai kitérője és az örök városba? Jordan a " lehetőség megragadásáról" beszél. Diego viszont egészen más kéréssel fordult "Ince úrhoz". Kijelentette, hogy ez a feladat túlmegy püspöki teherbíró képességén, és inkább a kunok megtérítésére fordítaná energiáját (n.17). Jordan először a "Szaracénokról" ír és a A kezdetek második változatában kijavítja a hibát. Nagyon valószínű, hogy a püspök és kísérete a két északi utazás során találkozhattak, ha nem is a barbárokkal magukkal, de a nomádokkal biztosan, akik a sztyeppéről jöttek - ezeket Polovtsinak nevezték oroszul – vagy méginkább a barbárok áldozataival, különösen Türingiában5 , melyet feldúltak. Nemcsak az áldozatokat sajnálták meg, hanem elnyomóikat is, mert ők sem hallottak még Krisztusról. Valószínüleg ez motiválta vágyukat a távoli evangélizációra. Lehet azonban, hogy Andreas Suneson, a nagy lundi érsek is kérhette őket arra, hogy vegyenek részt a tervezett missziós expedícióban. A pápa ezt nyíltan ellenezte, de a kun misszió iránti nosztalgia megmaradt Domonkosban. Jordan itt Isten „titokzatos" működéséről beszél. Útban hazafelé Diego betért Citeaux - ba, a ciszterci rend „bölcső” - jébe és központjába, ahol felvette a rendi ruhát. Vajon ez csupán "Isten szolgái sokaságának” szerzetesi élete iránti nagyrabecsülésének jele volt? Ezt Jordan megerősíti, és megemlíti a Conversatiot vagy a magatartás megtérését, amely olyan kedvesen épül a bencés hagyományra. Vagy inkább gesztus volt a missziós vállalkozáshoz történő csatlakozást illetően mellyel a Pápa megbízta a cisztercieket? Minden esetre, amikor Diego elhagyta Citeaux-t, néhány barátot azért magával vitt, "hogy elsajátíthasson tőlük valamit életükből”. Ez egy némileg titokzatos megjegyzés. A kis klérikus csoport megérkezett Montpellier - be, ahol a krónikás szerint az albigensekhez küldött ciszterci legátusok találkoztak a helyi püspökséggel, hogy megbeszéljék missziójuk legjárhatóbb útját. Bár Jordan mint jó lelki író abban a hitben akar hagyni bennünket, hogy az új elhivatottság felfedezése progresszív volt Diego és Domonkos számára, bár mi nem lehetünk ebben abszolut biztosak.6 A történész alig tud ellenállni annak a kísértésnek, hogy ne feltételezze azt, hogy a Citeaux - on történő átutazást és a montpellier-i tartózkodást nem III. Ince pápa rendezte és szervezte meg7. A távoli missziós expedíció indítványára azzal válaszolhatott , hogy számára legsürgősebb a kathar eretnekség letörése. Tárgyalóküldöttsége az első utazástól kezdve találkozott ezzel a problémával. Jordan közli velünk még, hogy az Osmai Diego még hosszú időt töltött Languedocban. Ebben a tényben a Szentlélek indíttatását látja (A kezdetek20). Utólagosan lelkifurdalást érez: „félt attól, nehogy azzal vádolják, hogy elhanyagolja az osmai helyi egyházközösséget, ha ilyen sokáig távol marad)" (n.28). Tény az, hogy ebben az időben a püspök tulajdonképpen Egyházmegyéje és Languedoc között ingázott. Jordan ezeket a jövés - menéseket egy tartózkodásba sűríti össze. Jordán kezdettől fogva erősen hangsúlyozza Diego és Domonkos szerepét. Az eredeti ötlet talán a püspöké lehetett, de a gyakorlati megoldás Domonkos nevéhez fűződik. Visszatérve Jordan elbeszélésére: Diego konzultált a prelátusokkal, és felhívta a figyelmüket a példa értékére. A katharisták az erejüket nem a szentségi életből nyerték? Jordan szerint ezt nyilván csak színlelték, de többen igazi lelkiismeret vizsgálatot tarthattak? A legátusok fényes kísérettel jártak. Vajon hogyan prédikálják Krisztus szelídségét ilyen körülmények között? Aztán, hogy ne vádolnák őket üres beszéddel, Diego, aki "ki lett oktatva az isteni út vonatkozására", kíséretét és minden holmiját visszaküldte Osmába, és csak néhány papot és az alpriorját tartotta maga mellett. Attól kezdve ez utóbbit "Domonkos testvérnek" nevezték. (A kezdetek (n.21). Az apostoli szegénység ezen példája alapján a legátusok is odaadták mindenüket, kivéve a tankönyveiket és imakönyveiket. Diego irányításával elkezdtek "gyalogosan és önkéntes szegénységben, ezüst és arany nélkül" prédikálni, még ha kolduskenyéren éltek is, ha hihetünk az Albigensek Története-nek.8 Más krónikás sietve bevezeti az apostoli élet utánzásának gondolatát. Domonkos és Diego számára feladattá lett "Izrael házának elveszett bárányát megtalálni" és „ ahelyett, hogy a pogány népekhez elmennének" (Mt 10:5-6). Bernanos beszél arról, hogy döntéseik tökéletesen „azonosak” melyhez mi még hozzátehetjük, hogy azok teljes összhangban voltak az Egyház szívével. III. Ince az 1207 november 17-én keltezett levelében jóváhagyta a döntést: „tegyétek a Lélek buzgalmával". Ezt is tették, s a feladatokat lelkesedéssel hajtották végre. A prédikátoroknak hivatalos megbízást ad, hogy siessenek az eretnekekhez. "Mutassatok példát a szegény krisztusi szegénységre! Szelíd alázatossággal, de a Lélek buzgalmával közeledjetek hozzájuk!" A HIT VÉDELMEZÉSE Az első megtérési hullámban, Délfranciaország városaiban és városközpontjaiban a prédikátorok számos vitában vettek részt a katharok ellen. Jordan beszámol Domonkos első csodájáról, amely egy vita alkalmával Fanjeaux - ban vagy más hagyomány szerint Montréálban esett meg. Nem tudtak ugyanis megállapodásra jutni Domonkos előterjesztésének relatív értékét illetően egyfelől, és a katharokéról másrészt. A bírák a középkori szokásoknak megfelelően "Isten ítéletére" bízták a döntést. Háromszor dobták a lángok közé a két vitairatot. Domonkosnak „ Az Isten emberének könyve” a harmadik kísérlet után sem égett el, míg az eretnekek szövege azonnal tüzet fogott. Jordán csak futólagosan említi a fontos hitvitákat, ezért ezeket más forrásokból vettük. Nem messze Carcasonne - tól Montrealban 1207 tavaszán a katolikus misszionáriusok tizenöt napot töltöttek szópárbajjal a Castres-i Guilaberttel, a toulouse - i kathar "bisbe"-vel vagy "püspökkel", Arnaud Ottóval a "diakónussal" és több hasonló más megrögzött eretnekkel. Így jött létre a "szent prédikáció", jobban mondva a misszionáriusok szóhasználata szerint: "Jézus Krisztusnak a prédikációja". Erősítésként 1207 áprilisában mintegy tucatnyi ciszterci apát érkezett. A narbonne-i provincia területének evangélizációját felosztották egymás között, és gyalogszerrel, kettesével útra keltek. Jordan Diego püspök tekintélyét bizonygatta, és vonzó egyéniségét hangsúlyozta: " erkölcsi szépségével" még az eretnekekre is hatást gyakorolt. Két év múlva azonban Diego nyugtalankodni kezdett az Egyházkerülete miatt, és Spanyolországba való visszatéréséről kezdett beszélni. Jordan szerint az volt a terve, hogy visszamenjen, pápai beleegyezéssel megszervezze a papi testületet, akiknek mindig (semper) a prédikáció lesz a feladata . Mielőtt Diego elhagyta volna Languedocot, Domonkos testvérnek adta át a prédikátorok lelki felügyeletét, míg az ő fennhatósága alatt a laikusok irányításának feladatát a ciszterci William Claret kapta, aki eredetileg Pamiersból jött (n.9), ahol számos vitát folytatott le a katharokkal és a valdensekkel is. Pamiers - ban Crampagnai Arnoldot egyhangúan döntőbírónak választottak meg, aki a Valdensek felé hajlott, de utóbb Diegonak tett esküjével megtagadta azt. A püspök anélkül, hogy teljesen átgondolta volna, nem messze Fanjeaux-tól egy Prouille nevű faluban a katharok erődítményében egy kolostor létrehozásával megalapította a női rendet. Menedéket adott, ahogy a A kezdetek mondja "néhány nemes nőnek, akiket leszegényedett szüleik az eretnekekhez adtak tanulni" (n.27). Úgy tűnik azonban, hogy ezt a megállapítást a későbbi kéziratok kiigazítják, és visszaállítják az alapítónak: Domonkosnak a szerepét, melyet Jordan tulajdonképpen Diegonak tulajdonít. Ahhoz nem fér semmi kétség, hogy Domonkosnak jelentős szerepe volt ezekben az eseményekben. A Seignadou legendája, a "helymegjelölés" elég jó tanúságtétel erre. Domonkos egy tűźgolyót látott a levegőben lebegni, amely a prouille - i Miasszonyunk temploma feletti helyet jelölte meg. Diego akkor döntött az alapításról; Narbonne érseke Bérenger adta az anyagiakat; Fulko Toulouse ciszterci püspök erkölcsi támogatásáról biztosította, de Domonkos volt az atyja, gondnoka, és törvényalkotója9 . Az első prouille - i okirat egyedül csak Domonkost említi meg. A katharoknál tanult fiatal lányoknak, akiket a ciszterci prédikátorok térítettek meg, nem volt hova menniük. Menedékre volt szükségük, melyben az evangéliumi életük olyan szigorú lehetett mint a "tiszták"- é, akik felnevelték őket. Prouille minden részéből tucatszámra keresték fel őket vallásos lányok, akik csatlakozni akartak hozzájuk. Néhány ottmaradt pap volt a segítségükre. Jordan, Diego visszatérését Osmába 1207 őszére teszi, és elmondja, hogy hogyan esett le a lábáról az év vége felé, és hogyan zárult "nagy szentségben" a püspök élete. Krónikásunk a mennyei dicsősségbe helyezi őt (4.30). " Domonkos számára ő volt az atya és a mester. Már több mint tíz év óta mindenük közös volt és ez több volt annál, minthogy kiegészítették egymást. A rend ötlete Diego indíttatásából származik. Domonkos el sem tudta magát képzelni az atyja nélkül. Szelídségével jobban szeretett vezetője árnyékában meghúzódni. És most mindennek vége"10 Miután a ciszterci igehirdetők szétszéledtek, és a nővérek kolostora konszolidálódott, Domonkos egyedül maradt Fanjeaux - ban az eretnekek ellenséges érzületével szemben. Továbbra is megszakítás nélkül prédikált (n.31). Ez olyasmi volt, mint a sivatagba való visszatérés. A magányos prédikálás Domonkos majdnem tíz évig gyakorlatilag magányosan maradt ezen a területen, ahol az eretnekség volt a meghatározó tényező. Lelki hatalma azonban olyan nagy, hite olyan mély, buzgósága olyan heves volt, hogy rendíthetetlenül állt a vártán. Még az ellenségeit is meglepte a mártíromság utáni vágyakozása. (n. 34) Csapdák és kelepcék nem hiányoztak az országban, ahol már tombolt a polgárháború. 1208-ban Castelnau-i Pétert, akitől rettegtek és gyűlölték is a feudális urak, Arles-ban a Rhˆone parján orvul meggyilkolták. A hírhedt Toulouse - i Raymond gróf szőtte a gyilkosságra való összeesküvést, akit III. Ince pápa azonnal ki is közösített. A pápa azután meghirdette a keresztes hadjáratot azok ellen, akik felelősek a Dél- Franciaországban történt zavargásokért. A katharok védelmezőinek megbocsátotta bűneiket. Megpróbálta megnyerni Fülöp Augustus segítségét, de tőle csak a jóváhagyást nyerte el, hogy hűbéresei csatlakozzanak a Délre tartó expedícióhoz. Ez tehát a világi hatalomhoz való fordulás volt. "Krisztus lovagjai" helyre akarták állítani a békét a néppel, meg akarták semmisíteni az eretnekeket, ki akarták hajtani a katharokat, és talán meg is akarták szerezni területeiket11. Jordan emlékeztet arra, hogy Osma püspöke előre megjósolta ezt a megtorló műveletet, amely a gúnyolódó és szentségtörő nemesek ellen irányult.(n. 33) Emlékeznünk kell még arra, hogy az albigensek elleni keresztes hadjárat első szakasza gyorsan lezajlott, különösen Simon de Montfort és Licester grófjának VI. Raymundnak, a ravasz diplomatának a vezetése alatt, aki kibékült az Egyházzal, s szolgálatkészen részt vett a kereszteshadjáratban, miáltal a saját területét is védte az észak felöl érkező haderőtől. Mint Simon de Monfort viscontja nem volt kétkulacsos és 1209-ben elfoglalta Bésier - t. A következő hónapban Carcassonne-t átadta Simon de Montfornak, aki bizonyos értelemben az expedíció vezetője lett. A kezdeti sikerek után az északi bárók legtöbbje visszavonult, és ezután kritikus idők kezdődtek. 1210-tól 1218-ig, amikor Simon Monfort meghalt, az 1226-1229 közötti királyi kereszteshadjáratig irgalmatlan háború dúlt a Rhone és a Garonne között. Szász Jordan ezeket az eseményeket majdnem teljesen elhallgatja. Domonkos azonban 1217 végéig Délen maradt és szakadatlanul prédikált, először Carcasonne egyházmegyéjében, azután Toulouse környékén. Jordan csupán annyit közöl velünk, hogy "Amíg a keresztesek az országban voltak, valamint Monfort grófjának a haláláig Domonkos testvér megmaradt Isten igéjének szenvedélyes igehirdetőjéül". Egyetlen "meghökkentő és majdnem hihetetlen" ambíciója (aemulatio) , minden ember üdvözítésére irányult (n.34). A dominikánus krónikás nagy gondot fordít Domonkos szerepének a tisztán spirituális voltára12. Hatékonyságát csak "szentségi varázsára és nemes magatartására alapozza"(n.36). A katolikusok nagy becsben tartották; a prelátusok, papok, egyaránt nagyra becsülték. Montfort grófja - a két ember tisztelte egymást- neki adta a város jövedelmét, hogy segítse őt a lelkek gondozásában (n.37). Ebből a felesleget a prouille - i kolostorra fordították. Csak az eretnekek nem tudták elviselni "ennek a fénynek a ragyogását", ahogy azt Jordan olyan finoman megfogalmazta, de még őket is hatalmába kerítette Domonkos legbelsőbb énjéből sugárzó mély könyörületessége. Egyik eretnekért, aki anyagi okokból volt kathar, Domonkos ismételten el akarta adni magát és”meg is tette volna”, ha az Úr nem lépett volna közbe. Az első testvérek Fanjeux - ban, Prouille - ban már voltak, akik csatlakoztak Domonkoshoz "bizonyos időre". Jordan itt megemlíti William Claret - t. Most már tudjuk, hogy 1207-ben Claret ciszterci barát volt Boulbonnéban, akit valószínűleg "kölcsönadtak" Domonkosnak, hogy segítsen neki a világi ügyekben. (A kezdetek, 29). Úgy volt, hogy belép a Domonkos - rendbe, de a korábbi szerzetes közössége 1224-ben visszakövetelte. Jordan a "munkatársak" között egy másik, Spanyolországból való Domonkost is megnevez. Hangsúlyozza azt a tényt, hogy később ez és William Claret nem tették le az engedelmességi fogadalmat (n.31). Ezzel szemben viszont két különböző toulouse-i férfi, akik 1215 áprilisában "felajánlották magukat", szerzetesi ígéretüknek, valószínűbben azonban, feudális kapcsolataiknak tettek ígéretet. Peter Seila testvér ez alkalomból egy házat bocsátott rendelkezésre, és ez lett az otthona az első toulouse - i közösségnek. A narbonne-i kastély közelében, a mai Place du Parlament telkén egy kicsi belső kápolna emlékeztet erre. A másik testvért Tamásnak hívták. Jordan a szerzetesi közösség életének kezdetét ettől az időtől számítja. „Beállították magukat az alázatosság lépcsőfokaira, és magukévá tették a szerzetesi szokásokat." (n.38). Más szavakkal kifejezve, elkötelezték magukat amellett, hogy követik azt, amit egyhangúlak tanítottak, a szerzetesi hagyományokat, mint ahogy az Szent Benedek regulájának a VII. fejezetében található: Engedelmességi fogadalom köti őket elöljáróikhoz, és a szabályzatnak megfelelően élnek. Részt vesznek a közös liturgikus imákban, minden anyagi eszközüket, élelmüket és könyveiket, melyeket a káptalan hozzájárulásával Fulko püspök által adott pénzből vásároltak maguknak, megosztják a többiekkel. Annyi év után, Domonkos végül létrehozhatott Isten szolgálatára és Igéjének hirdetésére egy iskolát. Az életmód semmi esetre sem volt ötletszerű. Jordan korábban említette, hogy amikor Domonkos testvér eltökélte, hogy minden energiáját az igehirdetésre fordítja, már a prédikátor rend megalapításának a kérdése foglalkoztatta., (n.37). Ennek tulajdoníthatjuk a megerősített városra való utalást is, melyet Simon de Monfort magának Domonkosnak és leendő munkatársainak rendelkezésére bocsátott. Az evangéliumokban leírt és ajánlott apostoli élet magányos álmával és az új hithirdetés égető szükségétől hajtva elindulva , Domonkos készen állt a cselekvésre. Azt javasolta azoknak, akik már egy ideje a társasághoz tartoztak és később azoknak, akik vonzódtak ehhez az életmódhoz, hogy maradjanak vele, és együttesen alakítsák ki a szerzetes családot. Most már csak az alkalmas pillanatra kellett várniuk. A toulouse - i püspök barátsága, majd Peter Seila "ajándéka" voltak a jelek. A PRÉDIKÁTOROK RENDJE Amikor Fulko a III. Ince pápa által összehívott negyedik vatikáni zsinatra elment, Domonkos elkísérte őt, és kérte a rend megerősítését, " melyet szeretne megalapítani és a" Prédikátorok Rendjének nevezni!" A pápa teljesítette kérését, és megemlítette, hogy a zsinat direktívái szerint a testvérek egyhangú döntése alapján szükség lenne kiválasztani egy, már jóváhagyott szabályzatot. Toulouse püspöke azonnal egy templomhoz csatolta őket, amely a kánoni törvény ősi leírásai szerint minden pap esetében szokásos volt. Amikor Fulko ezt a döntését meghozta, a városi Saint Romain templomot választotta ki, ahol a testvérek hozzá is láthattak egy kolostor építéséhez, a tanulásra és pihenésre szolgáló cellákkal (n.44). Ezenkívül két templomot is építhettek Toulouse vidékén az egyházmegyét határoló főútnál. Amikor Domonkos visszatért Rómából, a testvérek Szent Ágoston reguláját választották, és aszerint is éltek. Jordan azzal magyarázza ezt a választást, hogy Ágoston kiváló igehirdető volt, és ennélfogva a legjobban megfelelő patrónusa lehet a jövő prédikátorai számára. (n.42). A testvérek a "legszigorúbb szabályokat" írták elő maguknak. Hogyan kell ezt értenünk? Szigorúbb mint a prouille - i élet? Szigorúbb, mint az akkori idők többi szerzetesi közösségeié? Látni fogjuk és megértjük, hogy a premontreiekéhez viszonyítva a legszigorúbb Szent Ágostoni regulát követték. A szegénység valóságosan bent volt ezekben a szabályokban: a testvéreknek nem volt vagyonuk, sem jövedelmük, nehogy az anyagiakban való elmélyülés akadályozza őket az igehirdetésben (Mt 13:22). Az 1215-ös év végére St Romainban a testvérek tizenhatan voltak (n.44). III. Ince pápa 1216 nyarán meghalt, akit III. Honorius követett a pápai trónon. III. Honorius elhatározta, hogy folytatja elődje megkezdett munkáját. Domonkos és testvérei iránti pápai gyengédség egyre jobban megnyilvánult. Ennek az évnek az őszén Domonkos visszatért Rómába, és a pápa 1216 december 22. és 1217 január 21-én keltezett bullájával nemcsak rendjének megerősítését nyerte el, hanem "megkapott mindent, amit csak akart" (n.45). A megalapított Ordo így elsősorban "életmód" volt, mielőtt egyházi intézménnyé vált volna. Domonkos, "aki mindenek előtt azt kívánta", hogy megfeleljen az apostoli elvárásoknak, különösen azt szorgalmazta, hogy a pápa segítse elő Toulouse - ban a papképzést. III. Honorius írt Párizsba, és kérte, hogy küldjenek tanárokat és diákokat, hogy szilárd szellemi megalapozottsággal leküzdhessék az eretnekséget. A Prédikátorok Rendje megalakult. Apátnak a francia Mátyás testvért választották, aki Toulouse - ban házfőnök lett. Domonkos csak az ellenőrző és irányító hatalmat tartotta fenn magának, az engedelmességi fogadalomat közvetlenül neki tették le (n.48). Az első hatalommegosztást Jordan nem magyarázza meg, Peter Ferrand viszont úgy gondolta, hogy ennek az okát fel kell deríteni Domonkos elhatározta, hogy elmegy a szaracénokhoz, hogy a hitről prédikáljon nekik13. Biztos, hogy ez a vágy már régóta élt Domonkos szívében, de ezt jól meg kellett fontolnia. Elképzelhetjük, hogy. ő volt az, aki a rend teljes szétszéledését szorgalmazta, míg a " Saint Romain apátság" inkább a szerzetesi stabilitás tájékozódási pontjának tekinthető a Rend biztonsága érdekében. Kissé később, 1220-ban a testvérek elhatározták, hogy „az alázatosság utáni vágyból", a felettesüket nem "rendfőnöknek", hanem "magiszternek" szólítják. Domonkos beleegyezett abba, hogy ezt a szerepet egészen a haláláig betöltse. Fennhatósága a testvérek felett mindig tökéletes és teljes volt. Ennek legjobb bizonyítéka az, hogy a toulouse - i alapítást univerzális Renddé akarta tenni. Ezt a döntést, miközben szívében latolgatta és a Szent Lélekhez fohászkodott, saját maga hozta meg (n.47). Bár kevés testvér volt abban az időben, Domonkos mégis úgy határozott, hogy szétküldi őket a világba. A testvérek meglepődtek a szétküldés gondolatán, amely nagyon merésznek és korainak tűnt, de engedelmeskedtek. Úgy tűnik, hogy Domonkos tekintélye , melyet Jordan úgy fejez ki, hogy „megszentelt volta” meggyőzte őket. Más krónikás ennek a döntésnek a dátumát Prouille-ban. a Szűzanya mennybevitelének ünnepére, 1217 augusztus 15-re teszi. A SZÉTSZÉLEDÉS A kocka el volt vetve. St Romainból a maroknyi testvér, - talán harmincan lehettek mindössze, - a kereszténység nagy központjai felé vették útjukat. Domonkos növelni akarta rendjét, amely Toulouse - ban csak lassan fejlődhetett. Előre látta a vihar kitörését is, amely végigszáguld majd a vidéken, ahogy Simon de Montfortnak "e nagy és nemes fának" a halálát is megjósolta (n.46). Az 1215 évi döntéssel A kezdetek az első testvérek hőstetteinek krónikásává válik. Jordan szövege szerint Domonkos a háttérben mozog, de mégis mindenhol ott van, ahol szükség van rá, hogy koordináljon, ellenőrizzen, "kijavítson", bátorítson, és végül meggyőződjön arról, hogy prédikátorai hűségesek maradnak e a regula követelményeihez, amely Istenhez vonzza őket- hála legyen neki. A szétküldés megtörtént. Az alapítások nem születhetnek fájdalommentesen, és időnkénti szembenállás nélkül. Négy szerzetes barát Spanyolországba ment de legnagyobb számban heten, két csoportot alkotva Párizsban találkoztak. Ezek voltak a legtehetségesebbek, vagy legalábbis a legmegbízhatóbbak: Máté apát, Garriguai Bertrand és más toulouse-i - akik nagyon közel voltak Domonkoshoz, valamint Domonkos saját testvére: Manes. Néhányan Párizsban folytatták tanulmányaikat. Először az Ile de la citében voltak, majd a következő évben, 1218-ban Urunk színeváltozásának ünnepén a "St.Jacques kolostori menedékház"-ba mentek (n. 53). Ebben az időszakban - vagy talán kicsivel később - néhány fiatal és egyszerű szerzetesbarát Orléans - ba, míg mások Bolognába vették útjukat. Néhány toulouse - i köztük Peter Seiba és Tamás testvére St Romainban maradt. És mi van akkor Domonkossal? A negyedik évben visszatért Rómába. A kúrián barátja Ugolin bíboros közvetítésével a pápai bulla segitségével a rendet a püspök figyelmébe ajánlotta. Rómában a Rend a nagytekintélyű Reginald mester személyében, aki az orléeans-i Szent Aignan esperese, és korábban Párizsban a kánonjog ünnepelt professzora volt, új testvérrel gyarapodott. Jeruzsálembe történő utazása közben ugyanis Reginald súlyosan megbetegedett, majd csodálatos módon meggyógyult. Domonkosnak, aki meglátogatta, ígéretet tett arra, hogy belép a rendbe, ha visszanyeri egészségét. 1218 végén Bolognában már szenvedélyes buzdító prédikációkat tartott (n.58). A bolognai közösség életének igen nagy hajtóerőt adott. Később Domonkos Reginald mestert nyilván ugyanazzal a feladattal Párizsba küldte. Jordan St Jacques-ba ment, hogy jobban megismerhesse Reginaldot. Úgy tekintett rá, mint lelkiatyjára vagy "nevelőjére", és több érdekes oldalt szánt rá, amely tele van iránta való hálálkodással. Reginald röviddel Franciaországba való visszatérése után "elaludt az Úrban". Domonkos Rómából Spanyolországba ment, ezzel megkezdődött vég nélküli körutazása, azaz a felettesek sorsa. Itt két kolostort létesített. Az egyiket Segoviában, a másikat Madridban (ekkor még nem volt főváros). Jordan idejétől kezdve - tulajdonképpen 1220-tól- a szerzetesbarátok kis közössége itt átadta szálláshelyét a nővéreknek. Domonkosnak az ezirányú buzdításai, melyekre majd még visszatérünk, gyakorlatilag egyetlen ismert, a közvetlen tőle származó megmaradt írásosos anyag. Jordan ennél nem mond sokkal többet Domonkosnak saját országában való tartózkodásáról. Peter Ferrand hozzátesz még ehhez egy kissé szomorú, de kétségtelen igaz epizódot. Guadalajaraban Domonkost a rend ügyét szívügyüknek tekintő szerzetes barátok kis csoportja vette körül, akiknek az elbátortalanodása ellen először meggyőzéssel, azután imádsággal küzdött. Majdnem mindenki, aki elhagyta őt, később újra csatlakozott hozzá. Nincs elég adatunk erre az időszakra vonatkozóan Domonkos ide - oda járkálásáról. Az csupán véletlen, hogy tudunk a Rocamadourba való zarándoklatról, amely a Toulouse - Párizs útvonalon zajlott le, melyről Gérard de Frachet 14 tudósított. 1219 elején Domonkos megérkezett Párizsba, és ott mintegy harminc főből álló közösséget talált (n.59). Itt Jordan beszámolhatott volna Domonkossal való személyes találkozásukról , mielőtt a Rendbe belépett, vagyis arról, amit egy modern életrajzíró meg is tenne. (amint befogadták rögtön feladatokat bíztak rá). Jordan azonban ezeket a találkozásokat nagyon visszafogottan említi A kezdetek elején (n.3), inkább Maestrichti Henryvel való barátságáról számol be, a későbbi kölni priorról. Nagy gyengédség érzzéssel írja le, hogy egyszerre lépett be vele a rendbe. Jordan mint szemtanú elmondja, hogy Domonkos elmélkedéseket, lelki gyakorlatokat tartott Párizsban. Ezek, melyeket a Notre Dame-i káptalan szívesen vett, inkább buzdító szentbeszédek voltak, semmint sablonos prédikációk. Stílusukban talán hasonlóak lehettek Cassiánéhoz, akit úgy megszeretett osmai nevelkedése során. Domonkos, miután a francia Mátyással tárgyalt, elhatározta, hogy új alapításokat létesít Limoges - ban, Lyonban és Rheims-ben. Sosem maradt hosszú ideig egy helyen, július közepén újra úton volt Rómába. Az Alpokon történő nehéz átkelés után Domonkos átvette a bolognai szép számú novícius lelki gondozását (A kezdetek n.60). A szerzetesbarátoknak Diana d,Andalo őszinte barátságából St Nicolas de Vines volt a szállásuk. Ez a fiatal lány Domonkos jelenlétében elkötelezte magát a szerzetesi életnek, és sok nehézség és viszontagság után dominikánus nővér lett. A közte és Jordan között folyt szép levélváltásokról a későbbiekben lesz szó.15 Domonkos kérlelhetetlenül szétküldte a testvéreket prédikálni, ami gyakran új alapításokhoz vezetett, például Bergamóban, Firenzében, Veronában, Milánóban. Ezzel a tettével különös bátorságról tett tanúbizonyságot, hiszen a testvéreknek nem volt elég idejük teológiai és lelki továbbképzésre; de minden olyan jól alakult, mondja Jordan, mintha a rendet "az égiek irányítanák" (n.62). Domonkos kevesebb energiát fordított a létesítmények építésére, inkább a tömérdek egyházi feladattal foglalkozott. Igaz, hogy nem sokat tétovázott, ha építésről, megerősítésről, lelkesítésről vagy döntésről volt szó, de kész volt az evangelizálásra is olyan helyeken, mint Languedoc, ahol az eretnekség nagy rombolást végzett. Domonkos két évet szánt erre a munkára, melynek során igen sok nehézséggel találkozott, melyek egyfajta hőskölteménybe illenek. AZ ITÁLIAI IDŐSZAK 1219 novemberében Viterbóban a pápai udvarban Domonkos átnyújtotta III. Honoriusnak részletes úti beszámolóját az alapítások meglátogatásáról, kezdve az új rendek létesítésétől az utolsó kolostor megalapításáig Franciaországban, Spanyolországban és Itáliában. A Római Kúria támogatta ezeket az erőfeszítéseket. Az ebből származó nagymennyiségű dokumentum azt mutatja, hogy a modéniai Vilmos a későbbi savinai bíboros és a római egyház alkancellárja, vagyis a pápai kancelláriátus vezetője és közte nagyon jó volt a viszony. A fenti dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a pápaság az evangélizáció megújhodására törekedett. Ugolin bíboros ezért támogatta Ferenc és Domonkos vállalkozását. Lassan az egyházi szerzetesi élet, amit akkoriban dolgoztak ki közvetlenebbül kapcsolódott a szentszékhez, mint a világi papságé. Az 1219 december 12-i bulla, "A koldulók bullája" is hangsúlyozza a koldusszegénység sajátos jellegét, amely különbözik a megelőző rendek akár szerzetesi akár kanonoki szegénységétől, mert itt az általános értelemben vett szegénységről van szó. A prédikátorok speciális szerepe az egyházon belül fokozatosan tért hódított. Rómában Domonkost a pápa megbízta a női rend megszervezésével, hogy gyűjtse össze szigorú, szerzetesi szabályzat alá azokat, akik olyan közösséghez tartoznak, melyek - úgy tűnik - elvesztették buzgalmukat. A pápai terv lehetővé tette a mozgalom számára, hogy több radikális klauzúrát létesítsen a szerzetes nővérek közössége számára. Néhány nővér ellenállása, a makacsság és a jó hit elegye, jelentették a fő akadályt, annál is inkább, mivel ők gyakran a patrícius római családokhoz tartoztak, akik annak örültek, ha találtak valami ürügyet, hogy szembeszegüljenek a pápával, vagy legalábbis bírálják őt. III. Honorius Domonkosnak adta azt a templomot és kolostort, amelyet Szent Sixtusban a Mons Coeslius lábánál állított helyre, hogy elhelyezhesse ott a nővéreket és átmenetileg a világi testvéreket is. Amikor végül a nehéz átköltözés megtörtént, kiderült, hogy nincs elég férőhely a két közösség számára. Ekkor a pápa a saját családi tulajdonából ( Rocca Savelli) odaadta Domonkosnak a nagyon szép ősi Szent Sabina bazilikát, ahol Domonkosnak új kolostort kellett építeni a szerzetesbarátok részére. A mai napig itt lakott a rend mestere. Szent Sixtusban Domonkos a római nővérek számára új zárdát létesített, és erősítésként Prouille - ből hozott néhány apácát akik meghatározták a zárda hangulatát. Domonkos prédikált nekik, bátorította és kellő szigorúsággal irányította őket, ahogy azt Cecília nővér visszaemlékezéseiből tudjuk, aki nyíltan rajongott érte. Domonkos esténként a Santa Sabina - ba járt vissza imádkozni, és néhány órát a bazilikához legközelebb eső diákotthon sarkában aludt. Domonkost arra kérték, hogy prédikáljon a sokkal akaratosabb hallgatóságnak is, mint amilyenek a nővérek, akik szinte itták a szavait. A pápa azután további vállalkozással bízta meg. III. Honóriusz 1220 május 12 - én hat személynek, különböző rendek (Szt.Benedek, ciszterci, Flora) papjainak küldött levelet, akik Itália különböző helyein éltek, és tájékoztatta őket arról, hogy megbízta Domonkos testvért, a prédikátor rend priorját - ez volt a kúria által adott új címe- a prédikálás nagy missziójával az eretnekek ellen. Azt akarta, hogy működjenek vele együtt, annak ellenére, hogy különböző rendi ruhát viseltek. Amivel a citeaux - i apátot bízták meg Albiban, azt a feladatot kapta Domonkos Itáliában, csak 15 évvel később. Domonkos tehát 1220 május végétől az év végéig Lombardiában prédikált. A következő évben viszont már Velencében találjuk. A későbbi Szent Domonkos életrajzírók ezen az időszakon általában gyorsan átfutnak. Ennek valószínűleg az az oka, hogy A kezdetek is hallgat erről az időről és kevés dokumentum áll a rendelkezésre. Ez a pápaság szolgálatában álló misszió alapvető fontosságú, és világosan mutatja, hogy abban az időben az apostoli munkának volt elsőbbsége. A szerzetesek helyzete Lombardiában távolról sem volt olyan biztató, mint Languedocban. A katharok, bár eltérő áramlatokkal jelentek meg - kezdve a radikális dualistáktól, akik igyekeztek túlsúlyba kerülni, a mérsékeltekig, - megvetették lábukat a városokban. Századokon át anarchia uralkodott az országban, állandó harc folyt az egyházi és a világi hatalom között. Ádáz küzdelem folyt az általános szabadságért és a helyzet robbanásig feszült volt. A Domonkosnak adott meghatalmazás általános típusú prédikálásra gondolt, melyet Ugolin bíboros mint pápai legátus 1217 óta tervezett. Bizonyos politikai eszközök viszont továbbra is fennhatóságában maradtak. Domonkos mindenek előtt prédikálni akart, ahogy azt Languedocban is tette: a politikai megoldás keresése nem az ő feladata volt. Keveset tudunk arról, hogy ténylegesen miről is prédikált, még ha rekonstruálni is tudjuk bizonyos elemeit, ismerve általános lelkialkatát16. Úgy látszott, hogy nincsen annyira elfoglalva a vitákkal mint Languedocban volt, de a kathar doktrínákról szerzett ismereteinek el kellett vezetnie őt ahhoz, hogy hangsúlyozza a teremtés jóságát és Krisztus életet adó megtestesülését. DOMONKOS, A TÖRVÉNYALKOTÓ Mielőtt Domonkos észak-Itáliában megindította volna a nagy prédikáló kampányát, Bolognába ment a rend első nagy káptalanjára, melyet 1220-pűnkösdjén tartottak. Alapító munkájára itt ütötte rá a törvényesség pecsétjét. Ennél a pontnál Jordan elmondja, hogy ott " több alkotmányt dolgoztak ki, melyeket a mai napig megtartanak" (n.87). Jordan testvér tulajdonképpen szemtanú volt, mert delegátusként érkezett Bolognába a párizsi St.Jacques kolostorból, bár beöltözése csak röviddel azelőtt történt. Itt meg kell azonban jegyeznünk, hogy akkor már elmúlt harmincéves, és a bölcsészettudományok jól ismert pedagógusa volt, majd később teológus lett. Domonkos elnökletével a törvényhozó munka a "definítorok" bizottságához került, akik megszövegezték a szerzetesi élet intézményeiben szokásos szabályokat. A nagy alapelveket, melyeknek rendelkezését egy későbbi álláspontból vesszük, messze kiemelkednek a maguk korában. Adva volt a fejlődő törvényhozás, melyet állandóan átdolgoztak, hogy megfeleljen a változás követelményeinek, a különböző vagy az új apostoli igényeknek, és hogy kiállja az idő próbáját. Ezek közé tartozott az akkori időkben még hallatlan dolog: felmentés a közös liturgikus szertartás végzésének kötelezettsége alól, ha azt az apostolkodási munka szükségessé teszi. Végül kidolgozták a szerzetesi szegénységre vonatkozó rendelkezéseket. Ez kizárja a birtokhoz való jogot, ahogy az kezdetben is volt, de a jövedelemszerzés és a koldulás is tiltott volt: "A mi testvéreinknek nem lesz többé földbirtokuk vagy jövedelmük, és lemondanak azokról a javakról, melyekre Toulouse vidékén szert tettek" (n.87). Itt rövid, de velős domonkosi életintuícióval találkozunk, melyet a "prédikálás alapszabályának” nevezhetünk, és amellyel később még találkozunk17. A bolognai káptalan ennek az éltető impulzusnak a birtokában elhatározta, hogy másodízben is alapításhoz fog Skandináviában. Missziót indít Magyarországra, bizonyos házakat megerősít, különösen St.Jacquesban, amely egyike volt a rend két pólusának, mivel kétévente Bolognával felváltva itt tartották a nagykáptalant. Bolognában elhatározták, hogy a Szentlélek sugallatára a rend második káptalanját a következő évben újra pünkösdkor tartják. Erre az időre a testvérek úgy megsokasodtak, hogy rendtartományokat kellett létesíteni. Így jött létre a spanyol, provencei, lombardiai és a római provincia, valamint talán még egyéb provinciák is. Szász Jordan ezzel a káptalannal nem foglalkozik, bár kinevezték lombardiai provinciálisnak annak ellenére, hogy akkor csak alig több, mint egy éve volt a rend tagja.17 "Mások felettesévé tettek meg, mielőtt még saját tökéletlenségemen sem tudtam úrrá lenni", írja szerényen a A kezdetekben (n.88). Öt provincia és benne legalább húsz kolostor, és mindez alig öt év alatt: ez volt Domonkos hatalmas munkájának a gyümölcse, melynek magvait a különösen fontos "1218-1219 évek közötti nagy utazásai során hintette el"18. Az 1221 évi káptalan, amelyen Domonkos elnökölt, a rend közbenső struktúrái kerültek. az érdeklődés középpontjába: a priorok, provinciálisok és a provinciális káptalanok. Fokozódott a missziós tevékenység. Keleti irányba Magyarország, Németország, Lengyelország, esetleg Görögország, észak felé Dánia és Norvégia de mindenekelőtt Anglia számíthattak a missziósokra. Ebben a helyzetben Domonkos munkája egyidejűleg testet öltött a szövegekben, megvalósult a rugalmas szervezése és misszionáriusi dinamizmus. HALÁLA Június 7-én Domonkos még egyszer útra kelt az észak-itáliai nagy igehirdető misszióra. Velencében csatlakozott hozzá Ugolin bíboros. Elhatározták, hogy olyan kampányt indítanak meg, mint amilyen az előző évben Lombardiában volt és így Domonkos folytatta prédikációját az úton, valószínűleg úgy, mint egy legátus, de azért egy kicsit eltérő módon. A betegség már háromszor levette a lábáról, és néhány napig feltartóztatta - mert nem volt hajlandó pihenni -, Domonkos kimerülve érkezett meg Bolognába július 28 körül. Augusztus elején teljesen világossá vált, hogy nagyon beteg: rendkívül gyengének érezte magát. A testvérek ezt a rossz nyári bolognai levegőnek tulajdonították, és ezért elvitték egy bencés priorhoz, a város déli részén fekvő hegyre. Augusztus 6-án reggel rosszabbul érezte magát, és magához kérette a testvérek egy csoportját, akiknek különböző útbaigazítást adott. Buzdította őket, hogy kerüljék a "meggondolatlan" társalgást a fiatal nőkkel. Bizalmas dolgokat közölt velük, azután azonnal lelkifurdalást érzett azok miatt. Bizalmasan közölte velük, Jordan szerint alázattal és bűnbánattal, hogy "ő nem volt képes elkerülni azt a tökéletlenséget, hogy nagyobb öröme származott abból, ha fiatalabb hölgyekkel társalkodott, mint az idősebbekkel". Biztosította őket arról, hogy sokkal hasznosabb lesz számukra, ha az Úrnál lesz, mintha velük maradna, és sohasem kételkedik az igazság győzelmi koszorújában, amely várja őt. (2. Tim 4:8) (n.93). Miután Domonkos elvégezte életgyónását, és felvette az utolsó kenetet, a testvérek egyfajta pánikban elhatározták, hogy visszaviszik őt a Szent Miklós kolostorba, mert az volt a kívánsága, hogy ott, sehol máshol, csak kizárólag "testvérei lábai alá temessék el"19. Miután ez a gyötrelmes átszállítás megtörtént, a haldokló Domonkos arra kérte a testvéreket, hogy kezdjenek imába, és ajánlják lelkét Istennek. Utolsó szavai a testvérekért mondott imádság volt: Ő pedig Jézus János evangéliuma szerinti (János 17:22)20főpapi imájának szellemében az alábbiak szerint imádkozott: "Szent Atyám te tudod, hogy mindig teljes szívemmel arra vágytam, hogy akaratod szerint járjak el, és megtartottam azokat, akiket nekem adtál. Én most rád bízom őket, tartsd meg és óvjad őket." A szertartás közben átadta lelkét az Úrnak. Mindez 1221-ben Szent Sixtusz napjának előestéjén, az Úr színeváltozásának ünnepén történt21. Meg kell jegyeznünk, hogy nyolc nappal korábban még prédikált. Barátja ,Ostia bíborosa Ugolin , akit később IX. Gergely néven pápává választottak, Domonkos halála napján Bolognába érkezett. A püspök bensőséges viszonyban volt Domonkos mesterrel, és meleg szeretetet tanúsított iránta, jó és szentéletű embernek tartotta „(n. 96). Az általa levezetett gyászszertartásnál az aquileiai pátriárka és több más főpap is segédkezett. Domonkos holttestét a kolostortemplom alsó részébe helyezték el. Sírját kezdettől fogva tömegesen látogatták. Az itt történt csodás események híre a testvérek akarata ellenére futótűzként terjedt (nn.97,121). Mindenkinek az volt a véleménye, hogy Domonkos mester szent Domonkos lett. lábjegyzetek a harmadik fejezethez 1 For the critical edition, see MOPH XVI (Rome, 1935), pp.1-88. Jordan of Saxony, A kezdetek. 2 A kezdetek, n.10 (corroborated by the deposition of Brother Stephen, Bologna, 35, in Tugwell, Early Dominicans, p. 79).. 3 Vicaire, St. Dominic and His Times, p.32. 4 J. Gallen, La province de Dacie de l'Ordre des Fréres Précheurs, I (Helsingfors, 1946); Vicaire, St Dominic and His Times, 46-48. 5 On the Cumans of Polovtsi, see below, Chapter 7 6 Vicaire, Dominique et ses Précheurs, p. 135, n. 18 7 Vicaire, St. Dominic and His Times, 80,81; J. Gallen, " Les voyages de S. Domonique au Danemark", Mélanges Kaeppeli I (Rome, 1978), 73-84 oldal. 8 Pierre des Vaux de Cernai, Historia Albigensis (Paris, 1926-1933) ezután mint Historia Albigensis hivatkozunk rá), n. 20; Vicaire, St. Dominic and His Times, 89. n. 62. 9 Vicaire, St. Dominic and His Times, 130. oldal 10 Uo., 135-36. oldal. 11 Historia Albigensis, n.6413 Peter Ferrand, 32 12 Domonkos " bizonyára nem játszott aktív szerepet a keresztes háborúban: mert ha bármi nyoma is lett volna ennek, akkor Pierre des Vaux de Cernai nem mulasztotta volna el ezt 1213-ban megjegyezni és előhozakodtak volna vele 1233-ban a kanonizációs eljárások során" Lásd Elie Griffe, Le Languedoc cathare au temps de la Croisade (1209- 1229) (Paris, 1979), 35. 13 Peter Ferrand, 32 14 Gerard de Frachet, Lives of the Brethren. fordította Placid Conway, O.P. (London,1924), 60. 15 Szász Jordan, A mennyben Diánával, Jordán levelei, fordította Gerald Vann, O.P. (Chicago, 1965). 16 Vicaire, St. D 17 Uo., 308, 314. 18 Uo.,357. 19 Deposition of Brother Ventura of Verona, Bologna, n; Tgwell, Early Dominicans, 68. 20 Uo. 21 Sicard of Cremona (d. 1215), Mitrale IX, 38 (PL 213, 419 BC) aki visszamegy Jean belethez, A Párizsi egyetem rektorához, Summa de ecclesiasticis officis (Rationale) CXLIV (Pl 202, 147 CD). Negyedik fejezet ÉLETSZENTSÉGÉNEK MINŐSÉGE Domonkos szent voltáról legbiztosabban és leghitelesebben a kanonizációs eljárások során felhasznált tanúvallomásokból győződhetünk meg. Amikor 1233 májusának végén koporsóját felnyitották, abból átható erős illat áradt ki. A püspök és Bologna, valamint a főiskola elöljárói papokból és világiakból álló delegációt indítottak azzal a kéréssel, hogy kezdjék meg Domonkos szentté avatásának perét. A vizsgáló bizottsághoz kerülése előtt készült eljárási dokumentumok, azaz a tanúvallomások, melyek Domonkos esetében két példányban készültek, mivel két fő központban, Languedocban és Lombardiában tevékenykedett, mind a birtokunkban vannak. 1 Az eljárás lefolytatása Az első bizottságot IX. Gergely 1233 július 13-i rendelkezéssel állította fel, melynek tagjai Tancred bolognai főesperes, Ubaldini Tamás , a renoi Szent Szűzről nevezett kolostor priorja és a Szent Ágoston kolostortól Campagnolai Palmiero voltak. A bizottságnak az volt a feladata, hogy előzetes felméréseket végezzen a kanonizációs eljárás megkezdéséhez, hallgassa meg a tanúkat, és ellenőrizze Domonkosnak tulajdonított csodák hitelességét. A meghatalmazás pápai szövege hosszasan fejtegeti a hasonlóságot az Epifánia és az Úr szentjén keresztül történő megnyilatkozása között. Ahogy a napkeleti bölcseket mérhetetlen öröm töltötte el, amikor keleten meglátták a csillagot (Mt 2:2), úgy ujjong az egyház is az örömtől, amikor új csillag jelenik meg horizontján. A teremtő Isten sohasem hagyja el az embereket, hanem folyton folyvást új csillagokat hoz létre, új szerzetesi közösségeket létesít, annak virágaival és gyümölcseivel együtt. …..Az egész szöveget Zakariás himnuszának utolsó verse inspirálja, a Benedictus (Lk 1:78-79), a felkelő nap fényében - mert Jézus Krisztus a "szentek igazi világossága – azoké a szenteké, akik világosságot gyújtanak a sötétségben és a halál árnyékában lakozóknak". Ezt az "új csillagot" fennhagon kell köszönteni. A bolognai kolostor priorja és a káptalan a dominikánus Vercelli Fülöp testvért bízta meg, hogy legyen a per prokurátora, és szervezze meg az eljárást. Kilenc személyt idéztek be a tanúvallomások megtételére a kolostori káptalan szobájába 1233 augusztus 6 és 15 között . Ezek közül a faenzai Rudolf testvér, a bolognai kolostor anyagi ügyeinek felelőse emelkedik ki, mint olyan tanú, akinek beszámolója a legkonkrétabb és a legpontosabb volt A Szent Miklós templom plébánosa volt Rudolf amikor az épületet átadták Domonkosnak, és így közvetlen közelről végigkövethette utóbbi "itáliai működését". "Együtt volt vele a templomban, a hivatalban, a hálóteremben, az ebédlőben, éjjel és nappal" (Bologna 30). Ugyanezt lehet elmondani Veronai Ventúráról, a kolostor priorjáról is, aki elsőnek tette meg tanúvallomását. István testvér, aki honfitársa volt, tanúvallomásában még többet mondott el. Ő volt a prédikátor Rend alapítójának egyik gyóntatója, s anélkül, hogy megszegte volna a szentség titoktartását, kezeskedett Domonkos szíve tisztaságáért. Augusztus 19-én a bolognai bizottság tagjai létrehoztak egy albizottságot a toulouse-i tanúvallomások összegyűjtésére. Az albizottság tagjai sorába választották Pétert, a toulouse-i Szent Sernin apátját, Pons prépostját; és Rajmond Donátot, a Szent István székesegyház prépostját; A bizottsági tagok megerősítették, hogy Domonkos életével kapcsolatosan nagyon sok tény áll Rendelkezésre az "önök területéről". A bizottsági tagok négy szerzetest választottak ki, akik összekötő szerepet töltöttek be köztük és a tanúk között: ezek közül kettő, Rajmond, Prouille priorja és egy szerzetes barát Agenból, dominikánusok voltak - és két kanonok Pamiers - ből, a Szent- Antonin de Frédelas-kolostorból.. Sok tanút Languedocban hallgattak ki. Voltak olyanok, akiktől egyszerűen csak azt várták, hogy megerősítsék Domonkos szentségi hírnevét. Ezektől a tanúktól huszonhét meglehetősen terjedelmes vallomást gyűjtöttek össze. Hosszú ideig ez a gyűjtemény volt az egyetlen általunk ismert forrás Domonkos életéről. A tanúk között voltak világi papok, szerzetes kanonokok, ciszterciek, de mindenekelőtt domonkosok, valamint néhány nő is. Tudomásunk van arról is, hogy több prouille-i nővért is meghallgattak. Természetes dolog, hogy ők jól ismerték az alapítót, de az ő vallomásaikat nem őrizték meg2. A vizsgálatokat Bolognában főként dominikánus szerzetes barátok között végezték. A toulouse-i vizsgálatok kiterjedtebbek voltak, és Domonkos ottani apostolkodásának jellegére vonatkoztak. Minden tanú kapcsolatban volt vele. Ezenkívül a hivatalos aktákból tudjuk, hogy a toulouse-i tanúvallomásokat "több mint háromszáz férfi és nő írta alá". Úgy tűnik, mintha a languedoc-i vizsgálatok lényegében a Pamiers, Fanjeux, Prouille és Montréal körüli esetekre helyeznék a hangsúlyt. A delegátusok az egyik helyről a másikra mentek, ahol Domonkos élt és prédikált. A tanúk minden bizonnyal alapkérdéseket tartalmazó kérdőívet kaptak, amely lehetővé tette számukra, hogy túlságos részletezés és ismétlések nélkül tegyék meg tanúvallomásukat. Így láthatjuk az eljárást egy egyszerű eljárást követve. Bolognában az első este vagy a rákövetkező napon, azaz augusztus 6-án vagy 7-én, miután meghallgatták Ventura priort Veronából, és Montferrati Vilmost, a per prokurátora a munka megkönnyítésére kérdőívet állított össze. Ez Domonkos imádságos életére, amely kivételes voltánál fogva azonnal felismerhető volt, szegénységére, nőtlenségére és a koporsó felnyitásánál észlelt jelenségekre vonatkozott. A bolognai tanúvallomásokat Aldebrand nótárius rövidebbre szerette volna vetetni, de erőfeszítése ellenére ezek néha hosszabbak és gyakran személyes jellegűek voltak. Az történt ugyanis, hogy a testvérek szívéből csak úgy áradt a mondanivaló, és nem szorítkoztak az előre elkészített sablonra. Langedoc-ban a bolognai tanúvallomások kiinduló pontként szerepeltek, mivel az erkölcsi és jellemvonásbeli feljegyzések listáját huszonöt csoportba könnyűszerrel be lehetett sorolni.3 Itt jegyezzük meg: nagy gondot fordítottak arra, hogy Domonkosnak a hit védelmében kifejtett szerepe belekerüljön a szövegbe. A toulouse-i tanúvallomásokat összefoglaló okmány a meghallgatott tanúk számát tekintve meglehetősen rövid. A tanúvallomásokat szelektálták, és csak az eredeti elemeket tartották meg. Erre vonatkozóan álljon itt egy példa: " Raymond Major kanonok eskü alatt vallotta a cikkelyek valódiságát. Meggyőződéssel állította, hogy a boldogságos mindvégig szűz maradt. Hozzátette még, hogy amikor ő lázas beteg volt, akkor Domonkos kézrátétellel meggyógyította" (Toulouse 18). Úgy tűnik, hogy Domonkos tisztaságának kérdése, valamint a csodák is nagyon fontos elemét képezték a bolognai tanúvallomásoknak, de ezek nem szerepeltek az előre elkészített kérdőíven, melyet Toulouse-ban állítottak össze, hogy átadják a tanúságtevőknek. Ha az eljárási folyamatot felgyorsították volna, akkor elkerülhetetlenül hátrányt szenvedett volna a tanúvallomások spontaneitása Dél Franciaországban. Minden tanúvallomáson keresztül azonban pillanatképet nyerhetünk a szentről azoktól, akik közelebbről ismerték őt, szerették és nagyra tartották. KÜLSŐ MEGJELENÉS Kétségtelenül amiatt, mert nem volt rá idő és lehetőség, a tanúk a kanonizációs eljárás során nem szolgáltattak Domonkosról olyan fizikai portrét, mint amilyen Cecília nővér aranyat érő feljegyzéseiből ránk maradt. Első rátekintésre éppen olyan volt, mint a többi szerzetes, mert ugyanazt a regulát követte, mint a többiek. Ő maga sem akart másnak látszani, hacsak nem az öltözékét nézzük. Szegényes és kopott ruhában járt, ahogy azt narbonn-i Peyre Vilmos pap megjegyezte. Peyre hozzátette még, hogy mindig egyazon tunikában volt, amely tele volt folttal. (Toulouse 18). Ha valaki másik ruhát adott neki, azt nyomban átadta valamelyik testvérnek. A legtöbb bolognai és toulouse-i tanúra mély benyomást tett Domonkos szegényes öltözéke, annak durva és ócska anyaga (Mt 10:10), melyet éjjel és nappal, télen és nyáron hordott (Bologna 47). Öltözékének méltónak kellett volna lennie nemes arcához és szép testtartásához. Skapuláréja nagyon rövid volt, és István testvér szerint azt még a lordok jelenlétében sem rejtette el (Bologna, 38). Domonkos szegényes öltözékét nem ösztönösen, hanem tudatosan választotta meg (Bologna 27). Ennek bizonyos fontosságot tulajdonított, mert ahogy látjuk, szemrehányással illette azt a testvért, akinek a ruhája túl divatos kivágású volt, vagy túl drága anyagból készült (Bologna 47). Azt ajánlotta, hogy mindenben az egyszerűt és a köznapit válasszák. Ezt az elvet követte még a miseruhák és az oltárterítők, a felírásos selymek (Bologna 32) és a palástok (Bologna 17) esetében is. Másik jellemzője a külvilággal szemben való viselkedése volt, amely különösen azokat a testvéreket döbbentette meg, akik elkísérték útjaira. Buonviso testvér, aki elment vele Bolognából Rómába vagy Milánóba, ezt így írja le: "Amikor elhagyta a városközpontot, várost vagy falucskát, a boldogságos Domonkos testvér levetette cipőjét, és mezítláb ment tovább. A cipőit a vállára vetve vitte. A tanú azt mondta, hogy ő boldogan vitte volna azokat, de a boldogságos Atya sohasem engedte ezt meg neki. Mezítláb járt a városok és a falvacskák között. Amikor beért a városba, újra felvette azokat, de amint újra kiért onnan, azonnal levetette őket. Így tulajdonképpen az egész utat mezítláb tette meg. Az egyik napon olyan helyre értek, ahol nagyon éles kövek voltak az úton. Akkor Domonkos így szólt kísérőjéhez : Ó jaj! Ezen a helyen egyszer fel kellett vennem a cipőmet.' ' Miért?' tette fel a kísérő a kérdést. 'Mert esett az eső hangzott a válasz. (Bologna 21). l Navarrai János elmondta még, hogy Domonkos néha elütötte a lábát a kőben, és akkor tréfásan azt mondta, hogy "ez a vezeklés" (Bologna, 27). Az is igaz, hogy Krisztus is mondta tanítványainak, hogy menjenek mezítláb (Mt 10:10; Lk 10:4). Domonkos megkísérelte az utazásnak ezt az 1215. évi montpellier-i zsinatig ismeretlen módját választani, hogy túljárjon az eretnekek eszén, akik minden papot köteleztek arra, hogy cipőben járjanak. Domonkos a mezítlábjárást csupán a vezeklés egyik formájának tekintette. Domonkos kenyérért koldult, sokszor térden állva, hogy alamizsnát kapjon. Alamizsnaként egyszer egy egész cipót kapott egy Bologna melletti dugliolói falusi embertől (Bologna 42). Hűségesen utánozta az apostolokat, és példájával bizonyította, hogy alamizsnán élni és semmit sem vinni az útra jobban lehet gyalogosan, mint lóháton (Mt 10:9,10). A szegénység hiteles szerelmese volt, amator paupertatis, amely erényről valószínűleg tettek fel kérdéseket a tanúkhoz eljuttatott kérdőíven. A kifejezés gyakran visszatér a szövegekben. Domonkos csak Máté evangéliumát és Pál leveleit vitte magával és addig olvasta őket, amíg kívülről nem tudta, vallotta Navarrai János, aki gyakran elkísérte útjára (Bologna 29). Benyomás keltése Domonkos kapcsolatteremtőképessége lenyűgöző volt. Azt, hogy milyen benyomást keltett, az egyik tanú az erős mágnes vonzásához hasonlította. Személyéből Rendkívüli vonzerő sugárzott. Kellemes és "megnyerő" volt. Montferrati Vilmos mondja, hogy milyen mély nyomot hagyott benne a Domonkossal történő első találkozás (Bologna 12). Mindenkihez barátságos volt (amabilis), nem számított, hogy kik voltak azok (Bologna 27). Békeszerető volt. Domonkos sajátjává tette az apostolok ajánlását: „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni" (Col. 4:6). Itt kell bemutatnunk Domonkos híres, "kedves vidámsággal tele" portréját, ahogy azt Szász Jordán megrajzolta. (A kezdetek 103,104). "Érzelmei mindig kiegyensúlyozottak és higgadtak voltak, kivéve azt, amikor a részvét és a sajnálat érzései felzaklatták. Mivel melegszívű volt, arcáról a derű sugárzott, belső lénye csendes nyugalmat árasztott, amely kedvességben és nyugodtságban jutott kifejezésre... Derűjével mindenki szeretetét könnyedén elnyerte. Amint az emberek megpillantották, nehézség nélkül megtalálta a módját annak, hogy a szívükbe férkőzzön. Bárhova ment, akár úton volt a kíséretével, akár vendéglátójával vagy a háztartásbeliekkel, akár fontos emberekkel, uralkodókkal, prelátusokkal találkozott, lelkesítő szavai mindig áradtak belőle. Bőségében volt a tanulságos történeteknek, melyekkel Krisztus szeretetére és a világi dolgok megvetésére irányította az emberek figyelmét. Szavaival és cselekedeteivel mindenütt, az evangélium embereként mutatkozott meg. Napközben senki sem volt barátságosabb a testvérekkel, és a társaságával mint ő, de éjszaka senki sem ajánlotta fel jobban virrasztását, imáit és minden más esdeklő könyörgését, mint ő. Minden elmondott történet bizonyította ezt, de Ventura testvér még egyszer hangsúlyozta, hogy: Domonkos Rendkívül könnyen elérhető volt, és mindenkinek a Rendelkezésére állt. (Bologna 5). Könnyedségével, és mert nem tekintette magát fontos személyiségnek, még kevésbé szentnek, viselkedésével mindenkiben az az érzés támadt, hogy Domonkos szereti őket, ahogy azt István testvér nagy gyönyörűséggel megjegyezte (Bologna 36). l Ez a benyomás mindenkiben nyugalmat keltett.. Tulajdonképpen ez a figyelemre méltó önuralom bizonyítéka volt. Velencei Pál, aki hosszú ideig Domonkossal élt, leírja, hogy hogyan sikerült a Szentnek megőriznie önuralmát anélkül, hogy lelkesedése és könyörületessége ebben csorbát szenvedett volna. (Bologna 41): " Sosem látta Domonkos mestert dühösnek, nyugtalannak vagy izgatottnak, sem az utazástól kimerültnek, vagy valami szenvedélytől vagy más környezeti tényezőtől felhevültnek. Ő inkább tréfásnak és béketűrőnek látta a balszerencsék közepette is (Toulouse 18). Ez az önfegyelem magas művészi értékü volt: sohasem tűnt olyannak, amit magára kényszerített, vagy ami alakoskodást takart.. Domonkos "nyiltszívű" (largus) volt, hogy Szent Viktor de pons kifejezését használjuk (Toulouse 3). A tanúk finom frázisok igénye nélkül arra emlékeztetnek bennünket, hogy ő mindenkivel elégedett volt. Akár jól, akár rosszul szolgálták ki az asztalnál, akár jól fogadták, akár rosszul, akár beteg volt, akár jól érezte magát, ő mindig "jókedvűnek és mosolygósnak" látszott.(Bologna 7). Ennek a barátságos modornak egyik kulcsa talán Domonkos szűkszavúságában rejlik, és Szent Jakab tanításainak megfelelően mindig vigyázott arra, hogy mit mond (János 3:5-10). Ami csodálatos hagyaték fiai részére, azt megtaláljuk Velencei Pál nyilatkozatában: " Nem emlékszik arra, hogy ő valaha is kiejtett volna egy haszontalan szót vagy hazugságot vagy hízelgett volna, vagy bármiféle rosszat mondott volna" (Bologna 41). Más tanúk azt ismétlik, minha varázslat alatt lennének: sohasem hallottak semmi sértőt, ami valaha is elhagyta ajkát, és ami még ritkább az emberek közötti beszélgetésekben, nem beszélt feleslegeset vagy hiábavalót. Még Beceda nővér sem hallott tőle bántó szót, aki szolgálta őt, és ismerte azokban az intim pillanatokban, amikor kimerült vagy felzaklatott állapotban joga lett volna bizonyos pihenésre. (Toulouse 17). Ebből is láthatjuk, hogy Domonkos varázsának semmi köze sem volt az udvariassághoz, vagy egy könnyed karakter természetes alkalmazkodó képességéhez. Ez inkább egy heroikus temperamentumnak erőteljes vonzereje volt. Ez a hősiesség vonul végig az egész magatartásán, melyet a tanúk olyan sokszor megemlítenek: Domonkos a megpróbáltatások idején is vidám, és keserűségük arányában annál inkább sugárzó volt. Ez az öröm az, melyet Szent Ferenc Leo testvérnek úgy írt le, hogy az a "tökéletes öröm",4 amikor a lélek és a teljes bizonyosság ereje a megpróbáltatásokkal elvegyül, és eléri csúcspontját. A dominikánus és a franciskánus öröm ugyanazon a síkon találkozik, még akkor is, ha Szent Ferencnek az öröme az alkotás szépségének és nagyszerűségének a csodálatában rejlik, és azt fenséges ártatlansággal fejezi ki, míg Domonkosnál ezt nem találjuk meg. A megpróbáltatások idején Domonkos türelme serkentette testvérei buzgalmát; amikor kísértésbe estek vagy elbátortalanodtak, ő vigasztalta őket. Ezt a szót használták a tanúk újra meg újra:a szerzetesek vigasztalását ha betegek voltak, vagy ha szomorkodtak (Toulouse 3 és 18). Buzdította a novíciusokat, akik megpróbáltatásnak voltak kitéve, ahogy István testvér felidézi azokat. (Bologna,37). Még azokat is "vigasztalta", akiket meg kellett dorgálnia. Sohasem helyesbített hirtelen, a pillanat hatása alatt. Megvárta, hogy egy kis idő elmúljon, hogy egy kicsit lenyugodjon, és szelíd véleményét derűsen mondhassa el. "Szigorúan nyomon követte vétségeiket, de a szelídség, ahogy szólt, megvigasztalta őket" (Rudolf testvér, Bologna 32). A mindennapos hősiességnek és a lelki erőnek ez a fajtája lehetővé teszi számunkra, hogy egészen komolyan vegyük kívánságát arra a rendkívüli ajándékra, amellyel Urát kérte: mártíromságot akart, melyet örömmel fogadna. "Gyakran- mondja Navarrei János -kifejtette óhaját, hogy megkorbácsolják, vágják darabokra, és azt kívánta, hogy meghallhasson hitéért Jézus Krisztusban" (Bologna 29). Szász Jordan hasonló érzésekkel számol be a A kezdetekben, amikor Domonkos kikerült egy csapdát, melyet az albigensek állítottak neki (n. 34). ISTEN EMBERE A kanonizációs eljárás tanúi egy tucatszor vagy még többször is pontosan idézték vissza Domonkos szavait: " Csak Istennel és csak Istenről beszéljetek". Sokan még azt is megemlítették, hogy ezt a Rend első alkotmányába is be akarta venni (Bologna, 41). Domonkosnak a külső megjelenésében életszentségének nagyszerűsége tükröződött, amely abból az egyetlen forrásból fakadt, hogy teljesen és intenzíven Isten jelenlétében élt. Hallgatagságának egyetlen okát ebben találhatjuk meg. Ezt mindenütt megtartotta, természetesen a kolostorban és az úton is és ugyanezt várta el a testvérektől is, hogy tartsák tiszteletben ezt a kolostor hagyományainak megfelelően, az esti hálaadástól a reggeli Terciáig (Bologna 3). Meg kell még jegyezni, hogy szokása szerint lesütött szemmel járt, hogy átadhassa magát a jelenlévő Istennek. A tanúk szót ejtettek még intenzív, energikus és lelkes munkavégzéséről. A kórusban, amikor a zsoltárt antifónikusan kántálták, egyik helyről a másikra ment, bátorította őket, hogy tekintsék azt imának. Arra buzdította őket, hogy gondosan és lelkesen énekeljenek (Bologna, 37). A különösen sajátos sírása és könnyei hullatása Curé de Ars szerint a szentek kapta "lágy" szívének túláradásából eredt. Szívük megrendül, bűntudat járja át, különösen akkor, amikor a szent áldozatot mutatják be, és ekkor könnyeiknek szabad folyást engednek. Domonkos minden nap misézni akart még utazása alatt is, amikor templomhoz ért, szentmisét tartott. Amikor az Eucharisztiát celebrálta, "olyan erősen folytak a könnyei, hogy könnycseppjei összefüggő függönyt képeztek", ahogy azt Bonnviso testvér lebilincselő módon elmondja (Bologna, 21). Egybehangzó állítások szerint ez a jelenség nemcsak egyszer fordult elő, hanem minden általa bemutatott szentmisében a kánonnál, vagy az Úr imájánál megismétlődött. István testvér ezt megerősítette (Bologna 38), melyet Fragier testvér Penncii-ból az alábbiakkal egészített ki (Bologna 46): Gyakran előfordult, akár a kolostorban, akár az út során, hogy ministrált neki. Minden alkalommal kivétel nélkül záporoztak Domonkos könnyei. Gondoljunk csak itt Szent Ignác Lelki naplójára, ahol a Jézus Társaság Rendalapítója nagyon pontosan említi a " könnyek lelki ajándékát" a szentmise, ill. az imádság közben. Amikor Domonkos prédikált, olyan megindító kifejezéseket használt, hogy ő maga is sírásra fakadt. Testvérei (Bologna, 6 és 47) és a kolostoron kívüliek elmondása szerint "Domonkos a prédikáció közben gyakran sírásra fakadt, ami annyira megindította a híveket, hogy ők is sírni kezdtek." Ezekből jobban megérthetjük a korai dominikánusok egyazon hajlamát könnyhullatásra és bűnbánatra, megtérésre és imára.., ahogy azt a Kezdetek és az első testvérek élete is mutatja.5 A LÉLEK MÉLYSÉGE ÉS A HITELESSÉG Bár Domonkos folyton Isten jelenlétében élt, mégsem volt ez neki elég. Szerzetesi magatartását, amely sok ember szemében túlzónak tűnt a mély lelkiség jellemezte. A testvéreket példaadással akarta lelkesíteni és buzgóságra tanítani. Sohasem vonta ki magát a regula legkevésbé jelentős pontja alól sem (Bologna, 18). Teljes egészében a szabályzat szerint élt, és a Rend minden szabályát betartotta (rigide et integre, Bologna, 48), sőt még azt is, amelyet le sem írtak. Voltak olyan pontok, amelyeknél Domonkos túlhaladta a törvény betűit, bár ezt igyekezett titkolni, de így sem kerülte el a testvérek figyelmét. Nem volt saját cellája, se szobája amit magáénak mondhatott volna; Ez a radikális szegénységére utalt, amely egyszer és mindenkorra meghatározója volt. Éjszakáit mindig imával töltötte. A Szerzetes barátok kis igényük ellenére nyugtalanok voltak a szokatlan eljárás miatt, mert sohasem tudták, hogy hol van. Domonkosnak nem volt ágya sem a kolostorban, sem pedig amikor az utazás során megálltak valahol. (Bologna, 20, 28, 37). Az viszont nyilvánvaló volt, hogy valahol pihennie kellett: ilyenkor leült, vagy lefeküdt ruhástól. Gyakran még a cipőjét sem vetette le (Bologna, 13). Bárhol megpihent - a padozaton, egy kis szalmán, vagy egyszerűen a földön. Természetes, hogy ilyen életmód mellet az utazás alatt az álmosság erőt vett rajta. Peyre Vilmos elmondja, hogy utazáskor Domonkos egyáltalán nem gondolt arra, hogy elnyújtózkodik az út szélén egy rövid szundikálásra (Toulouse, 18). A kolostor refektóriumában gyakran elbóbiskolt: "amíg a testvérek étkeztek, előrehajolt az asztalra és elaludt, mert kimerült a hosszan tartó virrasztásban; miután evett és ivott egy nagyon keveset, elnyomta az álom az asztalnál (Bologna 38). Mivel mindenben a közösségi életet követte, nem tarthatta titokban, ha böjtölt. A szerzetesi böjtöt szeptember 14-től húsvétig tartotta. Ezen kívül megtartotta az egyházi böjtöt még az utazás során is. Kísérőinek ez utóbbi esetben felmentést adott. Az osmai tartózkodása alatt egészen élete végéig még akkor sem evett húst, amikor beteg volt (Bologna 4). Szállásadójánál kenyéren és vizes boron élt -vallja Guillaumenette Márton (Toulouse 15). Nem vonzották az "extra" dolgok, beleértve a refektóriumban tartott, a jótevők adományából rendezett étkezéseket is, melyeket bizonyos egyházi ünnepeken a testvérek örömére mintegy kárpótlásul a sok böjti koplalásért tartottak. Nem akarta lebecsülni az adományozók karitatív szokásait, Domonkos egyetértett a benne való részvétellel (Toulouse 18), de Rudolf testvér, Bologna prokurátora humorosan elmondta, hogy ilyen esetekben, amikor úgy gondolta, hogy helyénvaló valamivel többet adni, mint egyébként, az alapító áthívta és odasúgta neki, "Meg fogja ölni a testvéreket ezzel a sok extra dologgal!" (Bologna 31). Ez volt Domonkos aszketizmusa: kevesebbet enni, és csak annyit aludni, amennyi a létfenntartáshoz szükséges. Voltak más titkosabb praktikái is. Domonkos, legalábbis Languedocban a szálláshelyén durva szőrcsuhát viselt, melyet néhány asszony szőtt neki (Toulouse, 15, 16, 17). Halálos ágyán Rudolf testvér meglátta, hogy csupasz testére vaslánc volt felkötve (Bologna,31). Ezzel fegyelmezte magát, vagy erre valamelyik testvérét kérte meg (Bologna 25). Mindezek ismeretében számunkra nem meglepetés, hogy egész személyéből az aszkétikus és az imádkozó emberekre jellemző egyfajta derűs ragyogás sugárzott, és ezt a kisugárzást természetében vallásosnak tekintették. Montferrati Vilmos szavai szerint " Domonkos testvér mély benyomást keltett bennük, mivel nagyon vallásos ember volt, vallásosabb mint bárki más, akit a tanúk valaha is ismertek (Bologna, 12). Domonkos átadta másoknak az Istenben és az Egyházban való élethez való vonzódását. Lelki buzgalmából merítette dinamizmusát minden szabály megtartására; azt akarta, hogy a Rendtestvérek úgy tekintsék ezeket, mint " az evangélium szerinti életet". Kortársaiban azonnal felismerte és méltányolta megszentelt életvitelüket. Domonkos mindenütt tanújelét adta a szerzetességéhez való mély ragaszkodásának (Bologna 18). Sohasem mulasztotta el, hogy ne prédikáljon a közösségeknek, akikkel utazásai során találkozott. "Nem számít, hova tartoznak" (Bologna 6), ismerte a szerzetesi életet állandóan fenyegető lagymatagságot. Ezekben a meghitt visszaemlékezésekben a tanúk jól adták vissza Domonkos vonzerejét, mozgékony egyéniségét, és ugyanilyen jelképesen fedték fel életszentségét is. Ennek kitűnő összefoglalását kaphatjuk meg Bolognából a Solariói Amizio -tól (Bologna 17): " Augusztus 18-án a milánói, Amizio testvér páduai prior, áldozópap, eskü alatt vallotta, hogy Domonkos mester alázatos ember volt, édes, türelmes, jóakaratú, nyugodt, békeszerető, józan gondolkodású, erényes, istenfélő, megfontolt a beszédben és a tetteiben; mindenki vigasztalója, különösen testvéreié, Rendkívül buzgón megtartja a törvényeket, Rendkívül igénytelen az ételére és a ruházatára és Rendtestvéreiére is". A lista emlékeztet a nagy páli szövegekre (Rom 12:9-16; Col 3:12-4:6), vagy még egyszerűbben: a szegénység boldogságára, a szelídségre és a vigasztalásra (Mt 5:3-22), az Új Törvény alapszabályára és a kinyilatkoztatás teljességére. A SZENTÍRÁS KIHÍVÁSA Domonkos szentségének van egy olyan jellegzetessége, amelyet az eljárás tanúi nem említenek meg névszerint, amely azonban átragyog a tanúvallomások ismétlésén keresztül. Az egészen természetes, hogy eszünkbe jut, hogy milyen bátor volt Toulouse-ban az eretnekek "üldözésében"6 , hogy visszatérítse őket az igaz hitre. Ezt mind a hit és a könyörületesség ihletettségével tette. "Szenvedélyesen elkötelezte magát a hit és a béke érdekében" mondja a ciszterci Pons de Boulbonne (Toulouse 3). Szavaival és szent élete példájával cáfolja az eretnekeket. "Fáradhatatlan buzgalommal támogatja a békét, és erősíti a hitet. Sohasem fél attól, hogy céljai elérése érdekében számos veszélynek tegye ki magát", mondja Crampagnai Arnold mester, aki ennek a buzgóságnak 1207 - ben Pameir-ben maga is haszonélvezője volt 7). Toulouse népe jól emlékszik az ő útjaira. Mindig visszautasította a dicséretet és az előléptetést. Visszautasította a couserani és a béziersi püspökséget, ő, aki indulatosan kinyilvánította, hogy "elhatározta: éjszaka inkább veszi a vándorbotját és elmenekül, semmint hogy elfogadja a püspökséget, vagy hasonló egyházi méltóságot" (Toulouse 25). Ezekre a felkérésekre úgy reagált, hogy kétszeres buzgalommal imádkozott és prédikált (Toulouse 11). Domonkos bátorsága abban is megnyilvánult, ahogy Rendjét megalapította. Sok tanú nem jutott el az ilyen megfontolásig és nyilván csak azon események kis gyűjteményére emlékszik, melyeket személyesen látott. John Navvare például emlékszik arra a napra amikor Toulouseban, Szent Roman-ban Domonkos szétküldte a testvéreket. Bemutatja nekünk az alapítót, amikor döntéseit a tiltakozások ellenére hozta meg: Amikor a tanú… Touluoseban volt Domonkos testvérrel, az utóbbi őt és öt másik szerzetestársát valamint egy laikus testvért Montfort grófjának, a narbonni érseknek, Toulouse püspökének és még több prelátusnak és egyik szerzetes testvérnek akarata ellenére Párizsba küldte, hogy ott tanuljanak, és Rendházat létesítsenek, azt mondta nekik, hogy ne féljenek semmitől sem, mert sikerülni fog vállalkozásuk. A prelátusokhoz, a grófhoz és a többi testvérhez pedig így szólt: Hagyjatok engem békén, tudom, hogy mit csinálok (Bologna, 26). Ez az elszántság megszokott volt tőle. Láthatjuk ezt például István testvér személyes visszaemlékezésében is, aki Bolognában éppen leült az étkező asztalhoz, amikor Domonkos elhívta a kolostorba, és ott minden teketória nélkül átadott neki a prédikátorok öltözékéből egyet, bár ő sohasem kérte azt, és nem is jelezte neki előre ezirányú szándékát. Ezt mind "az isteni kinyilatkoztatás sugallata alatt" tette és "belehelyezte őt (Istvánt) a meglepetés állapotába, és bizonyos ideig benn is tartotta" (Bologna 36). De Domonkos bátorságának a legnemesebb formája Istenbe és ennek következtében testvéreibe vetett határtalan bizalma volt. Ez volt az, ami arra indította őt, hogy a legkevésbé okos fiait prédikálni küldje azzal az útravalóval, hogy "menjetek bizalommal, mert az Úr megadja nektek lelke ajándékát a prédikálástokhoz. Ő veletek lesz. Nem lesz hiányotok semmiben". Elmentek, és minden pontosan úgy történt, ahogy ő előre megmondta nekik (Navarrai János, Bologna 26). A meglepő az, hogy az úr igéjének ez a bátor exegézise (Lk 12:11-12) olyan hatékony volt, akkor is, amikor Domonkos egy noviciust küldött ki, ahogy az Bounviso testvér esetében történt, hogy prédikáljon, "amikor még be sem fejezte szentírási tanulmányait". A dominikánus „inas” olyan meggyőző volt, hogy hamisítatlan ékesszólással rábeszélt három fiatalembert: csatlakozzanak a Rendhez (Bologna 24). Ez a minden szentéletű emberben meglévő bátor felismerőképesség, speciális bizalomban testesül meg, amikor "Isten igéjét " kell hirdetni. Ezt hangsúlyozta Pál is (1 Tim 2:2). Domonkos ezzel minden alkalommal élt is: a Rend szervezésének kezdetén, annak biztosítására, hogy meglegyen a mindennapi kenyerük (Rudolf testvér, Bologna 31). Mindezen körülmények között teljes odaadással bízott Isten segítségében, teljes bizonyossággal tudta, hogy minden Isten akarata szerint fog történni. A kanonizációs folyamatnak Bolognában és Toulouse-ban is sikerült mindezeket erős refrektorfénybe állítania. Lábjegyzetek a 4. Fejezethez: 1 A kanonizációs folyamat kritikai kiadását lásd: MOPH XVL (Rome, 1935), 89-194. Fontos kiegészítő információ V. J. Koudelka megjelölésével „ Les déposition des témoins au proces de canonisation de Saint Dominique”, AFP, 42 (1972), 47-67. Tanúvallomások Bolognában az Early Dom inicians- ból; a toulouse-iből pedig a St. Dominic, Biographical Documents, as indicated in Chapter I, n. I. 2 Koudelka, art. cit., 67. 3 Szent Domonkos kanonizációs eljárása gyakorlatilag első a szentek kultikus diszciplínájának történetében, amely a klasszikussá vált eljárást alkalmazta, s amely kérdőíveken szereplő kérdések szerint hallgatta meg a tanúkat. Lásd André Vauchez, La sainteté en Occident aux derniers siecles du Moyen Age, d, aprés les proces de canonisation et les documents hagiographiques (Róma, 1981), 54ff. és Koudelka, art. cit., 66. 4Fioretti, chap. 8. 5 A első alkotmányban a novíciusokra vonatkozó leírásban az áll, hogy mesterük mondja el nekik, ”mit és hogyan kell imádkozni, hogy a többieket ne zavarják” (Distinctio I,XIII), és ebben a megvilágításban ez sokkal színesebbnek látszik. 6 Az eretnekek "üldözése" kifejezést illetően lásd Vicaire, Dominique et ses Précheurs 143-48. ÖTÖDIK FEJEZET MUNKÁSSÁGA Domonkos nem hagyott ránk kéziratot, de regulájával és lelkületével megszületett egy Rend, amelynek tagjai évszázadokon keresztül éltek, és az egyház keretén belül dolgoztak. Olyan időben, amikor az írott szabályok folyamatosan stabilizálódtak, amikor az egyházművészet mindenütt jól látható volt, elképzelhetetlen, hogy egy olyan, szintézisében innovatív és eredeti életútról, mint amilyen Domonkosé és lelki fiaié volt, ne készítettek volna rögtön a Rendalapításkor írásos feljegyzéseket a misszióba küldésről, a hagyományok átvételéről és a Rend elterjesztéséről. Biztosak lehetünk abban, hogy 1215-től Domonkosnak az 1221-ben bekövetkezett haláláig - ha tulajdonképpen Domonkos saját maga nem is fektette írásba a szabályokat - erősen inspirálta a szövegeket, amelyek szabályként és szabályzatként szolgáltak testvérei számára. Úgy döntöttünk, hogy főként az eredeti szövegeket használjuk fel. Leírjuk Domonkos munkásságát a törvényhozástól kezdve egész élete végéig. Ez az ember, aki nem hagyott írott feljegyzéseket, pecsétjével látta el a törvénykezési szövegeket, valóra váltotta az evangélium szerinti életének intézményeit és meggyőződését, valamint bölcsességét és szeretetreméltó szentéletűségét. Amikor megkíséreljük azonosítani a Domonkos halála előtti szövegeket, nehézségekkel találkozunk. A legősibb hozzánk került kézirat magában foglalja a prédikátorok minden szabályát egészen 1242-ig a módosításokkal együtt. A javításokat és kiegészítéseket évenként az általános káptalanok rendelték el. Ezt a kéziratot "Rodez kézirat"- ként ismerjük, mert sokáig ennek a városnak kolostorában őrizték. Birtokunkban van egy tizennegyedik század közepetájáról való másolat, melynek eredeti szövege 1240-es keltezésű. Ez az a kor, amikor a nagy dominikánus jogtudós: Penyaforti Raymond átszervezte a prédikáló Rend alkotmányát. Ebben a szövegben a kezdeti szabályzatnak egy egyedülálló tanúbizonysága áll a rendelkezésünkre, de ha jobban szemügyre vesszük, el kell ismernünk, hogy meglehetősen adósak vagyunk a szövegkritikákkal. A dominikánus történészek1 egész sor nagyon precíz vizsgálattal, szerteágazó, kölcsönös helyreigazításokkal és a lépésről lépésre történő megközelítés módszerével nemcsak azt állapították meg a Rodez - szövegről, hogy az Szent Domonkos idejéből való, és őt kell az értelmi szerzőnek tekinteni, hanem sikerült azonosítani az egymás után következő cikkelyek keltezési idejét is „A prédikáló szerzetes barátok szabályzata”, melyet 1216- ban fogalmaztak meg, a prológussal és az első Distinctio -val (vagy Distinctio –I val) kezdődik, és erősen érződik rajta a megelőző században alapított premontreiek „szabályzat"-ának sugallata. A szabályzat meghatározza a szerzetesek napi életét. Leírja, bár csak röviden, Szent Ágoston kanonikus regulájának a felépítését is, viszont kísérő szövegei eredetiek. A második Distinctio (vagy Distinctio II) lényege az első általános káptalan idejéből való, melyet 1220-ban Bolognában tartottak. Ez a dominikánusi szabályzat legfontosabb sajátosságait rögzíti. Általános alapelve századokon át érvényes volt. Összeegyeztetve Jordan A kezdetek - ével és sok esetben a kanonizációs eljárás során elhangzott tanúvallomásokkal, felismerhetjük benne Domonkos személyes jellemvonását, azt, hogy ő az építész, aki tervezgeti a művét. Ha tiszteletben tartjuk az időrendi sorrendet, amelyet a tudományos vizsgálatok ajánlanak, rekonstruálhatjuk Domonkos szabályzatát, amelyet testvéreire akart hagyni. SZIGORÚBB RENDELKEZÉSEK Amikor Domonkos a negyedik lateráni zsinatról visszatért, tudta, hogy rá hárul a regula kiválasztásának feladata, "amelyet már jóváhagyott az egyház". Hasonlóan más kanonikus természetű szerzetesi intézmények alapítójához, Domonkos testvéreivel együtt a latin kereszténység egyik legnépszerűbb szövegét: Szent Ágoston reguláját választotta2. Ezt az életregulát "apostolinak" nevezték abban az értelemben, hogy az apostolok életén alapul. Látni fogjuk továbbá, hogy Domonkosnak nem volt sem kötelező, sem könnyű ezt választania, de ő inkább az ágostoni eszményhez vonzódott.3 Ezután a rendelkezésre álló szöveget ki kellett egészíteni, mert a századok során eltűntek belőle a részletes leírások. Ez még a tizenharmadik században sem tűnt idejétmúltnak, hanem sok szempontból egyenesen sajátságosnak látszott. Ennek a végrehajtása a "jövő prédikátorainak" a feladata volt, mondja kronológiai szemmel Jordan (A kezdetek, n.42), ahogy fokozatosan kidolgozták maguknak a "szigorúbb szabályzatot". Jordan a consuetudines szót használja, "szabályzat", amely technikai kifejezés és az jelenti, hogy az "írott törvény amelyet a gyakorlat alakított ki". "A szabályzat" szigorúbb, mint a megelőző évszázadok során a kanonokoké , különösen az osmaiaké, melyeket Domonkos maga is betartott. Ezeket 1118-tól a springierbachi testvérek dolgozták ki a treves-i egyházkerületben. Később átvették a premontreiek, akiknek a Rendjét 1134 - ben Xanteni Szent Norbert, az "apostoli" prédikátor alapította, aki mindenhova mezitláb ment, és az öltözéke hitvány csuha volt. Úgy alakult, hogy Domonkos a premontreiektől vette kölcsön az alkotmányt. A Római Humbert az alkotmányra vonatkozó kommentárjában azt írja, hogy ebben magukénak tudhatták "a boldog emlékű Ágoston megreformált és továbbfejlesztett szerzetesi életet, ugyanúgy ahogy azt a ciszterciek tették a boldog emlékű Benedek szabályzatával", aztán így folytatja: Domonkos és az ő idejéből való testvérei, "átvettek mindent, ami szigorú, szép, bölcs, és meg is felel céljaiknak”4. Domonkos a tizenkettedik század utolsó negyedéből származó premontrei alkotmány szövegét használta. Így a korai prédikátorok ezt alapmodellként kezelték, de szelektálták, hozzáadtak vagy éppen megrövidítették, és néha néhány mondatot helyettesítettek. Legjobb szándékunk szerint lépésről lépésre követjük ezt a tiszteletreméltó szöveget5 A MEGÉLT EGYETÉRTÉS "A prédikátor szerzetesek szabályzatának"- nak előszava szó szerint reprodukálja a premontreiek reguláját, amely Szent Ágoston szabályzatának első leírásához kapcsolódik. "Szívvel és lélekkel legyetek egyek Istenben. Vagy talán nem ez a célja közösségi életeteknek?" Az egyetértés elérésének eszközét ajánlja a testvéreknek, a szívek egyesítését. „Közösségi életmódunkkal szítsuk fel a szív tüzét, és ragyogása legyen mások előtt égő fáklya". Ha ezekből a rendszabályokból a legcsekélyebb részletet is elhagyjuk, a szerzetesi élet vallási fegyelme észrevétlenül megbomlik. Az első Distinctiót 1216- ban állították össze, és kezdték alkalmazni.6 Ez a napi liturgikus és közösségi élet rövid leírását tartalmazza. A terv részleteiben is pontos. Azzal kezdődik, hogy hogyan kell a zsolozsmát végezni, majd elmegy egészen a szerzetesi kórusban való közreműködésig és a napi vétkek számbavételéig, amit be kell vallani a napi "káptalanban". Ez a későbbi gyakorlat alkalom volt a testvéri korrekcióra, a lelkiismeretvizsgálat egyéni és kölcsönös végzésére. Ez biztosította a közösség egészséges lelki hangulatát. A prédikátorok beszúrtak ide egy szövegrészt, amely a liturgikus zsolozsmára vonatkozik, hogy azt "röviden és tömören" kell mondani (Dist. I, IV). A zsoltárnak nem szabad túl lassúnak lennie, "nehogy az a tanulmányok rovására menjen", túl gyors se legyen, nehogy az áhítatot zavarja. A szöveg a kántálás és a zsolozsmázás fínom egyensúlyának az elérését mutatja be. A történészek magyarázatai ellenére, és ha mindent így mondanak és csinálnak is, marad még valami misztikus dolog, Fontos ebben a szövegben, a liturgia szabályozásában az a szándék, hogy az a tanulmányokat védi.. A kor szerzetesi hagyománya ezt meglepőnek tartotta volna: Ez tipikusan domonkosi jelleget öltött. Domonkos nem vezetett be újítást a közös étkezést, a böjtöket és az ünnepeket vagy az ezekkel együttjáró formaságokat illetően. Azok a részletek, amelyeket megtartott, a józan szerzetesi gyakorlatra utalnak: " A felszolgálóknak az alacsonyabb asztalok felé kell indulniuk" - mivel a testvérek ülésrendjét koruknak megfelelően határozták meg. A legfiatalabbak az ebédlő alsó végén ültek, "a felszolgálás aztán az elöljárók asztalainál folytatódott " (Dist. I, VII). Ezek szerint elvileg a prior volt az, aki legutoljára fejezte be az étkezést, és így nem volt ideje a fiatalok étvágyának a rovására az étkezési időt lerövidíteni. Meggyőződhetett arról, hogy mindenkinek elég jutott - e, mivel őt szolgálták ki utoljára! Másik endelkezés, amelyből jól megérthetjük a szerzetesek lélektanát: " A felszolgálók és a szakácsok nem vehetnek ki külön adagot, és a közösség más tagjaival sem kivételezhetnek." Vagy: " testvéreinknek, elöljáróinknak és a többieknek nem szabad a kolostoron kívül étkezniük, hacsak nem a püspökkel vagy egy másik rendi házban étkeznek, de ez is ritkán fordulhat elő" (Dist. I, VIII). A testvérek két adagot vehettek, de húst csak a betegek kaphattak. A komplikáció elkerülése miatt, hogy vendéglátóiknak és másoknak se okozzanak gondot, a kolostoron kívül ehettek húst. Ezt nem tiltja a szentírás: "Egyétek azt, amit elibétek tesznek." (Lk 10:18). A PRÉDIKÁTOR LELKI PORTRÉJA Az 1216 – ból eredő rendszabályok alábbi fejezetei a Rendbe történő belépéssel foglalkoznak. Ez a rész a novícius - magiszter hosszú leírásával foglalkozik. A kezdő mondatokat a premontreiektől vették át, de a további részeket minden bizonnyal Domonkos írta, vagy legalábbis ő sugallta, bár e szöveget nem 1216-ban hanem 1220-ban építették be. A spirituális vezető portréja nagyon mozgalmas, és az alapító szent életét közvetíti. A novíciusoknak alázatos szívvel és alázatos módon kell tanulniuk, hogy az evangélium szavait megerősítsék: " Tanuljatok tőlem, mert én szelíd és alázatos szívű vagyok" (Mt 11:29). Az összes többi előírás mind ebből az alázatból ered. Nem más, mint az alázat virágba borulása. A testvéreknek nem lehet tulajdonuk. Meg kell tanulniuk, hogy le kell mondaniuk elsőbbségi jogaikról, és eleget kell tenniük önként vállalt engedelmességi fogadalmuknak. A novícius magiszter feladata, hogy megtanítsa őket arra, hogy tevékenységük során milyen legyen a viszonyuk feletteseikhez és a testvérekhez cselekedeteikben, bírálataikban és egyéb területeken. Adjon a prédikátor jelölteknek ízelítőt a szerzetesi és apostoli életről. A magiszter a lehető legnagyobb gondossággal "ismertesse meg őket a könyvekkel, az ornátussal és a kolostor egyéb dolgaival való bánásmóddal. Mondja el nekik, hogyan kell összpontosítaniuk figyelmüket a tanulásra, hogy nappal és éjjel akár otthon, akár útközben mindig foglalatoskodjanak, olvassanak, és minél többet jegyezzenek meg vagy elmélkedjenek. Mondja el nekik, hogy hogyan prédikáljanak majd, ha ennek elérkezik az ideje" (Dist. I. XIII). A közös élet, a lelki élet, az imádság és az apostoli élet - a prédikátor szerzetesi út minden dimenziója egy gyüjtőpontban sűrűsödik össze, melyek a szív szegénységében, vagy más szavakkal, az alázat fényének ragyogásában válnak egységessé. Ezek a Domonkos által sugallt szövegek folyamatosan beépülnek a gyakorlati törvénybe, és igazodnak az igehirdetéshez. Napvilágra kerül, és kézzel foghatóvá válik az igazi harmónia, a legalapvetőbb szerzetesi hagyomány: Szent Benedek regulája szerint az alázaton keresztül és csakis egyedül ezen át nyerheti el a szerzetes barát "Isten irgalmát" (VII Fejezet). A harmadik rész a "rendszabályok" listája, a magatartásra és a vele szembenálló hibákra vonatkozik. Legfőképpen a csend fontosságát hangsúlyozza, amelynek a legtöbb helyen meg kell lennie. Ilyenek: " maga a kolostor, a hálótermek, a cellák, az ebédlő és a testvérek kápolnája" (Dist.I, XVII). Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a testvérek bárhol máshol szabadon beszélhetnek. Ehhez először engedélyt kell kérniük, és azt meg is kell kapniuk. A csendendelet betartására gondosan ügyelnek, megszegését könyörtelenül megtorolják. Az eredeti szabályzat ezután egész sor kisebb-nagyobb hiányosságot említ, amelyek az ősi szerzetesi örökségnek a részei. Elkészül a "büntető törvénykönyv", melyet a közösség megfelelő rendjének a megőrzésére és a szerzetesi kapcsolatoknak a biztosítására szántak. Ehhez a legtöbbet közvetlenül a premontreiek szabályzatából vettek kölcsön. Az elmaradhatatlan szünetek, késések vagy hanyagságok a liturgia végrehajtása során, vagy a közösség szolgálatában, a léhaság, a könnyelműség és a túlzott idegesség. Így: „ haszontalan dolgokról beszélni, vagy, ami még súlyosabb, megszokottá tenni azt", vétek a komolyság és a lelkiismeretesség szelleme ellen ". (Dist, I,XXI). Ahogy láttuk, a hibának akkor van nagyobb jelentősége, ha felelevenítjük azt. Domonkosról tudjuk, hogy haszontalan szót sohase ejtett ki. Ezek egyikét sem kell túlságosan súlyosnak tekinteni. Ami azután jön az inkább, az erkölcsi magatartás érintése, amely az arckifejezésben is megnilvánul, és lehetővé teszi a szankcionálást: hazudni, rosszat mondani másokról, indok nélkül megszegni a böjtöt és "viszályt szítani a testvérek között" és legfőképpen "morogni" az étel, a ruházat vagy egyéb más miatt - egyszóval panaszkodni, tiltakozni, zúgolódni, a feljebbvalókat és a többieket korholni. A kolostori hagyomány mindig ebben látta a legnagyobb fenyegetettséget a közöségi életre: Szent Benedek regulája mondja, hogy a lelki fejlődés eszköze sohase legyen a "zúgolódás" (IV. Fejezet). A legsúlyosabb az engedelmesség és a szegénység elleni vétségek, és ezek elkövetőit eltávolítással büntetik. A szerzetest mindaddig kizárják a szerzetesi életből, különösen az Eucharisztiában való részesülésből és a békecsókból, amíg a vezeklésnek nem tett eleget. A prédikátorok régi Rendszabályai megint csak nagyon hasonlítanak Szent Benedek Regulájához a könyörületességi rendelkezésben azzal, hogy küldjenek vezeklőkhöz idősebb testvéreket (akiket néha a vaskalapos"szimpatizáns" névvel illetnek,) hogy részvétükkel bátorítsák, és buzdítsák a testvéreket a vezeklésre, nehogy kétségbe essenek. Egyedül csak annak a vétke nem nyer bocsánatot, aki nem is tart erre igényt. Szent Ágoston határozottan kizárja azokat, akik a konokságnak ezt a fokát elérték. Mindebben nincsen semmi, csupán csak ami hagyományos, és ami a szerzetesi élet gyakorlati tanításában megtalálható. Domonkos azonban ezekbe a klasszikus előírásokba sajátos céljai elérésére beszúrt néhány fejezetet. Etikát és fegyelmi szabályzatot adott a prédikáló barátoknak, akiknek állandóan képezniük kell magukat, és minden cselekedetüknek arra a feladatra kell irányulnia, amellyel majd megbízzák őket. "Kis hibának tekintik az óra alatti, vagy a tanulás közbeni elalvást, tiltott könyvek olvasását, a professzorok és a tanulók zavarását, a felesleges beszédet vagy a buta viselkedést, amikor prédikálni küldik őket, hahotázást vagy mások nevettetésére való késztetését, a kolostoron kívüli járókelők felesleges bámulását, az órákról való elkésést (Dist I, XX ) Ezek a pontok nyilvánvalóan a prédikáló és a szemlélődő pályára készülő szerzetesekre vonatkoznak, akik azért tanulnak, hogy igehirdetést végezzenek. Állandóan szem előtt kell tartaniuk az önuralmat. Különösen fontos annak felismerése, hogy noha ezek önmagukban nem nagy hibák, mégis azzal a kockázattal járnak, hogy gyengítik a közösségi, szerzetesi, apostoli élet szellemét vagy zavarják az egyetértést és a buzgóságot. Ilyen esetekben egy konkrét, rituális, szimbolikus gesztus lehetővé teszi a vétkes számára hibája helyrehozását: „Ha valaki rágalmazza testvérét valami módon, le kell borulnia annak lábaihoz, amíg ő meg nem békül, és jelet nem ad a felállásra" (Dist. I, XVIII). Ebből jól látható, hogy a venia (itt: leborulást követő megbocsátás) az alázatosságnak mintegy szertartásos cselekedete. A dominikánusok az ember leborulását a szerzetesi emberszeretet dimenziójában szemlélik. Az embernek alázatossá és kicsinnyé kell válnia, hogy kijavíthassa botlását. " Ha vétkezik ellened atyádfia, figyelmeztesd, és ha megbánja, bocsáss meg neki" (Lk 17:3). Szent Domonkos Regulája Ezek a nagyjában felvázolt körvonalai annak, amit a kortársak " Szent Domonkos regulája-"nak vagy gyakrabban a "Testvérek regulája" -nak avagy "A prédikátorok szabályzata"-nak nevezinek.. Két három utalás is történik azokra a pontos kifejezésekre, melyeket Domonkos feltétlenül be akart illeszteni az írott törvénybe. A Bolognai tanúk (Bologna 18,37,42) az "Ő" alkotmányáról beszélnek. Természetesen nem valami általános, laza kérdésről, , hanem: a vezetés részletes gyakorlati törvénykönyvéről volt szó. Domonkos arra buzdította a testvéreket, hogy kövessék az ő példáját. Ő ugyanis határozottan és hűségesen betartotta a regulát, és a testvérek lelkére kötötte, hogy kötelezettségeiknek maradék nélkül tegyenek eleget, hibáikat eltökélt szándékkal hozzák helyre. (Lásd különöskép Bologna 6 és 25, Toulouse 18). Arról van szó talán, hogy Domonkos, ahogy azt sok jó keresztény is, bűnnek tartotta a húsevést és a felesleges beszédet? Ő inkább arra gondolt, hogy ezek a speciális előírások az engedelmesség területére esnek, a szerzetest Istenhez és a feletteshez kötik, és általuk szerzetes társaival közösséget vállal. Ezeknek a pontoknak a megszegése büntetést vont maga után. Domonkos egyensúlyt tartott két dolog között, melyek tulajdonképpen nem állnak szemben egymással. A testvéreknek egyrészről tiszteletben kell tartaniuk az önként vállalt élet szabályát, és gyakorolniuk kell a mértékletességet. Másrészről szükség volt egy világos, határozott helybenhagyásra, hogy a szabályzat betartásának nincs kapcsolata a bűnnel. Római Humbert, aki Domonkos után a Rend vezetője lett, közvetlen tanúvallomásában elmondja nekünk, hogy Domonkos ezt annyira a szívén viselte, hogy a következőket mondta: Ha szabályainkban az lenne, hogy azoknak gyarlóságból eredő megszegése bűnt von maga után, akkor "kész volna abben a pillanatban kolostorról kolostorra járni, hogy az ott található szabálykönyvekből késével a szöveget kivakarja"7. Ebből láthatjuk, hogy a hibák listája milyen hosszú és részletes az eredeti alkotmányban. Ha a regula megsértése nem tartozik a bűnök kategóriájába, ( ad poenam tantum!) akkor ugyanezen alapon a testvéreknek szigorúan a pontos belső közösségi törvényhez kell magukat tartaniuk. Az emberi fogyatékosságok önvád rendszere, a hibák mások által történő felfedése, és a hibák megnevezése "férfias", igaz és elfogadott eszközök voltak a "testvérek fejlődésének biztosítására" a kölcsönös engedményeken keresztül,(Dist. I,II) feltéve, ha azt a szeretet szellemében gyakorolják. Pontosan ezzel a törvénykönyvvel szabadította meg Domonkos lelki fiait a kellemetlen bűntudattól, és biztosította a szerzetesek egészséges viszonyát a regulájához. A szerzetesi élet célja nem az, hogy az emberek állandó bűntudatban legyenek, hanem az, hogy megengedjék nekik azt, hogy éljenek a szabadság jogával, és "gyakorlatilag megtalálják benne a boldogságot" (Jakab1:25). Az egyik legjobb bizonyítéka ennek a „diszpenzáció” (felmentés), amely elég sokszor előfordul ezekben az eredeti alkotmányokban. Ez természetesen elsősorban a betegeknek adható meg, és ahogy már láttuk, megvédi a kültagokat a kínos helyzetektől (Dist. I és VII). Mégis a diszpenzációt főként a zavartalan tanulás kedvéért képzelték el. Ezek elsőbbséget kapnak még a kolostori káptalan - szolgálattal szemben is, pedig annak fontos szerepe van a közösségi élet megőrzésében. Ezenkívül 1220-ban Domonkos bejegyzést tett ezeknek az alkotmányoknak a bevezető részébe - amely irodalmi forma egy kicsit mindig ünnepélyes - a diszpenzáció lehetősége munkájának elejére került, és rányomta karaktere bélyegét. Világosan értésre adta, hogy ezzel nem az emberi gyengeségnek ad engedményt, hanem vele az alkalmazhatóság elvét adja meg, mint nélkülönözhetetelen kenőanyagot bármelyik komplex mechanizmushoz. A diszpenzáció a Rend végcélját illetően értelmileg tartalmazza a helyzet, az emberek és a szükséges alkalmazás megértését. A diszpenzáción keresztül minden rendelkezésre álló eszközt ennek a célnak az érdekébenl lehet harmonikusan összpontosítani. A diszpenzáció gyakorlata megkívánja a szabadság szellemében történő szakadatlan visszatérést a centrumba, a felettesek részéről történő tisztánlátást és mértékletességet azokban a dolgokban, melyekben alkalmazzák azt. Kapjon az előljáró a kolostorában hatalmat arra, hogy bármikor, amikor azt megfelelőnek tartja, igazságot szolgáltasson a testvéreknek , elvileg bármely vonatkozásban, amely hátráltatja a tanulást, a prédikálást, vagy hátrányosan érintené az egészen a kezdettől fogva a rendünkben meglévő lelki javakat , amely a prédikálásért és a lelkek megmentéséért jött létre, és éppen ezen az alapon tanulmányainknak minden buzgalommal és energiával elő kellene segítenie a saját és a felebarátaink üdvözülését. A PRÉDIKÁTOROK KARTÁJA Pontosan azért, hogy folyamatosan alkalmazkodni tudjon a várható végcélhoz, a prédikátorok regulái az általános káptalanban egyik évtől a másikig felülvizsgálhatók. Ez a Rendszer a ciszterci modellre épül, melyet a "karitász kartája" szabályoz. Ezt ajánlotta a lateráni zsinat minden szerzetesrendnek. Hasonló szöveget használtak a Premontrében is, de az építmény - és mi szándékosan választjuk ezt az 1220-ban Bolognában kiagyalt szót, eredeti. A Rodez-kézirat kritikai tanulmányozása lehetővé teszi, hogy különválasszuk azokat a szövegeket, melyeket Domonkos és munkatársai a "definitor " testvérek Preachersben8 tartott első általános-káptalanján illesztettek bele. Ezen szövegek szerint Általános Káptalant "ünnepelnek", hogy ezt a pontos szót használjuk, amely jelzi a Szentlélek égisze alatt lévő egyház nagy liturgikus méretét. Az Általános Káptalant még a tizenkilencedik században is menetrandszerűen pünkösdkor tartották. A nyitó ünnepség után a "vizitátorok"-nak kinevezett testvérek beszámoltak a konventek és a testvérek munkájáról, és a kérdőíven lévő pontok szerint válaszoltak: A szokásos kérdések: békében élnek-e? Buzgók e az igehirdetésben? Hogyan vélekednek róluk azok, akik a közelükben élnek? Tiszteletben tartják - e a szabályzatot úgy, ahogy azt írásba fektették le minden szerzetesi intézmény számára? .. (Dist. II, XVII). Hosszú időn át - a mindennapi élet kimerültsége és fáradsága dacára- Domonkos kolostori életideálját kellett követni a "testvéreknek, akikről úgy vélik, hogy felkészültek az igehirdetésre". Az illetékes bizottság vizsgálata után a prédikátoroknak a kanonikus missziót a káptalan adja meg. Domonkos követelményei itt is újra csak nagyon precizek.: "Körültekintően tegyük fel a kérdéseket a testvérekhez, akik ezekkel a férfiakkal élnek, hogy megtudhassuk, vajon Isten megadta - e nekik az igehirdetés kegyelmét. Érdeklődjünk tanulmányaik, buzgóságuk, jámborságuk és akaraterejük felől, és aziránt, hogy megvan -e bennük a nagy emberszeretet. Ha a jelölt kedvező értékelést kap, akkor megbeszélheti a felettes vezetővel a további teendőket (Dist II, XX). A jelölt három lehetőség közül választhat: még tovább tanul; a már többet tudó és az igehirdetésben tapasztaltabb társakkal együtt gyakorolja a prédikálást; vagy ha eléggé képesnek tartják rá, kiküldhetik egyedül is prédikálni. Az általános káptalan inkább a lelkiekre összpontosított, semmint az anyagi természetű problémákra (Dist. II, XXI), bár természetesen a kettő gyakran szorosan összefügg egymással. A szövegek biztosítják azt, hogy ha a könyvekkel kapcsolatosan nincs egyetértés, ami -, ismerve az értelmiség természetét - egyáltalán nem valószínűtlen, ezeket a konfliktusokat a plenáris ülésen kívül kell megvitatni. A végső döntéseket a felettes vezetők és a definitorok hozzák meg. Minden döntésüket melyek olyan dolgokra vonatkoznak, mint az igehirdetés vagy a továbbtanulásra való küldés, a szerzeteseknek el kell fogadniuk "testületileg, egyhangúan és buzgósággal" (Dist. II, XXI). A szokások egyöntetűségét a szolgálatkészség és az engedelmességből adódó nézetazonoság biztosítja. A Rend apostoli politikájának megvalósításához helyi támogatásra van szükség: mert a prédikátorok közössége igazi szegénységben él (Dist. II, XXXV. Domonkos és asszisztenciája 1220-ban néhány nagyon rövid tömör mondattal gondoskodtak ennek a megszervezéséről, amelyet valamikor a rákövetkező év során fejeztek be. Amikor az általános káptalan új konvent létesítését határozta el, tizenkét embert, köztük teológiai doktorokat és egy priort küldött, addig, míg választott prior nem lép a helyébe. Tulajdonnal vagy bárminemű jövedelemmel a testvérek még a kihelyezésnél sem rendelkezhettek (Dist II XXVI). Mi volt hát a konvent célkitűzése? Ma már jól tudjuk: A tanulás és az igehirdetés. A tanulmányok házában a fiatal testvérek a tapasztaltabb testvérek gondoskodása mellett tanultak. Itt nem fedezhető fel párhuzamosság a novicius magiszterre vonatkozó 1216-ban készült leírás között. A "hallgatók magiszterének" portréja tulajdonképpen nagyon szűkszavú. "Mivel a hallgatókról figyelmesen kell gondoskodni, valamelyik hozzáértő magiszterre bízzák őket. Az ő engedélyével kapnak jegyzetfüzeteket, és az ő engedélyével látogathatják az órákat. Ha szükségesnek látja, módosíthajta tanulási szokásaikat". (Dist. II, XXVIII). Domonkos a szövegben ismerteti elképzelését a tanulásról: "A testvérek ne használják elsődleges bázisforrásként a pogányok és a filozófusok műveit még akkor sem, ha ezeket csak futólag nézik át. Nem szabad elkötelezni magukat a világi tárgyaknak, még a liberális jellegűeknek sem". Domonkos úgy gondolkodott, hogy ők teológusokat, vagy legalábbis olyan prédikátorokat képeznek, akik járatosak a teológiában.9 Jól felismerhetjük, hogy hogyan részesítették előnyben már 1220-ban is az intellektuális dimenziót a prédikátor Rendben. A II. Distinctioban lévő szabályozások utalnak a felmentésekre "azok számára, akik tanulnak". Ezeknek külön helyet kell biztosítani a megbeszéléseik lefolytatásához, és leginkább azoknak, akik kiérdemlik, saját cellájuk lehet, amely itt felbecsülhetetlen ajándéknak minősült... "A cellákban, akik akarnak tanulhatnak, írhatnak, imádkozhatnak, és még éjszaka is ott tartózkodhatnak, hogy átismételhessék a tananyagot" (Dist. II XXIX). A külön cellák azoknak a testvéreknek a privilégiumát képezték, akiknek a prédikálásra való felkészülésre a helyre volt szükségük. Tanulmányaik befejeztével megvizsgálják: alkalmasak-e arra, hogy kimenjenek prédikálni. Domonkos ennél a pontnál megrajzolja az ideális prédikátor portréját. Minden tudatosan választott szót az evangéliumi prédikálás és az apostolok utánzása jegyében kell tolmácsolni. "Azok mellé, akik el tudják látni a prédikátorok feladatát, és kimennek prédikálni a konventből, a prior kísérőt (socius) ad. Ez olyan személy legyen, aki jól kijön vele, és méltó is hozzá. Miután áldásban részesültek, elmennek, és mindenhol úgy viselkednek, mint akik a saját és felebarátjuk üdvösségét szerzetesi lelkülettel keresik. Úgy viselkednek mint az evangélium embere, aki az üdvösség nyomában jár, aki saját maguk között, vagy felebarátaikkal együtt Istennnel vagy Istenről beszél. Kerüljék a bizalmas viszonyt az ismeretlen emberekkel. "Amikor útra indulnak, prédikáló szolgálatra vagy más feladatra, ne vigyenek magukkal és ne is fogadjanak el se aranyat, se ezüstöt, se pénzt vagy egyéb ajándékot az élelem, a ruházat és a valóban szükséges dolgok és könyvek kivételével" (Dist. II, XXXI). Figyeljük meg jól a kifejezéseket, mint amilyen az alábbi is: az "Üdvözítő nyomában járni" (sui sequentes vestigia Salvatoris) és "Istenről vagy Istennel beszélni)" (loquendo cum Deo vel de Deo): Amint láttuk, ezek azok a koncepciók, melyek nagyon kedvesek Domonkos szívének. Ezek hozzák felszínre azokat a mély forrásokat, amikből az ő (t.i. Domonkosnak) a prédikátorokról alkotott ideálja alakított ki.. Elvileg azokat, akik prédikálnak, tehermentesíteni kell a világi szolgálat alól, hogy teljesen a lelki szolgálatnak szentelhessék magukat. Ez a munkamegosztás összhangban van Domonkosnak az első társasághoz intézett javaslatával. A laikus testvérekre szerette volna bízni a teljes világi szolgálatot, ahogy ezt Grandmontban is tette. A testvérek azonban úgy érveltek, hogy a Grandmont idézése nem szerencsés példa, mert a laikus testvérek ott valósággal zsarnokoskodtak a klérikusok fölött (Novarrei János, Bologna, 26) Domonkos hagyta, hogy javaslatát leszavazzák. Realista volt, és azt is tudta, hogy nehéz megtalálni a szerzetesek között azt a készséget, hogy magukra vállalják a szükséges feladatokat, amelyeket a latin olyan szépen ír le necessaria) (szükségletek) Igy hát elkerülhetetlen, hogy ilyen feladatokkal ne bízzák meg a prédikátorokat is. Saját maga vigasztalására, nem kis humorral, azt írja az alkotmány szövegébe: " "Nem is olyan rossz dolog időnként a napi élet kényszere alatt kicsit lehorgonyozni"... (Dist. II XXXI). Az eredeti szöveghez még néhány ajánlás is tartozik mint: az illetékes helyi egyházi előljárónak való engedelmesség, ahol a testvérek prédikálnak; szól arról a kötelezettségről, hogy tartózkodni kell az egyházi előljárók bírálgatásától, nehogy valakit megbotránkoztassanak; az utazás alatti magatartásról, és azokról, akiknek hivatalból a prédikálás a feladatuk. (Dist. II, XXXIV). Ilymódon néhány világos és élethű cikkelyben ez a törvénykezési eszköz kétségbevonhatatlanul lelki és evangelizációs ihletettségű alkotás, melyet joggal nevezhetünk "Karitász Kartá-jának10. Ez a dominikánus törvény alapja, és vitathatatlanul Domonkos műve. Az evoluciós szabályzati mechanizmusával ezt a dokumentumot elfogadják, javítják, és kiegészítik hogy megfeleljen a jövő követelményeinek. Azért, hogy eredeti tisztaságában felfedezzük ezt, és hogy lássuk Domonkos intiucióit, amely újra előtérbe kerül, tudnunk kell, hogy a szentek mindig is egyenest a dolgok mélyébe mennek. Lábjegyzetek az V. fejezethez 1Lásd különösen Heinrich Denifle több közleményében az elmúlt század végéről;Pierre Mandonett, A. Lemonnyer, majd H. C. Scheeben és végül M. H. Vicaire, Ponros utalásokat találhatunk Mandonett-Vicaire, Saint Dominique: L'idée, l'oeuvre, II(Paris,1938), 203ff.-ben. 2 Lásd Luc Verheijent akit a 12. fejezetben idézünk majd. 3 Mandonnet-Vicaire, akit a II 188-200 oldalon idézünk. 4 Római Humbert , Opera de vita regulari, J.J. Berthier, II (Róma, 1889), 2-3. 5 A szövegre vonatkozóan lásd Mandonett- Vicaire, idézés II, 211ff oldal és a Constitutiones antiquae Ordinis Fratrum Praedicatorum, szerkesztette A.H. Thomas (Louvain, 1965). 6 Utalni fogunk a „szokások” két disztinkciójára eredetiben, (primitive) ahogy a (Dist. I, XXI)- fejezetében a szöveg szerepel. 7 Római Humbert idézet,II, 46. 8Mandonett-Vicaire, op. cit., II. 203-83: a latin szövegre 284-92. 9 Lásd majd a 9. fejezetet. 10 Vicaire, Dominic and His Times, 308. MÁSODIK RÉSZ A PRÉDIKÁTOROK KEGYELME Körültekintően kérdezzük ki a testvéreket, akik a jelöltekkel élnek, vajon Isten megadta - e nekik az igehirdetés kegyelmét. "Érdeklődjünk tanulmányaik, buzgóságaik, jámborságuk és lelkierejük felől és aziránt, hogy megvan - e bennük a nagy emberszeretet. A prédikátorok alkotmánya 1220 (Dist. II, XX. fejezet) Hatodik fejezet A PRÉDIKÁLÁS KEGYELME Krisztus az apostolaira bízta a prédikálás szolgálatát amely teljes egészében a püspökre tartozik, aki ezt általában a szószéken gyakorolja. Az ősegyház hagyományát a középkorban még tiszteletben tartották, és ezt szerencsére a mi időnkben is gyakran felevenítik. A püspök a kijelölt evangéliumot a mindenkori vasárnapi liturgiában magyarázza. A püspök a prédikálás feladatát megosztja papjaival vagy a presbiterekkel, ahogy azt a II. Vatikáni Lumen GentiumG alkotmány (n.28) meghatározza. Mint az Egyházkerületek pásztorai vagy a kolostoraikban az apátok, akik ugyanazokat a feladatokat látják el és ruházhatják át, a hívek meghatározott csoportjáért felelősek. A tizenkettedik században ez a helyzet nem volt megragadó1 . Ez volt az az időszak, amikor a püspökök hasonlóak voltak a "néma kutyához". Ezt az erős kifejezést III. Ince pápa használta, melyet Izaiás prófétától (56:10) vett kölcsön. Talán tudatlanságból származott, hogy nem mertek ugatni. Az Egyház ebben az időben a "gonosz hallgatás" szomorú idejét élte (pessima taciturnitas)G. DELEGÁCIÓ ÉS ANARCHIA Az űr kitöltésére hozzáértő lelkes és lélekből fakadó erőteljes hangok törtek fel, nem a püspököktől vagy a világi papoktól, hanem inkább a szerzetes barátoktól. és a laikusoktól.G A megbízott küldés rendszere sok, a prédikálás természetére, valamint az Egyházon belüli státuszt illető példa nélkül álló kérdésben, az Egyházon belül is nyugtalanságot keltett. Különbséget kell tenni először is egyrészt a köznép számára való prédikálás, amely az egész hívő gyülekezet felvilágosítására szolgál, azokéra, akik általában a liturgiára jönnek össze, amely prédikálás egyúttal a keresztény tantételekben való eligazítás is volt, amely válaszolt a másfajta normákra és egyéb jellegzetességekre, másrészt a gyengéd, informális jellegű párbeszéd között, amelynek célja itt vagy ott az egyes személyek meggyőzése volt. Ez utóbbiban bármely keresztény alkalmazható azért, hogy bizonyságot tegyen a benne meglévő reményről. "hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek" (I Péter 3:15). A szónak pontos és technikai értelmében a prédikálás nem más, mint az evangélium hivatalos hirdetése még akkor is, ha a tágabb értelemben a kifejezésbe beletartozhatnak egyéb más Egyházi közölnivalók is. Vannak azonban szembetűnő kivételek is, mint amilyen a nagy bingeni Hildegard is volt (+ 1179) aki a rajnavölgyi területen átutazva prédikált (és nem csupán a lányainak). A prédikálás feladatát nem bízta rá a nőkre vagy a laikusokra, hanem kizárólag a lelkipásztorokra. Ebből adódik a középkorban felmerült kérdés arra vonatkozóan, hogy a prédikálás magából az ordinációból (pappá szentelés) származik - e, vagy a püspök küldhet másokat is a lelkek gondozására: tehát a prédikálás papi mivoltból ered -e vagy a missziós jellegből ? A vita nem volt sem meddő, sem pusztán spekulatív. Ha az utóbbi volna igaz, a barátok nem prédikálhatnának, mert nem vállalták magukra ezt a feladatot, ahogyan Szent Bernát tette a testvéreinél. A tizenharmadik század közepe táján, amikor a világi papok és a kolduló szerzetes Rendek száma megnövekedett, természetesen azoké is, akiket prédikátor testvéreknek hívtak, a kérdés még erőteljesebben vetődött fel. A tizenkettedik századtól kezdve a teológusok felismerték, hogy a minden szempontból hatékony prédikálás függ a személyiségtől és a helyi ordináriátustól kapott hatalomtól. A kérdés azonban más tényezők miatt bonyolulttá vált. Ilyen volt a vándor prédikátorok megjelenése, akiknek jogilag nem volt felhatalmazásuk. Amikor Arbrisse- i Robert (+1115) elkezdte hirdetni az evangéliumot, lelki és tudományos felkészültsége minden próbát kiállt. A helyzet javult, szavai Fontevrault-ban gyümölcsözőek voltak. Azt mondták róla, hogy az ő "áldásos prédikálása" által mindenki megtalálhatja azt, ami közelebb hozza őt Istenhez. Neki és másoknak is, mint a tironi Bernard-nak (+1117) és xanteni szent Norbertnak (1134), a premontreiek alapítójának, a Szentszék megadta a bárhol történő prédikálás privilégiumát úgy, "mint ahogy a püspökök tehetik", de nem a szükséges előzetes engedély nélkül. Ezt a VII. Gergely (+1083) által kidolgozott bátor politikát folytatta III. Ince pápa, a kolduló Rendek érdekében is. Voltak azonban olyanok, akik engedély nélkül prédikáltak, és nem volt semmi egyéb más minősítésük, mint a nem kellően felvilágosult buzgalmuk. Közben, ezeken kívül megjelentek a papi vagy laikus eltévelyedett hitűek protestáló prédikátorai is. Ezek közé tartozott a délfranciaországi Valdo és az itáliai Humiliati. Hiába szegezték nekik a kérdést, hogy: "És hogyan prédikálhat valaki, ha nem külték volna erre a feladatra." (Rom. 10:15). Erre ők indulatosan azt válaszolták, hogy Isten kegyelméből. "Mi ezért teljes meggyőződéssel prédikálunk, mert aki tudja, hogy mi jót kell tennie, és nem teszi azt, bűnt követ el!" (cf. János 4:17). A lelkiismeret szabadságának ez a bizonygatása dacol a hivatalos állásponttal, amely igazolta a laikus prédikátoroknak az elismerésért való küzdelmét2. Az Egyház igyekezett több kompromisszumos megállapodást kötni, különösen a valdensek Lyoni Szegény Embereivel. A kompromisszumos megállapodásokat sok csalódás követte, és végül az Egyháznak bátran szembe kellett néznie a sürgető igénnyel, utat engedni ennek az erőteljes prédikáló mozgalomnak. Nem sokkal a pamier-i vita után, ahol Diego és Domonkos hírnevet szereztek maguknak, III. Ince pápa javasolta Humiliatinak és az Oscai Durand vezette Szegény Katolikusoknak az Egyházhoz teljes engedelmességgel való visszatérést. Ezek azzal a feltétellel fogadták el az ajánlatot, hogy életvitelüket és vándorprédikálásukat hivatalosan elismerik. Az ezt követő írásos megállapodás megkülönbözteti az exhortatio-t, amely inkább pasztorális orientációjú, morális telítésű gyakorlati szó, és a praedicatio-t, amelynek nagyobb lett volna a hivatalos teológiai súlya. Az nem világos, hogy ez a megkülönböztetés sokat számított-e a tényleges gyakorlatban3. A valdensek engedelmeskedése az Egyháznak és az a tény, hogy elfogadták a prédikálás gyakorlati végrehajtására leírtakat, mély benyomást keltett a kortársakban. A későbbiek során azonban előfordult, hogy nyersen emlékeztetni kellett őket a megállapodásra. Nagyon érdekes volt az az eset, amikor a valdensek befolyása alatt álló milánói laikus prédikátor Bernát Prim engedély nélkül prédikált a katharok ellen. Domonkosnak csak nagyon rövid előkészítő kezdeményezése után Prim engedelmeskedését III. Ince pápa 1210-ben elfogadta. Híveiknek, akikre a korabeli szövegek úgy utalnak "mint a megbékélt Szegény Emberek"4, abban az esetben ha "kompetensek" lennének, ha "kellő" szakértelmük lenne, és rendelkeznének az illetékes hatóság engedélyével, megengednék nekik a prédikálást. Képzelhetjük, milyen zavart körülmények között ment Domonkos Rómába, hogy benyújtsa kérését egy prédikátor- testület megszervezésére, amely feljogosítja az Ige hirdetésére. Az igaz, hogy Domonkos maga a pápa teljes bizalmát élvezte: Domonkos nagy képzettségű pap volt, aki megmutatta doktrínájának helytállóságát és meggyőző erejét. Peticiója alkalmat adott a pápaságnak, hogy megmutassa hogyan lehet az Egyház keretén belül és vele összhangban működni. "Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan rá az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással" (2Tim 4:2). Így aztán Domonkos fiai jogot nyertek a prédikáláshoz, egyszerűen annál fogva, hogy a Rend tagjai voltak. III. Honorius pápa 1221-ben kimondta, hogy "felhatalmazza a Prédikáló Rendi Testvéreket arra, hogy mindenhol hirdethessék Isten igéjét". Az Egyházfő, felelősséget vállalva, világosan kimondja, hogy megbízza a Rendet az igehirdetés szolgálatával. Ebben az időben a Domonkos által Toulouse-ban alapított Rendet Pédikátor- Rend néven is ismerték. Az ilyen társaságban a tagság eleve feltételezi azt, hogy a testvéreknek vonzalmuk van a prédikáláshoz. Utóbbi megkövetel még egy bizonyos fajta tehetséget is, melyet tanulással és gyakorlással tökéletesíteni lehet. Ennek a mértékét, amikor a misszióba küldésnek eljön az ideje, ellenőrzik. Egy 1220-ból való alkotmányszöveg leírást ad arról a vizsgálatról, amelyben ellenőrzik a testvérek Isten adta "kegyelmét a prédikálásra" (Dist. II, XX). A testvéreknek bizonyságot kell tenniük a "prédikálás kegyelméről", melyet alá kell támasztaniuk egyéb spirituális tulajdonsággal is, mindenekfelett a könyörületesség tűzével. De mit fejezett ki a "prédikálás kegyelme"? VONZERŐ, TEHETSÉG, KARIZMA Számos középkori szöveg, melyeket dominikánus és egyéb forrásból eredően írtak, különösen Valdóék - kompromittáló módon - használják ezt a szép „prédikálás kegyelme" kifejezést (gratia praedicationis). Ez a forma definiciót hoz életre, hogy mit is jelenthet a prédikálás kegyelme. Vonzódást jelent a prédikáláshoz? Meggyőződést arra nézve, hogy valaki elhivatott erre a szolgálatra? A kiemelkedő szónoki képesség megtestesülését? Vagy talán mindezek ötvöződését? Úgy tűnik azonban, hogy elsősorban karizmát kell érteni rajta, valakinek a természetfölötti elhivatottságát, akiben a Lélek szólal meg és aki általa beszél. "A prédikálás kegyelme teszi Domonkos igehirdetését igazi szolgálattá a Lélekben, Isten igéjének karizmatikus hirdetésében"5 A prédikálás kegyelmével a prédikálónak praedicator gratiosusG, tehát nem szükségképpen kell személyes vonzalommal vagy megnyerő szónoki képességgel rendelkeznie. Még lényegesebb az a tény, hogy Isten megadta neki a kifejezés effektívG tehetségének kegyelmét, amely a Szentlélek működésének egyik megnyilvánulási módja; ez eltölti a hívő embert akkortól, amikor az angyal bejelentette Máriának az örömhírt: Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes! Ha a prédikátornak megadatott a füle a hallásra, ha hatalommal beszél, vagy ha vele van a kegyelem, amely a benne lakozó természetfölötti erőtől származik, ez gondoskodik arról, hogy azt szavaival kifejezze. Ez a kegyelem tisztán látható, amint az a megtérésből, vagy a megszentesülésbőlG kiárad. Mondhatni inkább, hogy így sejtjük meg, hogy az előérzetes érzelmet hogyan fogadjuk magunkba6. l "Bárkinek, akinek Isten megadja a prédikálás kegyelmét, prédikálnia kellene", mondja Bresciai Arnold egyik tanítványa, akinek tanításait Valdo tanításai sugalmazták. Eszerint "a prédikálás kegyelme" kifejezés utalhat az Egyházi hierarchián kívüli emberre. Ezzel szemben viszont Domonkos szövegei ugyanazt a kifejezést használják, és azt állítják, hogy a prédikálást nem lehet különválasztani az Egyháztól kapott missziótól. Honorius 1220 május 12-én hat szerzetesnek adott megbizatást Itáliában, hogy csatlakozzanak Domonkoshoz Lombardiában az eretnekség elleni küzdelemben. Levelében Domonkost a prédikáló Rend alapítójaként említi, és tulajdonképpen Domonkos maga volt az, aki könyörgött nekik, hogy " Isten a gondviselő terve szerint a nekik adott talentumokat ne kössék kendőbe", és hogy értelmezzék azt a ragyogó példabeszédet, amelyet Szent Lukács (19:20) részletesen leír. Engedjétek, hogy a fény beragyogja őket és engedjetek teret felebaráti szolgálataiknak, "a prédikálás kegyelmének", melyet kaptak! Ily módon Domonkos ismét visszakövetelte az Egyháznak a remek kifejezést, amelyről az eretnekekkel vitáztak, és ezzel úgyszólván zavarba hozta őket. Domonkos utóda Szász Jordan lett, aki pontosan ugyanazokat a kifejezéseket és hasonlatokat használta egyik, az egész Rendhez intézett körlevelében, és különösen a nem hasznosított, kendőbe kötött talentumoknál időzött el. Érdemes megjegyezni, hogy a Prédikátor Rend Magisztere a prédikáló misszióhoz intézett hivatalos buzdításában bevezetett egy eszmét, amit úgy tekint, mint " Domonkos saját karitász-tűze által készített regulát”, és ez volt a "prédikálás kegyelme"7. Jordan utóda a Római Humbert (1277) a prédikátorok megalakulása című értekezésében megadta a "prédikálás kegyelme" pontos teológiai és spirituális analízisét8. Vele a szintézis szakaszába léptünk, az összegzés szakaszába, ahol az elemek sokasága egy átfogó struktúrába épül be. Humbert számára a prédikálás a legnemesebb elhivatottság, mert aki prédikál, bizonyos értelemben Isten szószólójává lesz. A "prédikálás kegyelmét" Isten adja, melynek célja Egyháza épülése. A prédikálás nem szakma, melyet a technika eszözeivel lehet gyakorolni, még csak nem is művészet, melyet el kell sajátítani. A prédikálás az Ige kijelentése, kihirdetése. Következésképpen "az ember sikerének kulcsa Isten kezében van" (Sir 10:15). Mindamellett a prédikátornak minden energiáját, jó érzékét, körültekintő képességét feladata megoldására kell fordítania. Lehet, hogy szembetalálja magát azzal a lényeges és döbbenetes kérdéssel, pl. "Hogyan prédikáljon az ember másoknak, amikor tudatában van saját bűnösségének és gyengeségének?" A válasz talán az, hogy a prédikálás kegyelme meghaladja az ember bűnösségét. Ennek a kegyelemnek révén az Ige tisztán áthatol az emberi gyarlóságon. Humbert itt megerősít egy kipróbált és igazolt elméletet. A bölcsesség hangjának át kell hallatszania a félénkségen és az aggályoskodáson, sőt még a nagy lelkesedésen is, amely néha a korai testvérek erőfeszítéseit jellemezte, ha hihetünk Gérard de Frachet-nek. Ő valóban örült ennek a minőségnek. A kezdésnek ez a buzgalma színessé tette az 1233. évi lombardiai mozgalmat, mely az Allelujaként ismert, de ami a dominikános jelleg miatt a jobban megfelelő nevet, a "Prédikáló szerzetesek áhitata"9 is elnyerte.. Látjuk itt a franciskánusok és a domonkosok kitartó prédikálásainak rendkívüli megnövekedését ebben a nyugtalan időben, amely különösen kedvező és nyitott volt a lelki túlfűtöttség kialakulására. A GYÜLEKEZETI KEGYELEM Végelemzésben szembe lehet állítani az intézménnyel? Domonkos a prédikálást csak az Egyház keretein belül és annak szolgálatában tudta elképzelni. Ha a "prédikálás kegyelme" kifejezésre utalunk, a szót, hogy "kegyelem" teológiai értelemben használjuk - technikai értelemben úgy helyes mondani, hogy "karizma". Látni fogjuk, hogy a kegyelem Isten adománya és az egész Egyház javát szolgálja (I Kor 14:12, 26). Engedtessék meg nekünk, hogy ennek a könyvnek a második részében bemutassuk Domonkos ösztönösségét( intuicióját), mind személyes, mind közösségi vonatkozásaiban, melyeket az Egyház szolgálatába állított. Egyházi ember épúgy, mint az Egyház embere. Domonkos megfoganta a prédikálók Rendjét, ami valóra váltja ezt az "intézményi karizmát". Szász Jordán nem győzte eléggé hangsúlyozni a A kezdetekben a Szentléleknek az elvégzett munkában betöltött szepepét. ( A kezdetek), 16 és 29 Domonkosra,; n.20 pedig Diegóra vonatkozóan). A Rend teljes megalapítását úgy tűnik, hogy "Istentől áthatva" fejlesztette ki (n.62). Az Osmai Diegó esete tipikus, mert benne a karizmatikus és a hiearchikus vezető egyéniség kombinálódott. Miután elhatározta, hogy visszaküldi a környezetében lévő személyeket Spanyolországba, és az utat gyalogszerrel teszik meg, a püspök "az egész ügynek vezetője lett" (n. 22.). Nem volt megalkúvás, még kevésbé szembenállás a karizma és az tekintély között, inkább az utóbbi kapott nagyobb támogatottságot a Lélek megnyilatkozása révén(n. 20)10. Domonkosnak a prédikálása tökéletes összhangban volt az Egyházzal. Ennek a könyvnek a második részében gondolatmenetünk kereteként a hagyományos "Egyházi megjelöléseket" használjuk. Az Egyház apostoli, katolikus, megmásítathatatlan, titokzatos, misztikus és szent. Az apostolokra épülve az Egyház a látható valóság, amely szüntelenül, megszakítás nélkül, lankadatlanul hirdeti az evangéliumot. A prédikálást az apostolokra építve s támaszkodva az őt megelőző evangélizációs mozgalomra, Domonkos szerint úgy kell gyakorolni, ahogy azt az apostolok tették. Egyszerűen és hősi fokon. Az apostolok misszionárius szegénysége példaként és ideálként szolgált: menjetek "Jeruzsálemtől kezdve" (Lk 24:47) a föld végső sarkáig, az első tanítványok szegénységében (ApCsel 2:45, 3:6). E felhívás egyetemlegességét az Egyház "Katolicizmusának" nevezzük. Tanításainak összhagban kell lennie a "Hit Igaz voltával." (A kezdetek, n. 25). Végül ki kell még mutatni, hogy az így megnyilvánuló Egyház az igazi, az egyetlen és szent jegyese Krisztusnak. (Eph 5:25, 3:6). Nem pontosan ezzel a kérdéssel találta magát szembe a Római Egyház? Nem azt állították az eretnekek, hogy "az ő intézményeik sem nem szentek, sem nem jók, és nem is Jézus Krisztus alapította"? Domonkos szemmel látható bizonyságát adta a spirituális hagyományokhoz és Egyházához való kapcsolódásának, melyek nem a körülményekből vagy a polemiákból, hanem munkája forrásából eredő teljes inspirációból származnak. A katolikus Anyaszentegyházból áramlik a tiszta, az apostolok idejéből való ősi forrás. A "prédikálás kegyelme" hozza létre a megváltás bejelentését Jézus Krisztusban. Ennek fényében válik nagyon természetessé a prédikálásból jövő kegyelem. Domonkos a "praedicator gratiae: a kegyelemből prédikáló" mint híres antifóna jelenik meg a dominikánus liturgiában. Domonkos életével és imádságával tanúskodik a kegyelem és az irgalom mellett. Így nyújt döntő bizonyítékot a kegyelemből, amely egyúttal Egyházi és isteni is. Lábjegyzetek a hatodik fejezethez 1Mandonnet-Vicaire, Saint Dominique: l’idée, l’homme et l’oeuvre, II”L’Ordo praedicatorum avant L’Ordre des Précheurs”, by Regináld Ladnez, 11 ff... 2 Rolf Zerfass, Der Streit um die Laienpredict (Freiburg in Breisgau, 1974). 3 Jean-Pierre Renagd, La formation et la désignation des prédicateurs au début de l'Ordre des Précheurs (1215-1237) (Friburg, 1977). Contrary to Zerfass (op. cit. 224ff). Úgy tűnik, hogy J.-P Renard karcsúsította a distinctiont. 4 Ezt a MÁRTÍR Szent PéterNEK tulajdonított szót használták az eretnekek elleni értekezésben (d. 1252). Ez a szöveg megerősíti továbbá, hogy sok áttért Szegény belépett Szent Domonkos Rendjébe. Kaeppeli kiadó, AFP,17 (1947) 334. 5 Vicaire Dominique et ses Précheurs, p. 177. 6 J.- P. Renard utánanézett a kifejezés használatának a középkori hagyományban, op. cit. 146-65. 7Kaeppeli, AFP kiadó 22 (1952), 182. 8 „De eruditione praedicatorum”, Maxima Bibliotheca veterum Patrum, XXV (Lyon, 1967); Simon Tugwell, The Way of the Preacher (London, 1979), V. fej. 35ff.nyol 9 Vicaire, Dominique et ses Précheurs, 414-15 l 10 Ibid., 214. HETEDIK FEJEZET DOMONKOS ÉS A MISSZIÓ A " prédikálás kegyelme" a testen keresztülhaladó éltető nedvre hasonlít, ahogy Domonkos teljesen elkötelezte magát az apostoli szerepre, az apostolkodásra. Ez utóbbi szó többet mond az eredetéről, mint a tárgyáról, ahogyan korábban Szent Pál használta, az apostol státuszára, annak életútjára utal, akire mintegy hivatást bíztak rá, legalább is hajdan Péterre.. Szent Pál beszél a szentírás hirdetésének missziójáról a körülmetéltek között (Gal 2:8). Hogy történik ennek az apostolkodásnak a gyakorlása? Milyen konkrét formában képzelte el ezt Domonkos? Egyszerűen csak azt kell megnéznünk, hogy ő maga mit csinált. Tevékenysége nem különbözött lényegesen a mai egyházi tevékenységektől. Látjuk őt prédikálni a templomokban vagy az utak mentén a híveknek és a másképpen gondolkodóknak. A legkülönbféle hallgatóság előtt magyarázta a szentírást, lelkigyakorlatokat tartott a szerzetes nővéreknek, betegeket látogatott, vigasztalta őket, meghallgatta az embereket, gyóntatott, és feloldozást adott a bűnök alól. Végül távoli missziókba vágyódott, hogy Isten igéjét hirdesse azoknak, akik még nem hallottak róla. Saját maga életét állítva példaképül arra buzdította testvéreit, hogy minden idejüket az evangélizáció ügyének szenteljék. A feladatra csendben és tanulással készültek, az ima segítségével erőt gyűjtöttek, melyet cselekedeteikben hasznosítottak. Minden dominikánus konventnak megvolt a maga működési területe, a meghatározott mozgástere, törvényhozói testülete vagy technikai kifejezéssel élve a "napirendje", amely az új közösségek létrehozásánál a rend felemelkedésében működött közre. Egyre finomabb módszerekkel folyamatos önvizsgálatot tartottak a rend irányítására és az élet extenzívvitása és intenzitása közötti mozgásra vonatkozóan. Ily módon a kolduló rendek szorosan szőtt evangelizációs hálózatot építettek ki Európában. A rendkívül szisztematikusan alakuló fejlődésük lehetővé tette, hogy minden konvent működési területeket határozzon meg igehirdető testvéreik részére.1 A teljesen az apostolkodásnak elkötelezett rend ezen a módon találkozott a kor lelki szükségleteivel. A Római Humbert 1260-ban üzenetet intézett a strassburgi káptalanhoz, csodálattal elegyített büszkeséggel említi az igehirdetők sikereit, akik mindössze még csak negyven éve tevékenykedtek a megalapításuktól számítva: " Tanítjuk a népet és az uralkodókat, a bölcseket és az egyszerű embereket, a szerzeteseket és a világiakat, a klérust és a laikusokat, a nemeseket és a polgárokat, kicsiket és nagyokat". Ezt a minden népet számbavevő evangélizációt Domonkos eredeti elképzelései alapján végezték. Még életében afféle homogén fejlődés ment végbe, a misszió ideálja egyetemes méretűvé terebélyesedett. APOSTOLOKNAK NEVEZTE ŐKET (Lk 6:13) Ahogy Krisztus az apostolokat elküldte (Lk 6:13), és amint Pált és Barnabást az antiochai egyház választotta a misszióra (ApCsel 3:4)), úgy kaptak az egyháztól Domonkos és fiai sürgős küldetést , hogy menjenek és hirdessék az igét. Ez apostoli státuszukban erősítette meg őket. Igaz, ez a kapott feladat csupán azt a tényt igazolta, s az a többi papra is vonatkozik, hogy ők a papi ordináció tagjai, a megbízatásuk azonban szélesebbkörű volt. A tizenharmadik századon végig a kolduló - domonkosoknak, franciskánusoknak, karmelitáknak, ágoston-rendieknek- meg kellett védeniük a szerepüket az egyházon belül, különösen a párizsi teológusokkal szemben, akik a világi klérus pozícióját és a püspöktől való közvetlen függést védték. Ezeken a szenvedélyes, komplex vitákon keresztül látni fogjuk továbbá az ellentmondásokat, hogy a prédikátorok a szövegmagyarázathoz, a teológiához és a kanonok törvényhez fordultak, nagyobb hangsúlyt fektetve a klerikalizmusra, tulajdonképpen a papi mivoltra, és mindenekelőtt a missziók megrősítésére, melyre a jóváhagyást Péter utódától kapták2. Mind a kolduló szerzetesek, mind a világi papok igényelték a segítségek karizmáját, ahogy azt az első korinthusi levél is említi (12:8), amelyből kitűnik, hogy ezt a segítséget már az apostolok is megkapták. A kor vitáiban a páli kifejezés a szervezetben és a struktúrában jelenik meg. Meg kell azonban jegyezni, hogy ez a segítő feladat az egzegéták szerint kapcsolatban állt az irgalmassági cselekedetekkel (Róm. 12:8), vagy a karitásszal (Ep h4:28). Domonkos esetében a "segítő" karizma a szánalomból eredt:; látta az ember boldogtalanságát, és igyekezett enyhíteni rajta. Szellemi síkon Domonkos megértette, hogy a baj a vétségek és a bűnök következménye, és szerető szívvel, a kegyelem gyógyító erejével közelített minden rászorulóhoz. Vannak karizmák, melyeket Isten nem az egyház épülésére ad? Domonkos intuíciója a Bibliában világosan kifejezett kapcsolat körül forog, mint pl.: a misszió és a Krisztusnak tetsző élet közötti kapcsolat; a megtérésre történő felhívás - az örömhír hirdetése , a megtérést követő élet megváltozása közötti kapcsolat. Ezeket ki kell fejteni, és a kudarcok ellenére érthetővé kell tenni mások részére. De mi is történt voltaképpen? Diego és Domonkos Languedocban rendkívül speciális misszióval találták szemben magukat: az eretnekeket kellett visszavezetni az igaz hitre. Szívük mélyén már a távoli népek megtérítése utáni vágyukat dédelgették, de felismerték a sokkal kézenfekvőbb új feladat sürgősségét is, amely ugyanolyan veszélyesnek látszott. Amikor a "legátusokkal" találkoztak - így nevezték a Szentszék követét - Diego tudomásul vette, hogy igazi apostoli életet kell kezdeni, szembe kell fordulni a katarokkal, akik már többé nem úgy szerepeltek mint "pszeudó- -apostolok" (A kezdetek, 20). A püspök és kísérete azonnal felismerte a szerzetesi hagyományra nehezedő alapvető ösztönös nyomást: vissza kell térni a forráshoz, különösen az apostolok szegénységének követéséhez. Látni fogjuk a kettős indítékot, amely a languedoc-i prédikátorokat lelkesítette: Az első az a hitük mélyéről fakadó erős, rendkívüli, és szinte hihetetlen "ambíció", ahogy Jordan nevezi (A kezdetek, 34), az a vágyakozás, hogy minden ember üdvözüljön. A másik, mint az egyetlen válasz erre a misszióra történő meghívásra, az apostoli életút választása, annak teljes megvalósítása, amelyet talán "apostoli mintá”-nak lehetne nevezni. Ez az a jellemző vonás, melyet IX. Gergely felidéz, amikor azt kéri, hogy adják meg Domonkosnak az életszentségéhez méltó temetést: „Olyan embernek ismertem meg, aki az apostolok reguláját annak teljességében követte" (A kezdetek, 125). Az alapítóhoz intézett imájában Jordan mégegyszer összekapcsolja a két dimenziót: "az apostoli magatartást és az igehirdetést"3 TOULOUSE-BÓL A KUNOKHOZ c A pápai megbízásnak megfelelően 1207 áprilisában tizenkét ciszterci apát érkezett Languedoc-ba, hogy a pápai mandátumnak megfelelően felügyeljék az evangelizációt". Missziójukat "Szent Prédikáció"-nak nevezték. Narbonne provincián belül a misszió a legegyszerűbb és legszerényebb módon történt: gyalog jártak, és nagyon szerényen éltek. A nehéz munka, aggodalom, veszély, csapda ellenére, melyről az Auxerre-i Robert a majdnem kortársi krónikájában4 azt írja: sikerült nekik fokozatosan megnyerni az agyakat és a szíveket. A missziónak kettős célja volt: rámutatni az igazságról való eltérésre és megalapozni a katolikus hitet. Ezt a kifejezést használta III. Ince pápa az 1208 évi Bullájában, melyet minden keresztény püspöknek megküldött. Ugyanezeket a szavakat ismételte meg Fulko, Toulouse püspöke, aki helybenhagyta Domonkos és társai "életútját". Itt már feltárul előttünk az egész episzkopális prédikálási terület: teljes egészében tanítani a hittételeket és ahol szükséges meg kell cáfolni a hibás nézeteket. Ezt az átfogó igehirdető missziót Domonkos Toulouse - ban az egyik egyházkerületben gyökereztette meg. A testvérek Szent Romanban, a város szívében éltek; későbbi az adományozások, még akkor is, ha a püspökség határán helyezkedtek is el, határozottan megmaradtak annak részeként. Domonkos által intézményesített és támogatott egyfajta szervezet segítségével azonban az egy püspök szolgálatában álló apostoli missziót a kereszténység meghatározott területén át kell alakítani az egész világ evangelizációját felölelő vállalkozássá. Az 1217 - és 1221 évek között Domonkos misszionáriusi lelkesedése általánossá vált. De mi is történt tulajdonképpen? Egy szimbolikus mese teljes meggyőződéssel mutatja be az orviteoi Konstantin "Legendát", amely inkább leírja, semmint magyarázza az apostolok közbenjárását: Amikor Isten embere, Domonkos egyik alkalommal Rómában a Szent Péter bazilikában az általa Isten segítségével megalapított rendet Isten oltalmába ajánlotta és megmaradásáért imádkozott (Ps 79:17). Péter és Pál mint ragyogó két herceg tűnt fel előtte. Péter átadott neki egy botot, Pál pedig egy könyvet, majd azt mondták neki: "Menj el és prédikálj! Isten kiválasztott téged erre a szolgálatra". Ekkor úgyt űnt neki, hogy látja, amint testvérei szétszélednek az egész világon. Kettesével mentek, és hirdették az igét Isten népének. Nem valószínűtlen azonban, hogy római tartózkodása alatt felfedték előtte az egyház egyetemes misszióját. Tanúja lehetett 1215-ben annak, amikor Európa országaiból: Skandináviából, Magyarországról, Dalmáciából és Lengyelországból delegációk érkeztek Rómába a negyedik lateráni zsinatra. Ott volt a konstantinápolyi és a jeruzsálemi latin pátriárka is, hogy személyesen vitassák meg a távolkeleti keresztes hadjáratot, melyet a pápa annyira a szívén viselt. III. Ince beszélt Domonkosnak a pápaság nagy víziójáról, mint az "egyetemes püspökségről," és indítványozta, hogy Domonkos rendjéről való szerető gondoskodása az egész egyházra terjedjen ki. Bármi is az eredete a híres 1217 augusztus 15-i döntésnek - és ez a dátum nagyon valószínű -, Domonkos ekkor jelentette be Toulouse-ban testvéreinek kis csoportokban való szétküldését. Ez a bátor cselekedet azokban a hetekben történt, amikor a keleti kereszteshadjárat megindult. A hadjárat gondolatát Ince a zsinaton támogatta, majd III. Honorius szintén bátorította és áldását adta rá. Domonkos ezután visszatért Rómába, hogy ott a kereszténység keretein belül rendjét tovább építse. Közben már, vagy méginkább, újra égett szívében a vágy, hogy távoli országokban hirdesse Krisztus igéjét. A megelőző nagyböjt idején missziós nosztalgiáját bizalmasan közölte egy fiatal pappal Montferrati Vilmossal, akit korábban Ugolin kardinális mutatott be neki. Ez a fiatalember tizenhat évvel később belépett a prédikálók rendjébe, és így tanúskodott: Ő (Vilmos) és Domonkos megállapodtak abban, hogy amikor Domonkos megalapítja a rendjét, és Vilmos befejezi kétéves teológiai tanulmányait, együtt mennek Polovtsiba (Kunországba) és más északi államba a pogányok megtérítésére (Bologna.12). Domonkos szívében mély nyomokat hagyott az az idő, amikor Diegoval 1203-1204 között északi utazáson vettek részt. Ezek a benyomások olyan erősek voltak, hogy a két ember erről a pápának is beszámolt (A kezdetek, 17). Látták a hadviselő nomádokat - vagy talán csak hallottak róluk -, akik a Duna és az Ural hegység közötti hatalmas területeken jártak expedicióikkal és katonai szövetségeseikkel. Ezek voltak a kunok, akiket az oroszok polovtsiknak, a németek falbenoknak, az arabok pedig kipcsakoknak neveztek el. Amilyen tetszetős volt külsejük, olyan barbárok voltak. " A két utazó apostoli lelkülete kevés volt ahhoz, hogy ezeket a pogányokat megnyerjék Krisztusnak. Észrevehették azt a fenyegetést is, melyet egy ilyen (nomád) törzs jelenthet Európának és az Egyháznak is5 . " Pierre Ferrand ezt az incidenst 1217 körüli időre teszi. Megjegyzi, hogy Domonkos egy időre szakállt kezdett növeszteni6 . A középkorban ugyanis az idegen misszionárius szakállt viselt. Felfegyverkezve - a zarándok botjával vagy Mózes csodatevő pálcájával, melyet Pétertől kapott - és a Bibliával, melyet a nemzetek apostola adott neki, Domonkos semmit sem szeretett volna jobban mint az útrakelő Krisztus lovagjaként útrakelni.. Ő volt a "báró", a "herceg", akiről Dante beszél. Ő volt Bonaventura Domonkosról írt dicshimnuszában az említett "vitéz kóbor lovag".7 Néhány évvel később azonban Domonkos kezdte tudomásul venni, hogy mennyire igénybe vette őt itáliai prédikálása, és mennyire kiszipolyozta erejét. Úgy érezte, hogy ereje hanyatlóban van. Itt volt az ideje, hogy rendje időnként a a kereszténység határain túlra is tekintsen és elinduljon a nagy ismeretlenségbe. Hite azt mondja neki, hogy azok a távoli emberek, bár ismeretlenek nekik, keresik a Krisztus érkezését. Domonkos szünet nélkül öntötte testvéreibe saját missziós lelkesedését, szinte beléjük lehelte evangélizációs lelkületét. Az 1221-es káptalan ennek megfelelően testvéreket küldött az egyház határára. Ennek megfelelően a bolognai prior a magyarországi Pál négy testvérrel együtt elindult Magyarországra, hogy folytassák a minden valószínűség szerint négy évvel azelőtt elkezdett alapítást. Ugyanebben az időben az Aarhusi Salamon testvér Dániába ment, és sok kockázatos vállalkozás után sikeresen megalapította a lundi konventet és így a Skandináv dominikánusok 1226-ban létre tudták hozni a dáciai provinciatust. Jacek testvér (akit Jácintként ismerünk) 1222-ben Krakkóba érkezett, és áttörést hajtott végre Kelet-Európában. Az történt ugyanis, hogy ezzel megnyitotta az utat a pogányokhoz. Arról álmodtak, hogy testvéreket küldenek Görögországba - ami a keleti birodalmat jelentette -, mert ez behatolást jelentene Ázsiába Domonkos toulouse-i napjai óta nem változtatott rendje misszionáriusi irányvonalán. Talán csak kibővítette, vagy teljesen nyitottá tette azt. Amit ő saját maga nem tudott megtenni, ami leginkább apostoli szíve vágya volt, rábízta a testvérekre. Semmit sem tartott fontosabbnak, mint a kunok megtérítését, még akkor is, ha tovább tartott annál, mint amire bárki is számított; hiszen a Domonkost követő generációnak szintén ez volt a legfőbb gondja. Valójában mindaz, amit Domonkos csinált, nem más, mint a Szent Máté evangéliumában leírtak reprodukálása, amit ő annyira szeretett - és mindig magával vitt-, kezdve a négy tanítvány meghívásától A galileai tónál (Mt 4:19) egészen az apostolok küldetéséig (Mt 28:19). Azon voltak, hogy minden nemzetből legyenek tanítványok, ahogy azt az evangélista tudatosan ismétli. Domonkos első apostoli missziója Languedoc -ban, Fanjeux - ben és Toulouse - ban kezdődött, elhintette a misszió magvát, amely szárba szökkent, egészen a keresztény világ határáig.. lábjegyzetek a 7. fejezethez 1 Vicaire, Dominique et ses Précheurs, 125. 2 Vicaire, „Sacerdoce et prédication aux origines de l’Ordre des Précheurs”, Revue des sciences philosophiques et théologiques 64 (1980), 241-54. Lásd 11 fejezet . 3 Vicaire, L’Imitation des apotres (Páris, 1963), 74-75 4 Cahiers de Fanjeaux, 1, 146 5 V.J. Koudelka, „Notes pour servir á l’historie de saint Dominique”, II, AFP, 43 (1973), 10. 6 Vicaire, Documents, 64. 7 Lásd Dante, Divine Comedy, Paradise, succesively XI, 35;XII, 31 és XII, 142. NYOLCADIK FEJEZET DOMONKOS ÉS AZ APOSTOLI SZEGÉNYSÉG "Szegények mindig lesznek veletek, de én nem leszek mindig veletek" (Mt 26:11). Ezeket a szavakat Jézus intézte tanítványaihoz, amikor Bethániában Mária a drága illatos olajat Jézusra öntötte, erősen kihangsúlyozva a cselekvés kettős szándékát, melyben az evangéliumi üzenetet magyarázza. Az Isten imádásáért és a szegények szolgálatáért ugyanaz a jutalom jár. "Amikor megtettétek ezeket akár csak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg" (Mt 25:40). Ezért vált az "elpazarolt" balzsam Bethániában az örömhír előfutárává (Mt 26:13). Az evangélium hirdetésének kezdetétől megérthették az apostolok a próféták jövendölésének beteljesedését: "és a szegényeknek hirdettetik az evangélium" (Mt 11:5). Jézus megkövetelte követőitől a lemondást a szegények javára: "Menj, add el, amid van és add a szegényeknek" (Mt 19:21). Ezért követeli meg a szegénységi fogadalmat a keresztény hagyomány azoktól, akik Istennek szentelik magukat, ami egyszersmint megfelel a bibliai előírásoknak és a vallásos lelkiismeretben gyökeredző mélységes hajlandóságnak. Ezt a tényt a történelem is igazolja. Akár ínségben, akár jómódban, a bőség vagy szűkölködés idején a civilizációban a szerzetesi élet megújhodását mindig a szegénység újbóli felfedezésével lehetett elérni, melynek mindig alkalmazkodónak és a helyhez, valamint környezethez igazodónak kell lennie. Úgy tűnik, mintha a szegénység lenne a megújhodás egyetlen forrása. Még pontosabban, a szerzetesi élet eredete az isteni alázatosság misztériumában nyilvánul meg, amely Krisztusban jutott kifejezésre, és az evangéliumi szegénység ennek áthelyezése és az Egyházi életre történő alkalmazása. Ebből a szempontból nem meglepő az, az esemény, amit a ciszterci Pierre des Vaux de Cernai, a citeaux-i apát titkára 1212-ben vagy 1213-ban leírt. Elhatározták, hogy visszatérnek ahhoz a szegénységhez, melyben az Osmai Diego és Domonkos éltek. Krisztus és az apostolok tudatos utánzása hagyományuk középpontjában áll: "Szükség volt cselekedni és prédikálni (ApCsel 1:1) a Mester példája szerint, aki alázatos volt, gyalogosan járt, aranya és ezüstje nem volt, egyszóval: követni az apostolok "életútját".1 Képzelhetjük, hogy Domonkos ettől kezdve állandóan a szegénységről szóló nagy evangéliumi szövegeken tűnődött, hogy beteljék velük, rágódott rajtuk, és szóról szóra begyakorolta őket. Kiemelte a Szentírásból a testvérek számára a szegénységhez feltétlenül szükséges részeket, minden engedmény nélkül. Világossá tette számukra azt, hogy el kell menniük a tűrési határig, ha Gérard de Frachet leírásából erre következtethetünk. A cselekvés irányvonala egyszerű. Ezt a célt kell maguk elé tűzni engedmények nélkül, az evangélium kedvéért, a holnap biztosítása nélkül (Mt 10:9, 10; Mk 6:8, 9; Lk 9:3). Domonkos betartotta ennek a legnehezebb pontjait is, a legnyilvánvalóbbat is az utazás során Lelki szemeivel már kezdetben is látta, hogy ha nem is a megjavításra, de legalábbis az enyhítésre szükségessége van.. Az apostoli utazásokat nem jó szemmel figyelték a nyugati monasztikusG hagyományok követői, mert a bizonytalanságot és az utazási vágy veszélyét látták benne. Később aztán az olyan remete prédikátorok, mint Arbrisseli Robert, Tironi Bernát Sagivnyi Vital, stb., valamint Domonkos és társasága nem lóháton, hanem gyalog mentek, városról városra, faluról falura, ahogy Jézus tette (Mt 9:35; Mk 6:6), és ahogy a tizenkettő is cselekedett (Lk9:6). A hosszú évekig tartó nehézségeken kívül a vándorprédikálást mindenféle veszély fenyegette, amelyektől egy távoli misszió megkímélhette volna őket. Ilyenek az ismertebb helyeken is mint amilyenek Szent Pál esetében is, előfordultak 2(Cor 11:26). Igy Fanjeux vidékén melyet Domonkos nagyon kedvelt, "fizetett bérgyilkosok" csapdákat állítottak neki ( A kezdetek, 34). Az evangéliumi szegénység rokonjelentésű azzal a bizonytalansággal, amit nem saját kedvtelésükből, hanem a vándor prédikátor önbizalma jeléül kerestek.. Ez a jövőre nézve egyszerű és nyugalommal teli bizonytalanságot jelentett és nem aggodalmaskodást a holnap iránt, mert a holnap majd úgyis gondoskodik magáról, hála a gondviselő mennyei Atyának (Mt 6:32-34). Át kell még tekintenünk ebben a vonatkozásban a szerzetesek ajtóról ajtóra (ostiatim a latinban) való koldulását, amelyet mi ma nagyon kínos dolognak tartanánk2. Úgy tűnik, hogy ez a döntés meghaladja a bibliai útmutatást, mert a Bibliában csak az szerepel, hogy az apostolok azt ették, amit elibük adtak (Lk 10:7,8). Jézus ezen kívül még azt is mondta nekik, hogy ne menjenek házról házra. Ezt azonban mi úgy értelmezhetjük, hogy más dolog valakinek a házában letelepedni, és a vendéglátók terhére lenni, mint alamizsnát kérni, hogy folytathassák útjukat. Bizonytalan volt az élelemmel és itallal való ellátottság és a szállás kérdése is (locus incertus). Ez utóbbinak Valdo követői nagy fontosságot tulajdonítottak. Ők maguk szívesen kerestek oltalmat az erdei kunyhókban. Ebben ismét fontos Krisztust követni, akinek nem volt hova lehajtania a fejét (Mt 8:20). Domonkos ugyanakkor, amikor közös szállásról gondoskodott a testvérei számára, saját maga lemondott erről. A konventben, melyet meglátogatott, vagy ahol tartózkodott, nem volt saját cellája. Azt mondta, hogy erre nincs is szüksége. Egész éjszakáit a templomban töltötte és imádkozott (Bologna, 42, Velencei Pál vallomása). A szegénység önmagában nem végcél, hanem ez minden tekintetben a Krisztus-követés következménye vagy velejárója volt. III. Ince pápa hangsúlyozta a languedoc-i prédikátoroknak: "A szegény Krisztus szegénységének utánzásában lenéznek és megvetnek majd benneteket, de titeket a Lélek buzgalma hevít". Az evangéliumi szegénység teszi lehetővé azt, hogy az örömhír eljuthasson a legszegényebbekhez is. A tökéletességnek nem egyedülálló, és nem is elsődleges ideálja, de tanúskodás a szegény világ számára: mint ahogy azt a "fegyvertelen ember" tette a languedoc-i "békemozgalomban", vagy ahogy a lelkész vagy a laikus , a vezeklő vagy zarándok, tanúskodott, aki " Isten szegényeinek" felsorakoztatásával szembeszállt a fegyveres erőkkel. Közéjük kell sorolnunk azokat is, akik mint amilyen Assisi Ferenc és testvérei voltak. Akár ösztönösen, akár meggondolás alapján szembeszálltak a kommercializálódó társadalommal. Domonkos is együtt harcolt Fulkoval a toulouse-i uzsorások ellen3. Tanúságot kellet tenniük a gazdagság uralma, a nyereségvággy és a háborúval szemben. TANÚBIZONYSÁG A SZEGÉNYSÉG MELLETT Krisztus kedvéért az "önkéntes" szegény minden korban szembesül azokkal, akik önhibájukon kívül szegények. Azokkal, akik szenvednek az ínségtől. Az önkéntelen szegénység a tizenkettedik században jelent meg. Ennek mértéke már elviselhetetlen volt, és ehhez még hozzájárult a kívülről jövő tudatos gazdasági szorítás is. Ebben az időben nagy volt a népszaporulat, de a vetésterület a korábbi szinten maradt. A gazdagok a mezőgazdasági területeken kívül találták meg számításaikat. Az egyenlőtlenség felháborító volt. A teológusok kijelölték a helyes vezetés vonalát. A tizenegyedik században a méltányosság nevében Dámién Péter elkötelezettségként alamizsnaadást javasolt, mivel vallotta, hogy ezen világ javainak, mindenki számára közösnek kellene lenniük. Ebben az időben Longuedoc-ban Domonkos egész Franciaország egyik legnépesebb településének társadalmával találkozott. A kézműves tevékenység, a kereskedelem kibővülése, felpezsdítette és virágzóvá tette még a városi életet is, melynek középpontjában a nemesi polgári osztály állt. A vidék gazdasága viszont az elavult és idejét múlt agrotechnikák miatt rendkívül ingataggá vált. A parasztokat csupán a gabona, az étolaj és a bor segítette a túlélésben4. Ilyen állapotok uralkodtak a normál időkben. Ám a lakosságnak a nagy éhínségekkel és a szüntelen visszatérő nyomorral, mint ezek tartós következményével is meg kellett küzdenie. A tizenkettedik század legvégén az egyik legnagyobb megpróbáltatás az egész Európán végigsöprő éhínség volt. Az éhínség következtében az emberi test legyengült, és nem tudott védekezni a fellépő járványokkal szemben. A korabeli szövegek "tömeges szegénységről" beszélnek5. Ilyen nyomorúságos helyzetben lázongtak a lelkek, amik a társadalmi szembenállásai, illetőleg ennek visszavágásai az eretnekség közé szorultak. Ebben az időben dolgozta ki Fiorei Calibri Joachim az Apokalipszisről szóló elméletét, de befolyása még ekkor nem volt számottevő. Amikor a nyomor már elviselhetetlenné kezd válni, a keresztény lelkiismeret felébred, és csodálkozik, hogy a Szentírás tanúi távol maradnak.. Szent Bernát a szegények nevében prédikált, és az alábbi szavakkal ítélte el a gazdagokat: "Mindaz hiábavalóság, amit felhalmoztatok magatoknak, amit a mi nyomorúságunkból loptatok el!" (levél 42,7). A jogi szempontokat is áthatják a Biblia értékei, amelyek oltalmazzák a szerencsétlen embereket, megerősítik őket a szörnyű ínség idején, elismerve azt, hogy a szegény embernek joga van lopni, ha azzal életbemaradását segíti. Ilyen szomorú kontextusban, zavaros háttérrel, nem meglepő, ha az emberek meglehetős ridegséggel ítélték meg a meggyőződéses önként vállalt szegénységet. Még ha a szerzetesek fel is adták jólétüket, életük messze jobb volt, mint a nyomorúságos, szerencsétlen, igazi szegénységben élőké. Nem lenne a Biblia iránti tanúbizonyságuk meggyőzőbb, ha valóban osztoznának a szegények szerény feltételeiben? Így vált a szerzetes barátok „conversatio morumja” (az erkölcsök megváltoztatása), a manicheusok hagyományos erkölcsi megtérése a tizenegyedik század kezdetén a remete prédikátorok conversatio inter pauperes- évé, vagyis a szegények közti beszélgetéssé (térítési céllal. szójáték). Ez azt jelentette, hogy a szerzeteseknek most már nem csak úgy kellett élni mint a szegényeknek, hanem velük együtt és értük. Ferenchez hasonlóan, minden kétséget kizáróan Domonkos is részt vett ennek a keresztény nemeslelkűségnek a kialakításában. Ez volt a kérdés, az önkéntes szegénységi élet vállalása a szegényeknek ebben az ingatag helyzetében, megtapasztalva a lenézést, melyet el kellett viselniük és mindazt a szegények oldalán. Az abjectioG kifejezést III. Honorius használta a prédikátorokhoz küldött egyik körlevelében, rámutatva erre az eltökéltségre.6 A szegények által megtapasztalt visszautasítás érzését kellett itt megérteni. Azt a visszautasítást, melyet az alázatos szívű Messiás is megtapasztalhatott, amelyet teljes krisztológiaiG felhangjaival a 21 zsoltár verse is idéz: "kigúnyolva a férfiak által, lebecsülve az emberek által" (21:6 abjecto plebis). A világnak ez az elutasítása bizonyos mértékig kapcsolatban van a szerzetesi élet jellegzetes ismertetőjelével: elmenekülni a világból, jobban mondva a világiasságból. Ez volt a tizenkettedik, tizenharmadik században a speciális cél, amelyet kifejezett jelentésében a grandmonti "jó ember" regulájában világosan kifejtve találunk meg. Számukra a szerzetesség lényege abban áll, hogy soha semmiképpen se térjen vissza a szerzetes arra az útra, melyet Isten szeretetéért feladott, amikor a magányt választotta, " elutasítva a világtól"7. Domonkos számára ez volt annak a gyakorlatnak a lelki megélése, amely hagyományos az Egyházban: elmenekülni a világból, vagy lenézni azt. Ezt a kifejezést használták akkor, de ennek a jelentése teljesen eltér a modern értelemben vett jelentéstől. Ezt a szerzetesi szegénységi formát hivatalosan el kellett fogadtatni az Egyházzal, hogy saját területén győzhesse le az eretnekséget. Nem Domonkos volt az egyetlen, aki elkötelezte magát erre a vállalkozásra. Amikor Assisi Ferenc a szegénység lovagjává lett - más úton, különböző kiinduló pontokkal - találkozott Domonkossal, aki nála idősebb volt. Ez a találkozás jó alkalom volt ennek az alapvető mozgalomnak az Egyházon belüli elindítására. FERENC ÉS DOMONKOS A "találkozás" szót itt képletesen kell érteni. Valóságban is találkoztak? Gérard de Frachet által idézett franciskánus szerzetesek meggyőző tanúsága szerint mindkét rend szerzetesei századokon keresztül így tudták ezt. Lacordaire ezt a kis epizódot használta fel arra, hogy meggyőző és jól szerkesztett összehasonlítást tegyen a két nagyszerű szent között. A kevés történelmi anyag ellenére kimutatta a két ember közötti "csodálatos hasonlóságot" és " pályafutásuk rokon voltát"8. Majdnem ugyanabban az időben amikor Domonkos a Pireneusok lábánál a prouille-i Miasszonyunk templomában rendjét megalapította, Ferenc az Appeninek lábánál készítette elő saját alapítását az Angyalok Királynője templomában. A Boldogságos Szűz Máriának ősi szentélye mindegyikük számára építményük egyszerű és kedves szegletköve volt Domonkos minden más helynél jobban kedvelte a prouille-i Szűzanya templomát. Ferenc vidéken egy kis telket tartott fenn az Angyalok Királynője részére, hogy szívének nagyszerűségében, melyet minden látható dologtól távoltartott, sajátos gyengédséggel óvja. Mindketten Rómába zarándokoltak, mielőtt nyilvánosan felléptek volna; mindketten oda tértek vissza, hogy rendjük működéséhez kérjék a pápai jóváhagyást. III. Ince először mindkettőjük kérését elutasította, de ugyanígy egy látomás meggyőzte őt, és mindkettőjüknek megadta szóban, majd egyelőre mint ideiglenes jóváhagyást írásban is. Domonkosnak a Ferencéhez hasonló szigorú, rugalmas regulája férfi és női szerzetesekre és laikusokra egyaránt vonatkozik, a természet és a kegyelem minden fegyverével a három rendet egyetlen erővé teszi a Jézusért való közdelemben . Csak Domonkosnak voltak először női szerzetesei, Ferencnek csak férfi szerzetesei voltak. III. Honorius pápa apostoli bullával megerősítette intézményeiket; IX. Gergely mindkét rendalapítót kanonizálta. A századok legnagyobb két doktora tisztelettel adózott emléküknek. Szent Tamás Szent Domonkosnak, Szent Bonaventura pedig Szent Ferencnek. Ez a két ember akiknek sorsa olyan csodálatosan alakult a világban, a földön és a mennyben egyaránt, nem is ismerték egymást? A nagyböjt idején mindketten Rómában voltak a negyedik lateráni zsinaton, ahol sem az egyik, sem a másik nevet nem lehetett sokat hallani. Egyik éjszaka Domonkos szokása szerint imádkozott. Észrevette Jézus Krisztust, aki haragosan tekintett a világba, miközben anyja két embert mutatott be neki. Domonkos az egyikben felismerte saját magát, de a másikról nem tudta, hogy kicsoda. Nagyon erősen megfigyelte az illetőt, és igyekezett megjegyezni az arcát. A következő napon a templomban - ki tudja melyikben- szerzetes ruhában meglátta azt a férfit, akit az elmúlt éjszaka látomásban megfigyelt. Odasietett ehhez a szegény emberhez. Szent gyengédséggel magához ölelte , és azt mondta: "Te vagy az én társam, te jársz velem, maradjunk együtt, és senki sem győz le bennünket". Ferenc és Domonkos ölelését gyakran felidézik, és a "szent barátság" jeleként emlegetik. Elhagyhatnánk- e az 1215 évi lateráni zsinaton való találkozásukat? Úgy tűnik, hogy Ferenc történészei megerősítik Rómába látogatásának tényét. Erre Domonkos is utalt a A kezdetek (n. 40)9 szerint. Több bizonyíték is van az 1221 elején Ostia bíboros érsekével: Hugóval a jövő pápájával: IX. Gergellyel való találkozásra. A bíboros a "világ két világító tornyával" Domonkossal és Ferenccel rendtestvéreik lehetséges püspöki felszenteléséről beszélt. Itt utalhatunk Celenoi Tamás életrajzára vagy Szent Ferenc hagiográfiájára (Vita Secunda, 109 fejezet).. Ebben a beszámolóban ki kell emelnünk a szegénység előfeltételi elsődleges szerepét. Ugolin meggyőzően bizonyította, hogy a kolduló testvérek alkalmasak arra, hogy megfelelő prelátusokká legyenek: "Az ősi Egyházban a pásztorok szegények voltak. Nem a pénz utáni vágy epesztette őket, hanem a szeretet. Miért nem választhatnánk ki néhány testvért és miért nem tehetnénk meg őket püspöknek?" A felajánlott püspökséget a szóban forgó szentek közül egyik sem fogadta el. Celanoi Tamásnak ez a történet alkalmat adott arra, hogy abban az időben testvéreit a karitász kötelékének újra felfedezésére buzdítsa, amely a prédikátorok és a ferences minorita testvérek között hatékonyan működik, mert a "vetélkedések egymással ütköző érdekekből adódnak". Idéz egy anekdotát amely Domonkos "szeretetteljességét" írja le, ahogyan Ferenctől elkéri a derekán viselt kordát. A kérést Ferenc, bár kissé meghökkent, nem utasította vissza! Azt mondta, Domonkos kívánsága az volt, hogy Ferenc és az ő rendje ugyanazzal a regulával VitaSecunda, 110. fejezet) egyek legyenek az Egyházon belül. A tizennegyedik században szerkesztett Fioretti (18. fejezet) és az eredeti latin Szent Ferenc és társai cselekedetei (20.fejezet) utalnak arra, hogy Domonkos, aki hét testvérével együtt "Burgundiából Rómába jött", jelen volt az Angyalok Királynéjában az első franciskánusok káptalanján. Ferenc teljesen az isteni gondviselésben bízó buzgalommal szólította meg az "ötezer testvért": "Ne aggodalmaskodjatok az étel, ital és egyéb testi szükségetek miatt. Csak imádkozzatok, és dicsérjétek Istent". Domonkos ezt az ajánlást "indiszkrétnek" tarthatta, de amint látta az ajándékok özönét "Krisztus szegényeire", megbánta, hogy elhamarkodottan ítélt. Lehet, hogy ez az anekdotának kissé erőltetett hangvétele ellenére, van némi reális alapja. Az egyik francia teológus, Pierre de Jean- Olieunak munkájában, aki a tizenharmadik század második felében élt, ez az anekdota visszhangzik.10 Vajon gondolkodott e Domonkos, Ferenc és rendje példáján, mielőtt elhatározta volna a kolostori szerzetesség létrehozását saját testvérei között? Ez az amit a Fioretti megerősít, de a dominikánus történészek vitatják, mert féltékenyek alapítójuk kezdeményezésére.. Ezzel kapcsolatban több feltételezés is van: "Azért, hogy rávegye testvéreit arra, hogy adják fel tulajdonukat, és csupán alamizsnából éljenek, Domonkos felidézte emlékezetéből a legmegindítóbb és a legjobban meggondolt példát, amellyel meggyőzhetné testvéreit arról, hogy bátran, félelem és tartalékolás nélkül rábízhatják magukat az isteni gondviselésre, a nevezetes Porciunculai" káptalant11. Újra átnézve hivatkozásunkat azt találtuk, hogy az az Assisiben rendezett káptalan, amelyen Domonkos jelen volt, csak 1218 június 3-án röviddel az előtt lehetett, hogy Spanyolországban elfogadott néhány házat testvérei részére. Ferenc példája befolyással lehetett Domonkosra anélkül, hogy módosította volna a kialakulást. Kétségkívül azt akarta, hogy az progresszív legyen. Anélkül, hogy csorbítanánk valamit is a két szent kölcsönös ragaszkodásán, és azok egymás iránti tiszteletén, amely összehozhatta őket, fel kell ismernünk, hogy a ferences szegénység, és különösen a ferencesek eltérő életútja különbözött Domonkos felfogásától. Ferenc számára a szegénység megkövetelte és feltételezte a manuális tevékenységet. Domonkos ezt kizárta, legalábbis a papi feladatokat ellátó testvérek esetében. Amíg Ferenc származásánál fogva volt közelebb Valdóhoz, a gazdag lyoni nagykereskedőhöz, addig Domonkos Valdo Biblia interpretációjához állt közelebb, jóllehet ő egy kicsit betű szerint értelmezte azt. A Biblia írja: „azért az eledelért fáradozzatok, amely az örök életre megmarad nektek" (János 6:27). A grandmonti "jó emberek" ezt imádságként értelmezték, Domonkos azt prédikálásként fogta fel. A szociális és a társadalmi környezet a két szent esetében tulajdonképpen teljesen eltérő volt. Domonkos spanyol nemesi származású pap volt, gondtalanságban élt Languedocban, de máshol is. Ferenc az umbria-i polgárság szülötte, akit késői diakónussá szentelése ellenére a laikus spirituális ember képe lelkesítette, viszonylag ritkán hagyta el szülőhazáját12. Fontos megjegyezni, hogy Domonkos nyilvánvalóan nem élt át krízishelyzeteket, amellyel viszont a gazdag assisi fiatalembernek szembe kellett néznie, aki szembesült a világ nyomorúságával, mielőtt elérte, hogy ő is gazdag módján éljen. Őt magát a természet sok szempontból kegyébe fogadta. A gazdag termőfölddel, jó klímával és élénk kereskedelemmel rendelkező Itáliának csak kevés közös vonása volt az éhínség sújtotta Spanyolországgal. Fiatalságától kezdve Domonkos igénytelen volt. Nem volt olyan könnyed megjelenése és érzékeny finom modora mint Ferencnek, akin az előkelőség időnként egészen az utolsó percig meglátszott.13 - melyet jól mutat a Jakoba asszony „Testvér” süteményével kapcsolatos bájos epizód is!G A szegénység viszont mint vezeklési forma végeredményképpen Domonkosnál is megtalálható, de nem olyan kifejezett módon, mint Ferencnél. Domonkos számára a szegénység Krisztus igazi utánzása, de reagálás a környezetére és a túl gazdag és túlságosan becsvágyó Egyházi személyek deviációjára is. A szegénység líraibb, poétikusabb és , humorosan gyengéd, sőt még "elegáns" is volt azok számára , akik feleségül vették a Szegénység Úrnőt az ígért hozományért, melyet azonban csak a másvilágon kapnak meg teljes egészében! Ferenc életében a koldulás átlényegült, és nemes cselekedetnek számított: "Az Úr szereti a szegénységet, de legfőképpen az önként vállalt szegénységet. Királyi a méltóságom, és legmagasabb a nemesi rangom, amikor a Megváltót követem, aki bár gazdag, de értem szegénnyé lett". Ugolinnak mondta ezt büszke alázattal, amikor a koldulásból nyert kenyeret szétosztotta a bíborosok asztalánál (Vita Secunda, 43 fejezet). Domonkos szegénység koncepciója józanabb volt. Fontos megjegyezni itt a vérmérsékletbeli különbséget is. Amíg Ferenc telve volt intelligens érzékenységgel, addig Domonkost az érzékeny intelligenciája vezette lépésről lépésre előre. Tapasztalataiból levonta a következtetéseket, és felbecsülte a munkájával kapcsolatos szerzetesi szegénység fontosságát. Szent Ferenc radikalizmusa, amely az első helyen szerepel a végrendelkezésében, fenséges, és nehéz "hegyi ösvényhez" vezetett. Magában hordozta a konfliktus magvát, amelyet azonnal megosztana lelki fiaival. Úgy tűnik, mintha Domonkos az apostoli szegénység kutatásában körültekintőbben, néha még talán tétován is járt volna el. Fejlődését mindig az elmélkedés vezérelte. Bár ezt magányosan tette, mégis tiszta eszményt tudott adni kortársainak, akik ehhez igazíthatták tevékenységüket. Az igazi prédikálás sohasem választja el a szavakat a tettektől.. A PROGRESSZÍV LEMONDÁS Erre vonatkozóan kimutattuk, hogy Biblia útmutatásának és a tizenharmadik század társadalmi összefüggéseinek fényében hogyan lehetne az apostoli szegénységet Domonkos elgondolása szerint elképzelni. Mindkét megadott tényező mondhatni égetően szükséges. Domonkosnak az ezzel kapcsolatos véleménye megtalálható az Osmai Diego munkájában, amikor meglepő gesztussal 1206 júniusában a környezetében található tulajdonait (ingóságait) visszaküldte Spanyolországba, és így kezdett el szegénységben prédikálni, "hogy befogja a száját a gonoszoknak"14 . Megérzéseik kezdettől fogva ilyenek voltak. A pontosan megfogalmazott impulzív indíttatás nagy lendületet biztosít a továbbfejlődéshez, alkalmazásával végső soron beérik a munka gyümölcse. Domonkosnak és testvéreinek, mint vándorprédikátoroknak, az induláskor szükségük volt valamiféle otthonra, lelki menedékhelyre, ahol megkaphatták az anyagi támogatást. Ezt a helyet a prouille-i nővérek kolostorában találták meg. A megoldás eredetinek, bölcsnek és kényelmesnek bizonyult; a testvérek és nővérek kölcsönösen segítették és elviselték egymást. A testvérek, akik létfenntartásukhoz némi jövedelemre tettek szert, feleslegüket átadták a prouille-i nővéreknek ( A kezdetek, 37). Ez a szilárd központ egyszerre volt menedékhely és pihenőhely, otthon és az apostoli utazással összefüggő lelki reservoarG is. A személyes szegénység többet követel meg, és kényszerítőbb is az egyén számára, mint a szerzetesnek a közösségében a klasszikus értelemben vett lemondása. Domonkos néhány társával Toulouse-ba ment, és hozzákezdett rendje megalapításához. A központot 1245 után megváltoztatta. Logikusnak és egészen természetesnek látszott, hogy Seila testvérek házát választja központul ( A kezdetek, 38), melyhez a püspök rendszeres jövedelemet biztosított ( A kezdetek, 39). Az Egyházközségi tized egyhatodát kapták a püspökségtől évente. Az összeget egyrészt a szegényeknek adták, és a korábbi testvérek kívánságának megfelelően szétosztották a nélkülözők között. Ebből vették a szükséges élelmet és a könyveiket is. Ebben az időben Domonkosnak és testvéreinek nem volt tulajdonuk, csak "némi jövedelmük" ( A kezdetek, 42). Amint a gyakorlat is tanúsítja, ez a tulajdonokból származó jövedelem kifejezett visszautasítása volt, amely közvetlenül nincs összefüggésben a testvérek szállásával; mert a kolostori épület és ennek tartozékai a közösség tulajdonát képezik. Ez a magyarázata annak, hogy a testvérek elfogadták a Toulouse - vidék templomait, és magában a városban Szent Roman-t. Itt kiépítették a második emeletet, ahol a cellákat és kerengőt alakították ki. Ebben az időben a járandóságot Domonkos legitimnek tekintette. Magáévá tette a közösség reálisnak látszó véleményét arról, hogy a testvérek megbetegedhetnek vagy gyengélkedhetnek. Ezt követően a jövedelem elfogadása jogszerű volt, de ennek mértékét a kánontörvényhez igazították. Senkit sem lehetett pappá szentelni anélkül, hogy ne tartozott volna valamelyik Egyházközséghez vagy meghatározott közösséghez. A döntés a megelőző korok tapasztalatára épült, amikor is nagyon sok Egyházi személy látogatása maradt anyagi támogatás nélkül. Ezt a törvénykezést 1198-ban III. Ince pápa megerősítette A pápa a megszövegezett rendeleteknek úgy akart érvényt szerezni, hogy elrendelte a szerzetes prédikátoroknak név szerint megjelölve valamely Egyházközséghez tartozását ( A kezdetek, 41)15 . Ez azokra vonatkozott, akik a szegénységi életutat választották. Domonkos erre állandóan felhívta testvérei figyelmét. Annak bizonyítására, hogy megélik a szegénység aszkézisét, pénz nélkül küldte el őket. Ha a békesség kedvéért egy kevés pénzt náluk is hagyott, azt szemrehányóan és zsugorian számolta ki. Hosszú könyörgés után Navarra-i Jánosnak, aki nem volt hajlandó Párizsba menni anélkül, hogy ne lett volna nála valamennyi pénz, mintegy tizenkét pennyt adott16. Úgy tűnik azonban, hogy a begyűjtött jövedelem nem befolyásolta a szerzetesnek sem a személyes szegénységét, sem a közösségi aszkétizmusát. Domonkos azonban 1218-tól hozzáfogott egy új, radikálisabb lemondási rendszer tervezéséhez, melyet az 1220-as káptalanon akart bevezetni. Az ezt megelőző hónapokban az alapító szüntelenül a nagyobb szegénység elfogadására buzdította testvéreit. Ettől fogva senkivel sem kivételezett. A testvérek ezután már nem lóháton jártak, és pénzt sem vittek magukkal. A toulouse-i körzetben tartott anyagi eszközöket - azokat a templomokat, melyek a szomszédságukban a kolostorokra vártak, melyeket az 1217-es szétszórodás miatt nem lehetett felépíteni - felszámolták, vagy más rendeknek adták át. (Bologna, 26).Így írta ezt le Navarrai János, akit kifejezetten nyugtalanított ez az ügy.. Domonkos ezt követően, szövegének pápai jóváhagyatásáért Rómába ment, hogy a következő káptalanon könnyebben a végső döntésig vigye az ügyet. Az igazi "kolduló szerzetesekről szóló bullában" III. Honorius pápa 1219 december 12-én megadta a bűnmegbocsátás privilégiumát a szerzetes testvéreknek:17" A nehézségeket és a munkát a prédikálás szolgálatában el kell viselniük, amely bűneik elégtételéül fog számítani". Mit jelent ez a szöveg, hanem azt, hogy a szerzetesi hivatást most nem a hagyományos értelmében, hanem új megvilágításban, mai szemmel nézzük? A bűnbocsánat privilégiumának a katolikus tanításban a szentek közösségének szférájába kell tartoznia, melyet Krisztus érdemén keresztül nyerünk el. Itt közvetett utalás van a prédikáló szerzetesek Krisztus testében való részvételére vonatkozóan. A személyes megszentelődés nem áramlik kizárólag vagy egyszerűen , a vezeklő életútból kifolyólag a szerzetes barátokra. Erre a nélkülözés megtapasztalásával lehet szert tenni, melynek az apostoli szolgálatban a koldusszegénységgel való szembesülés az alapja. Összehasonlítva a kolostori élettel, a szerzetesbarátok a szentségi életvitelükkel a cselekvés új területére lépnek. Ilyen módon a lemondás végső foka volt elérhető. A Bolognai káptalanon 1220 május 17-én a rendházi koldulás javára döntöttek: "A rendben nem kell mindig tulajdon nélkül lenniük, de a jövőben már nincsen jövedelem" (Const. II. 26. fejezet). Ez a megfogalmazás a lemondást jelölte ki a szabadabb apostoli élethez, amely elfogadhatóbb, rugalmasabb és függetlenebb életet jelent: a maximális szabadság elősegítése és a világi javakba történő túlzott elmerülés kiküszöbölése érdekében (Cons, II. 31. fej). Domonkos halála után az 1228-as káptalanon a dominikánus utódok még "sütkéreztek" az alapító eszményeinek fényében, és meg akarták erősíteni a szövegekben meglévő "szerzett tulajdon és a járandóság abszolút tilalmát". Ezeket megszeghetetlennek, megváltoztathatatlannak és örök érvényűnek tekintették18. Itt még egyszer elő kell hozakodnunk Szent Ferenc fiainak ezzel ellentétes határozatával, miszerint a kolostor birtoklását ahol a testvérek élnek, mindig legitimnek kell tekinteni. Domonkos idejében, amikor mások palotákat építettek, ő maga déli ékesszólással búsult testvérei sorsa felett (Bologna 38, István testvér vallomása), és állandóan ismételgette a szegénységre vonatkozó előírásokat. A tizenharmadik század provinciális káptalanjai ezeket a szempontokat mindig figyelembe vették, és őrködtek felette19 Ezt az abszolút kötelezettséget, melyet 1220-ban fektettek le, és melyet 1228-ban megújítottak, alkalmazni és értelmezni kellett. Előre látható volt, hogy lesznek olyan esetek, ahol nyilvánvalóan bizonyos engedményeket és bizonyos enyhítést kell adni. Az 1239-es Általános Káptalan előírta az egy évre való élelmiszer és ital felhalmozását a testvérek szükségleteire. A területi határok problémáját is meg kellett oldani. A testvérek meghatározott, nekik szánt területhatárokon belül prédikálhatnak, melyet a kolostori "mozgásterületé"- nek neveztek. Ezt azonban nem volt olyan egyszerű meghatározni, különösen akkor, amikor a határok más kolduló rend határaihoz voltak közel! A század végén a kolduló szegénység a prédikátoroknál hanyatlóban volt. Nem volna azonban korrekt ezt a testvérek közötti buzgalom csökkenésének tulajdonítani. Külső tényezők hozzájárulását is figyelembe kell itt venni, különösen az abszolút és ezért bizonyos fokig az irreális szegénység helyeslését, melynek nem elég bölcsen a "lelkiséget hangsúlyozó" franciskánusok voltak a szószólói. A pápa figyelmeztette a kolduló szerzeteseket, hogy elképzelésük utópia, és a prédikálók helyesen teszik, ha kerülik azt. A keresztények mozgástere általában széleskörű fejlődésnek indult. A kolduló szerzetesi szegénységet a szerzetes testvérek, akik nem voltak a jótékonysági cselekedetek hiányában, rendkívüli módon hitfüggővé tették a tizenharmadik század folyamán. A toulouse-i jakobiták létesítményének finanszírozása is erről tanúskodik. A prédikátorok és a városi lakosság között bizalmas és meghitt kapcsolat alakult ki20. Vajon ez nem a legjobb bizonyítéka az apostoli szegénység követelménye és a keresztény emberek mély szeretete között létrejött harmóniának a tizenharmadik században? Fontos továbbá az a példa is, amit Aquinoi Szent Tamás ad a szerzetes koldúlás igazolására, pontosan a templomépítés, vagy egyéb más vállalkozás, amely kedvez a közjónak. A központi gondolat továbbra is magának Krisztusnak, a "szegénynek és nélkülözőnek" az utánzása marad, ha a zsoltár szavait alkalmazzuk rá (39:17), mivel ő "felvette a rabszolga alakját". Amikor a szerzetes diszkréten "könyörgően" kinyújtja a kezét alamizsnáért, akkor ez is nagy bizonyságtétele az alázatosságnak21 . Krisztus követése alázatosságban, nincstelenségben, szabadságban: ezek Aquinoi Szent Tamás témái, aki beszédei során az apostoli szegénységet hangsúlyozza. Semmi kétség affelől, hogy ezeket saját rendjéből és Domonkos példájából veszi, annak az embernek a példájából, akit a kanonizációs eljárás tanúi a "szegénység szerelmesének" neveztek (Bologna, 17). Lábjegyzetek a 8. Fejezethez: 1 Vicaire, Docoments, 21. Idem L’imitation des Apotres, pp. 71-72. Hadd emlékeztessünk a kompakt kifejezésre: Forma apostolorum. 2 Vicaire, Dominique et ses Précheurs, 226 3 Ezeknél a pontoknál lásd Vicaire, Dominique et ses Précheurs, 249-50 4 Cahiers de Fanjeaux 2, p. 5Michel Mollat, Les pauvres au Moyen Age (Paris, 1978), pp. 78 ff 6 Vicaire, Dominique et ses Précheurs, pp. 242-44 7 Rule 64; PL. 204, 1087C. 8 Lacordaire, Life of St. Dominic, chap. VII. Az idézet Gerard de Frachet-től származik, Lives of the Brethren, bk.I, chap. 1 9 A szöveg kritikus tanulmányát lásd Berthold Altaner, „Die Beziehunggen des hl. Dominikus zum hl. Franziskus von Assisi”, Franziskanische Szudien, 9 (1922): 1-28. 10 1283-ban Vicaire, Dominique et ses Précheurs, p. 239 11 Ibid., p. 240 12 Ehhez a ponthoz lásd Raoul Manselli, San Francesco, 2nd ed. (Rome, 1981), 134ff. 13 Vita Secunda, chap. 9. 14 Historia Albigensis, n. 21. Vacaire, Documents, p. 37. 15Hinnebusch, The History of the Dominican Order, pp. 147-48. 16Stephen of Salanhac, III, 8 (MOPH XXII, 155). 17Vicaire, St. Dominic and His Times, p.242. 18 A.H. Thomas, De oudste constituties, p. 309. 19 Hinnebusch, The History of the Dominican Order, pp. 158-63. 20 Vicaire, Dominique et ses Precheurs, pp. 320, 332-33 21 Summa Theologiae, IIa-IIae, q. 187, a.5 ad 5. A spirituális szegénységről folyó nyílt vitában Aquinoi Szent Tamás kanonizációs eljárása során (1323) XXII. János méltatta a dominikánusi szegénységi eszme bölcs és mértéktartó jellegét. KILENCEDIK FEJEZET AZ IGAZSÁG Azzal, hogy megalapította az értelmiségiek Rendjét, Domonkos hírnévre tett szert. Bár a megállapítás túlzónak tűnhet, az állítás nem téves, még ha az "értelmiség" elnevezést az elmúlt századból vesszük is át, amely a középkorban a valóságban is létezett. A tizenharmadik században az értelmiség elismerést szerzett a városokban, bár krízishelyzetek adódtak és voltak problémák is. A "klerikus", még ha rendszeresen járt is a középkori iskolákba, nem mindig tartozott a szerzetes barátok és papok közé. Az Egyház volt az első, amely bátorította és elősegítette a keresztény humanizmus megszületését. Nyilvánvalóvá vált ezért, hogy egy permanens prédikáló Rend létrehozásának szándéka, melynek életét Isten igéjének a hirdetésére kell összpontosítania, megkívánja a tanulás kiváltságos helyzetét. A szentírást nem elég csak behatóan tanulmányozni, hanem egyéb ismeretekre is szert kell tenni, nevezetesen arra, hogy milyen hagyományt sajátított el, vagy fedezett fel. Aquinoi Szent Tamás teljesen egyetértett a Rendalapító eszmevilágával, és magáévá is tette azt. Kortársával, Szent Bonaventúrával viszont nem egyezett. Annak ellenére, hogy a ferences bíboros és teológus teljes odaadással az alvernai stigmatizált nyomdokában járt, és annak eszméivel azonosult, mégis igazolnia kellett neki a testvérek előtt azt az állásfoglalását, amely nem tesz külöbséget a bölcsesség tudománya és az egyszerűség között, amelyet Assisi Ferenc jelképezett, és amelyért annyira rajongott. "Üdvözlégy királynői Bölcsesség. Oltalmazzon Téged és nővéredet: a tiszta és szent Egyszerűséget az Úr"1 . Kétségtelen, hogy, olyasmiről Domonkos sohasem álmodott, és nem is vágyott arra, hogy testvérei az Egyház hivatalos teológusai legyenek, mégis egyértelműen megparancsolta nekik, hogy mindannyian, bárhol legyenek is, képességüknek megfelelően, a kor rendelkezésére álló eszközeivel tanulmányozzák az igaz "szent doktrínákat”. Szüntelenül tanulni Szüntelenül tanulni! Buzdításaiban és leveleiben Domonkos állandóan ezt az ajánlást ismételgette (Bologna, 29). a "szüntelenül" szót, melyet Navarra-i János idézett a kanonizációs eljárásnál, komolyan kell venni. Erre vonatkozóan maga Domonkos mutatott példát. " Olyan kitartóan tanulmányozta Szent Pál leveleit, hogy majdnem kívülről tudta őket". A korai dominikánus hagiográfia ( szentek életének tanulmányozása) gyakran említi ezt a szenvedélyes tanulási módot. Az egyik legismertebb krónika beszámol Stavensby magiszter álmáról. Egy napon az angol teológus, aki Toulouse-ban tanított, olyan mélyen belemerült az intellektuális szemlélődésbe - vagy a szigeti klíma iránti nosztalgiába -, hogy a hajnali órákban, amikor az órájára készült, elbóbiskolt. Azt álmodta, hogy hét csillagot lát, melyek egyre fényesebbé válnak, majd beragyogják az egész világot. Reggel aztán, teljesen ébren, amikor a Szent István káptalanban az órát elkezdte, Domonkost látta jönni hat testvér kíséretében, akik megkérdezték, hogy meghallgathatják - az előadását.2 Bárhogy is akarjuk magyarázni a fény- és a szám szimbólumát, fontos azt tudni, hogy Domonkos személyesen jelen van, részt vesz a professzor óráján, legalábbis egy ideig, valahogy úgy, mint Loyolai Szent Ignác tette, aki már érett korában beült a padba Salamancában vagy Párisban.. Domonkos nem alázatból jelent meg, hogy példát mutasson, hanem azért, hogy biztosítsa a folytonosságot a tanulásban és a teológiai elmélkedésben. Ily módon vázolta fel azt, amit permanens "alapítástervnek" nevezhetnénk, amely lelkesítőjét is megtalálja az első közösségekben a "kolostori lektor" személyében. Amikor az első testvéreket kiküldte a nagy egyetemekre, a csoportokban néha idősebb férfiak is voltak. Domonkos ugyanarra az igényre válaszolt. Való igaz, hogy a tanítás néhány évtizeden belül mélyreható változásokon ment keresztül. A tizenkettedik század intellektuális "renaissance"-a két párhuzamosan működő független egyházi iskolára épült. Az egyiket a szerzetes barátok számára tervezték, a másik pedig a "katedrális" - iskola volt, amely a kancelláriai és - pápai rendelkezéssel - a papképzést szolgálta. Bár mindkét iskola ugyanannak az igazságnak a szolgálatára kötelezte el magát, mégis különbségek voltak a módszerekben, a nézetekben, az elmélkedésekben és a hallgatóságban is. A Szent Bernát és Abélard közti konfliktust könnyen úgy lehetett volna tekinteni, mint a két oktatási forma közötti vitát, azonos távlaton belül. A szerzetes tekintélyek néha merev szembenállást tanúsítottak, azzal, hogy az intellektuális közvetítést is kategorikusan elutasították azért, hogy az Istenhez vezető misztikus útnak biztosítsanak elsőbbséget. A benedekrendi Celli Péter (1115- 1183) Chartres püspöke nem mindennapi élességgel polemizált ezekről az iskolákról, amikor a katedrálisok árnyékában az első egyetemek kialakultak: "Áldott az iskola, melyben Krisztus maga tölti szívünkbe igéjét, ahol nincs szükség tanulásra és kurzusokra, a végtelen boldogság titka belénk ívódik. Nem kell könyveket vásárolnunk, nem kell a professzorokat fizetnünk, nem kell szemináriumokat tartani, nem kell a szofizmák kibogozásával bajlódni!"3 Néhány szóban ismét megerősítjük itt a lectio divina-t, a szegénységet, a csendet, a kolostor békéjét, amely egyben támadja a skolasztikusok szónokló, vitázó és anyagi szükségleteket támasztó igényeit is, mint pl. a kurzusok fizetése, munkaeszközök vásárlása, épület-berendezések elhelyezése tanulás céljára stb.7 A tizenkettedik század folyamán a párizsi Szent Viktor iskola megkísérelte összefogni a két intellektuális áramlatot. A vállalkozás a kezdeményezők különbözősége miatt többoldalú, távlataiban viszont ragyogó, egyszerre tudományos és szemlélődő lenne. Úgy látszott, hogy Szent Domonkos újra felfedezte ezt az eszményképet. Ő maga Spanyolországban az iskolákból átment a káptalan kolostorába. Amikor néhány testvérrel Toulouse-ban a Szent Roman-ban lakott, az első teendője az volt, hogy a "kolostorban tanulócellákat létesített" (A kezdetek, 44). A kolostor így aztán alkalmas volt az egyéni elmélkedésre és a tanulásra is, vagyis Domonkos megkísérelte az iskolát és a kolostort összehangolni. Látuk, hogy a prédikátoroknak a legkorábbi "intézményeikben" az innovációk legtöbbjében - összehasonlítva pl. a premontreiekkel, akiktől Domonkos sok mindent átvett - gondosan meg kellett szervezni a tanulást. A közösségi élet követelményeit gyakran alárendelték ennek. A kolostori káptalant a közösségi életet szabályozó fontossága ellenére háttérbe lehetett szorítani. Az anyagi feltételeket illető egyenlőséget úgy lehetett elérni, hogy saját cellát azoknak adtak, akiknek tanulniuk kellett. A tanulás kedvéért gyakran még az istentiszteletek idejét is módosították . A tanulás, a Rend szerzetesi előírásának alapelemévé vált, mind a noviciátus idejére, és azután is. A provinciális káptalanok vizitátorokat küldtek a kolostorokba, hogy tájékozódjanak a szabályos élet megtartása felöl. Rendszerint három kérdésükre vártak választ: Harmonikus - e a testvérek kolostori élete? Kitartóak - e a tanulásban és buzgók -e a prédikálásban? (Dist. II, 18). Mert: "Nem jó prédikátor az a szerzetes, aki nem művelt"4. A tanulás és a prédikálás közötti új kapcsolat összekovácsolódott: A két elem egyesülésével a prédikátor a lelkek üdvözüléséért dolgozott. A tanulás feladatát mint "elvet", a Rend céljainak szolgálatába állította. "Tegyük magunkat alkalmassá arra, hogy felebarátaink lelkeinek hasznára legyünk"-- mondja 1220-ban a prológ.-- Ezt talán egy játékos latin szó: a studium adja vissza a legjobban, amely egyrészt jelentheti a könyv tanulmányozását, másrészt viszont az igyekezetet is kifejezi. Abban az időben az Egyházon, de különösen a prédikáló Renden belül, ugyanezt a kifejezést használták a tanulmányi intézményekre is5. l A pápai bulla és más dokumentumok is, melyek a Rend indulásakor jelentek meg, világosan hangsúlyozzák a tanulás és a tanítás fontosságát. Így 1221-ben Metz város püspöke: Scharfenbergi Konrád, amikor Egyházkerületében a szerzetes prédikátortokat köszöntötte, elmondta, hogy a laikus a közönségnek prédikálásban, a paptestvérek részére pedig a teológiai kurzusok vezetésében fognak jeleskedni Így aztán a prédikálást az intellektuális tevékenység legmagasabb fokának tekintették, ahogy azt a ciszterci mester, a Lille-i Alan (1120-1202) is megerősítette, miután a katharok megtérítésében ennek szükségét látta.6 Bátor fordulatot hozott a kolduló szerzetesek értékrendjében a híres Kántor Péter teológus, aki a Szentírás olvasását (lectio divina), a kommentátorokat, a felmerülő nehézségek esetén a "vitákat", majd a prédikálás útján való terjesztést, mintegy a piramis csúcsán lévőt, hierarchikus sorrendbe állította.7 Az eretnekek elleni harcra égetően szükség volt. Domonkos úgy látta, neki is tanulnia kell, hogy szembe tudjon szállni az eretnekek hamis érveivel, és megtudja, hogyan kell majd a hitet hirdetni. Azt tervezte, hogy evangéliumi közösségbe gyűjti össze a tanult és a szentéletű prédikátorokat, helyesebben mondva azokat a prédikátorokat, akik intellektuális ajándékaikat szenthez méltóan használják fel az igazság szolgálatában. A kolostor, egy teológiai iskola Most már világosabban látjuk, hogy a korai dominikánus törvényszövegekben miért szerepelt az, hogy nem kell kolostort létesíteni, ha nem adunk hozzá "doktort" (Dist. II, 23,1). Ez ugyanis olyan ház megalapítását feltételezte, ahol teológusképzés is van. A tizenharmadik században a "prédikátorok minden kolostorának saját jogon teológiai iskolája is volt".8 Ezt nem kell csak a fiatal szerzetesek képzésére leszűkíteni, mert őket speciális tanulmányok folytatására nagyon gyorsan kolostorba küldték, gyakran interprovinciálisan. Azt szándékozták elérni, hogy minden testvérben benne legyen az intellektuális aktivitás. A tizenharmadik század második felétől a domonkosi törvénykezés minden testvér számára visszaállította a tanulási kötelezettséget. Ez mutatja, hogy bizonyos nehézségek adódtak az időbeosztást illetően, amikor a szolgálat, a prédikálás, a gyóntatás és a mise ideje egybeestek. A cahors-i provinciális káptalan 1255-ben és a valencen-i 1259-ben megállapította, hogy nem volt helyes a testvéreket elküldeni a városba, amikor előadások voltak. Az órák látogatása a priorok feladata volt,-- a kolostori iskolákban éppúgy, mint a többiekben.-- A tizennegyedik században csak az aranymiséseket mentették fel ez alól a kötelezettség alól! Annak ellenére, hogy sok új professzor lépett be a prédikátor Rendbe, mégis hiány volt tanárokban a Rend első harminc évében. A dominikánusok ezeket a középkorban "lektoroknak" (friars) nevezték, és ezt tradíciójukban az angol egyetemek is megtartották . Mivel hiány volt belőlük, gondosan védelmezték őket. Különösen nagy figyelmet fordítottak azok munkatervére, akiket intellektuális feladattal bíztak meg. Az 1239-es általános káptalan ajánlotta, hogy azokat akik azidő szerint„lektorok”, vagy valószínű, hogy tehetségüknél, és műveltségüknél fogva azzá lehetnek, ne válasszák meg priornak vagy definitornak, " . Néha, amikor nem látszik más lehetőség, rászánják magukat arra, hogy időlegesen mindkét feladatot átmenetileg egyetlen testvérre bízzák. Az ilyen választás elől azonban nehéz kitérni, mert a lektor szerzetes, aki a kolostoron belül látja el a feladatát, és a testvérek jól ismerik őt. Ő az, aki az ünnepélyes vitákat szervezi, amelyre külső vendégek érkeznek. Ezek az összejövetelek az iskolaév kiemelkedő eseményei, melyeket advent kezdetén és a nagyböjtben rendeznek, mielőtt a testvérek elindulnának prédikáló útjaikra. A lektor volt a kolostor teológusa. Ez a tisztség magával hozza a részleges felmentés privilégiumát. Mentesítést kap a kórusban való részvétel alól, és a többiektől eltérően külön cellája lehet. Minden szolgálatnál jelen kell lennie, alkalmazkodnia kell osztálya képességeihez. Fel kell keltenie, ösztönöznie kell a tanulás iránti érdeklődést, azzal, hogy kéthetenként közös megbeszélést szerveznek Nagyobb a tantestület olyan kolostorban, amelyet képzésre terveztek. Ezek olyan testvérekből állnak, akik intellektuális szempontból kimagaslóak, és akik már megjárták a studia generalia-t, és akik a párizsi Szent Jakab prototípusai, példaképei. A tizenharmadik század közepe táján a keresztény világban további négy nagy intellektuális központ létrehozását határozták el . Ezeket a következő helyekre tervezték: Oxford, Köln, Montpellier és Bologna. A többiekre később került sor. Ezeknek a dominikánus központoknak legtöbbjében csak teológiai karok voltak, és így is kerültek be a tizennegyedik század középkori egyetemeibe.9 A kezdeti egyetemekből összefüggő szervezetet lehetett létrehozni. A kedvező környezeti egybeeséssel a testvérek alkalmazkodóképességével, a fogadott tanulmányi fegyelemmmel és a prédikálás iránti vonzalmukkal, amely a prédikátor testvérekben megvolt, minden további nélkül betöltötték az 1179 évi III. Lateráni Zsinat által kijelölt és a Negyedik Lateráni Zsinat által is elfogadott valamint megerősített feladatot: iskolák szervezését Egyházi személyek képzésére. A világi papság hanyatlása, valamint számos olyan nehézség, melyek bármely intézmény kezdeti szakaszában előfordulhatnak, bebizonyította, hogy szükség volt erre a munkára. Ezt, a kereszténység érdekeit szolgáló szerepet, felvállalva a világi papok terhét, legalábbis Párizsban, a dominikánusok és később a franciskánusok is betöltötték. A tanulás szeretete Mit tanultak az első testvérek? Ha ezt Domonkos saját példáján keresztül ítélhetjük meg, akkor erre a kérdésre azt lehet válaszolni,: a Bibliát. Ne feledjük el, hogy ez a középkorban szegletkőként szolgált minden teológiai tanulmányhoz. A leghasználatosabb kézikönyvek Pierre le Mangeurnek Egyháztörténete és mindenekelőtt Pierre Lombard Szentenciái voltak. A tizenkettedik században. ezek szolgáltak alapul a latin klérus képzéséhez, melyek tulajdonképpen nem álltak másból, mint a szentírásnak történelmi, értelmezési és dogmatikai fejtegetéseiből, melyeket mindig széljegyzetekkel láttak el. Az első alkotmány gondoskodott arról, hogy a tanulásra küldött testvéreknek személyes használatra rendelkezésre álljanak ezek a szövegek., de figyelmeztették őket arra vonatkozóan, hogy a filozófusok és a pogányok könyveibe " ne merüljenek bele túlságosan , csak alkalmilag olvassák őket" (Dist. II, 28, 1-2)10 . Ezeket az előírásokat, mint amilyen Gratiánnak a szabályrendelete, alkalmazták a kanonikus törvénykezésben, de úgy tűnik, hogy Arisztotelész műveire nem gondoltak. Ügyeltek arra, hogy a testvérek az energiájukat ne mellékes dolgokra pazarolják, bár a tiltások nem voltak kategorikusak bizonyos eseteknél, melyeknél ezután a dominikánus törvénykezők megengedték a felmentést a törvények alól, s ezért a Rend mesteréhez vagy az álalános káptalanhoz kellett folyamodni. Tulajdonképpen abban az időben, amikor Arisztotelész és Avicennaszövegei kezdtek térthódítani, olyan kiváló professzor lépett fel, mint cremonai Roland, aki Bolognában lépett be a Rendbe 1229-ben, s aki párizsi, majd toulouse-i előadásaiba sokféle filozófiai irányt megemlített, s aki a teológia tudományos jellegét hagsúlyozta.1 Szent Tamásnak erről az előfutáráról Gérard de Frachet a "A testvérek élete" című munkájában áradozó dicshimnuszt zengett. Leírta, hogy "nagy hírnévnek örvendett" és azt, hogy mennyire jártas a bölcsészeti és filozófiai tudományokban (1-5) -, míg ugyanez a jámboranekdótagyüjtemény mélységesen aggódik azokért a testvérekért, akik "haszontalan kuriózumokban" lelik kedvüket! Egy testvérről azt mondják, hogy amikor megjelent Isten ítélőszéke előtt, akkor azt hallotta, hogy: "Te nem szerzetes voltál, hanem filozófus" (ugyanott, IV. 20,3). Ez Szent Jeromos sirámait visszhangozza: "Te nem keresztény vagy, hanem ciceronista!" Egy angol testvér arról számolt be, hogy homiliáját filozófiai fordulattal akarta színesebbé tenni. Álmában megjelent neki Jézus, és egy megletehősen megviselt borítású Bibliát adott neki. "Amikor a testvér ezt megjegyezte, Krisztus kinyitotta neki a könyvet, megmutatta a benne lévő szépséget, és azt mondta: Látod, ez nagyon szép, de Te elcsúfítottad ezekkel a filozófiai mondatokkal!" (u. o. IV, 20.). Vajon ezt a franciskánusok részére a Rendjük sajátos szerzetesi karakterének megerősítésére irányuló, a világiakkal szemben tapasztalt, nehézségeikre adott válaszként kell tekintenünk?, vagy inkább a filozófia és a klasszikus irodalom iránti túlzott lelkesedéssel szemben mutatott szembenállásnak? Ugyanebben az időben a Római Humbert a Rend mestere felismerte az irodalom tanulmányozásának a hasznosságát a teológiára. Az ellenállás így nem tarthatott sokáig, mert a monasztikus hagyományokból örökölt ” betűk szeretetét” egészen természetes módon a tanuláshoz való vonzalmuk és a könyvek szeretete miatt humanizmussá kellett átalakítani.12 A könyvek szeretete Az egészen nyilvánvaló, hogy a tanulóknak könyvre van szükségük, de meglepő milyen helyet foglalnak el a könyvek a legkorábbi dominikánus szövegekben. Hozzátehetjük, hogy nem annyira csak gyakorisága, hanem inkább a szerepük és stratégiájuk figyelemreméltó. Az, hogy mely könyveket jelölnek ki nekik a prédikátor élet megszervezésében. A könyvek sokba kerültek. A tizenharmadik században nem volt olyan kolostor ahol száznál több könyv volt. Domonkos azt mondta, a könyv a prédikálók részére nem luxuscikk, inkább mondhatni, nélkülönözhetetlen eszköz. Útjukra egy testvér sem vihetett magával aranyat, ezüstöt, pénzt, viszont vihetett magával könyveket., amint ezt Domonkos maga is tette.. A könyv munkaeszköznek számított (Disz. II, 31). Azt mondják, hogy Domonkos az Ariege folyón történő átkelés során elvesztette könyveit, de aztán csodálatos módon sértetlenül megtalálta őket (A testvérek élete, II, 4). Egyéb kötelezettségei mellett a könyvek és a fontosabb cikkek megismertetése a novíciusmesternek volt a feladata (Dist. I, 13). A későbbiek során a szabálykönyv lehetővé tette, hogy a fiatal prédikátornak lehessen bizonyos mennyiségű "peculiuma" (személyi tulajdona) vagy zsebpénze, hogy megvehesse magának a szükséges könyveket vagy a másolás költségeit fedezni tudja. Ezek képezték a jól dolgozók eszközeit. Meg kell még említenünk azt is, hogy a szabálykönyvbe 1220-ban belekerült a laikus testvérekre vonatkozó rész, amely megkülönböztette őket a "kanonokoktól", akik a Rend intellektuális oldalát képviselték. Itt kifejezetten arról van szó, hogy a laikusoknak nem kell tankönyvekkel és gyűléssel foglalkozni (Dist. II,37). Domonkos halála után a könyvek, a könyvtárak, azok, akik felelősek értük, és azok, akik használják őket, egyre inkább a precíz törvénykezés tárgyává váltak, rámutattak annak a fontosságára, amit a kéziratok használatára és megőrzésére előírtak Ennek a területnek a dominikánus életben betöltött fontos szerepét a különböző korabeli kommentárok is igazolták. A káptalanok is foglalkoztak, az elhunyt testvérek után visszamaradt könyvek sorsával vagy azokéval is akiket más kolostorba helyeztek 13 Az első indikáció így hangzik: "Ha egy testvért az egyik provinciából a másikba küldenek tanulmányai folytatására, akkor magával viheti könyveit, szótárait, a Bibliát és jegyzetfüzeteit (Dist. II, 36,9). A római Humbert a könyvekről mint megszentelt tárgyakról és arról beszélt, hogy az irántuk érzett nagy tisztelet ne keltsen bennük félelmet, hanem inkább bátorítson használatukra. Ugyanaz az eset áll fenn itt is, mint a katona és a fegyvere között. Az erődítménybe, az igazság citadellájába a gabonát és a vizet emelővel kell felvinni. A víz a bölcsességet, a gabona a szentírásban található isteni igét, a fegyvertárat a könyvtár példázza14 Bury-i Ricchárd, a tizennegyedik századbeli dominikánus püspök, szenvedélyes könyvbarát volt, és szenvedélyét a kéziratokra is ki akarta terjeszteni azzal, hogy Philobibliont hoz létre. A fentiek igazolására a Rend szabálykönyvéből idézett: "Mivel saját szabálykönyveink megállapítják, hogy a prédikátorok Rendjét a szentírás tanulmányozására és felebarátainknak az üdvösségre vezetésére alapították, tudnunk kellene, hogy bennünket köt a könyvek szeretete15 Domonkos nem mehetett ilyen messzire. Azt mondta, amikor elmerül a szent misztériumokban, többet tud meg a Szeretet könyvéből, mint bármely más szövegből, "mert az mindenre megtanít." Ezt a kitételt, bár nem tekinthető szigorúan történelminek, a dominikánusok első generációja továbbadta az utókorra (Vitae Fratrum, II, 26). Annyi azonban biztos, hogy magán hordja a szerzetesi hitelesség bélyegét, és beleillik abba a képbe, amikor Domonkos a diák éveiben eladta kézi jegyzetekkel ellátott saját könyveit, hogy segítsen a szegényeken," (Bologna 35). Szász Jordán is szép összehasonlítást tesz, amikor egy Domonkosnak tulajdonított szövegből alakít ki allegóriát. Egyik, D,Andalo Diánának küldött spirituális levelében, (talán 1236 nagyhetében) vigasztalja a címzettet, hogy nem tud gyakran írni neki: "Olvasd a könyvet, amely ott van mindig lelki szemeid előtt: az élet könyvét, a lélek-átalakító makulátlan törvénykönyvét. Ez patyolattiszta törvény mert eltávolítja az ejtett foltokat: Ez a karitász, melyet megtalálsz sebeíbe írva és nemes vérével megvilágítva.16 Mindig Fra Angelico megindító freskójára kell gondolunk, melyet a művész Firenzében Szent Márk egyik cellájában festett. Ennek a freskónak a reprodukciója a világ minden dominikánus kolostorában megtalálható. Domonkos gondolataiba merülve ül. Térdein nagy nyitott könyv van17 Fölötte a kigúnyolt és emberségétől megfosztott Krisztus ül. "AZ IGAZSÁG" Amikor Szász Jordán azt írta, hogy a szerzetes prédikátorok regulája tartalmazza a "szentségi életet, a tanulást és a tanítást", a 118:66 zsoltárt idézi. (A testvérek élete, III, 42,3) Egyszerűen magyarázza és alkalmazza a szóval és példával történő prédikálás definicióját, melyet mesterének, Domonkosnak tulajdonít. Hangsúlyozta azonban a tanítás fontosságát, mint a domonkosi elhivatottság szerves részét. Túlzás lenne azonban a tizenharmadik század prédikátorairól, mint "egyetemi klérus" beszélni, vagy valami egyenlőséget erőltetni, amit pedig gyakran tesznek a "prédikátor" és a "doktor" közé18 Ez az összehasonlítás csak annyiban állja meg a helyét, hogy a két foglalkozás közös vonása a püspökség szolgálata. Vitathatatlan azonban az, hogy a Rend iskolái, melyeket az egyetemi városokban alapítottak, már kezdetben is, az eminens professzoroknak köszönhetően sok hallgatót vonzottak soraikba, különösen Szász Jordán idejében. Ezret, mondja a Dél szülötte Bernát Gui! Bernát a bolognai és párizsi tartózkodása alatt a kolostorok olyanok voltak mint a méhkaptárok (A testvérek élete, III, 12). Valóban ha a tizenharmadik század végén a dominikánus "hallgatóság" számát kb. ötszázra becsüljük, melynek felét az általános teológus képzésre szánták, akkor ebből arra következtethetünk, hogy a teljes prédikátor -"népesség" valószínűleg közel tízezer testvérből állt, amely ugyan magas, mégis elég hihető arány19. Amikor a folyamatban lévő intellektuális alapozás ideálját megvalósítjuk, akkor beszélhetünk igazán az intellektuális apostolkodásról. A dominikánus stúdium apostoli, és az Egyházat szolgálja. A prédikátorok generációi meg voltak győződve arról, hogy találtak egy szimbólumot azon állításukra, hogy Domonkos volt az első "Szent Palota Mester," vagy a pápa személyes teológusa, aki a Kúria stúdiumáért felelt. A történészek bebizonyították azonban, hogy ez nem így volt. A hivatkozások csak a tizennegyedik századig mennek vissza20. Domonkos nem volt teológus professzor III Honoriusz apostoli palotájában, még akkor sem, ha tartott is néhány értekezést Rómában. A kúria studiumát IV Ince pápa 1245-ben intézményesítette; a pápai udvarba történt kihelyezéssel megfelelő "vándor" iskolát létesített. A "Szent Palota Mesterére" vagy a „régensre” vonatkozóan, a kúriai stúdiumot illetően a feladatok a századok során módosultak. A tisztséget a mai napig is hagyományosan a domonkosok töltik be. Úgy tűnik, hogy ez a személyiség a pápa avignoni tartózkodásának első évéig nem volt a pápai udvar tagja. Mindazonáltal az a szándék, hogy a pátriárkának és alapítónak nagy intellektuális tekintélyt tulajdonítsanak az Egyházon belül, megfelel a nagy eszmény elfogadásának a Domonkos- Rend teológiai szolgálatában. Ugyanakkor - meglehetősen ügyetlenül – Domonkost tették meg az első inkvizítornak. Emlékezzünk rá, hogy Domonkos, akit a liturgiában az Igazság Doktorának nevezünk, sohasem saját kedvtelésére űzte a teológiát: mindig arra törekedett, hogy az az igazság szolgálatára irányuljon. Meg kell még említenünk azt, hogy Szent Tamás az "igazság " szót mindkét fő munkájának nyitó mondatában a Summa Teologiá - ban és a Summa Contra Gentilis-ben ismételten tökéletes folyamatosságában használta, áthatva az alapító mélységes ösztönösségével. Szent Domonkos Rendje csak a tizenkilencedik században választotta magának hivatalosan a büszke diszítő jelzőt Veritas-t. Kétségkívül rendelkezésére álltak a tizennegyedik századbeli Bajor Lajosnak a legilletékesebb politikai tanúnak XXII. János ellenfelének szóhasználatát: ”A prédikátorok Rendje az igazság Rendje, amely bátran és szabadon védi az igazságot"21. Történelmük során, prédikátorok elhivatottsága a tanulás volt, amely mellett feladatuk volt még az Egyház tiszta doktrinájának:a katolikus igazságnak a tudatos védelme is. Talán a modern meggyőződés nevében készek a kritikák elfogadására, mert túlon túl rátarti igazságelképzeléseik voltak. Vagy talán inkább azt kell felismerni, hogy saját útjukat járták az "ige szolgálatában"? Vajon Lukács evangélista is nem ezzel a kifejezéssel jellemezte az apostolokat? a kilencedik fejezet lábjegyzetei 1 Salutations des Vertus of St. Francis of Assisi. St. Bonaventure ellentétben a spirituálisokkal megmutatja, hogyan tette „lehetővé” St. Ferenc a tanulást. Legenda major, 11, 1 és 2 fejezet 2Humbert of Romans, Legenda S. Dominici, MOPH XVI, 40. Lásd Vicaire, Dominique et ses Précheurs, pp.62ff. 3 Letter 73, PL 202, col. 520, idézet és fordítás André Duvaltól, „L’étude dans la législation religieuse de saint Dominique”, in Mélanges Chenu (Páris, 1967), p. 222. 4Duval,art. cit., p.237 5For a general sense of the word studium, complementary to regnum and sacerdotiuom, see F. M. Powicke, Ways of Medieval Life and Thought ( London,1949),pp.152,183. 6Summa de arte praedicantium, PL 210, col.111. 7PL 205, col. 25. 8H.M. Féret,” Vie intellectuelle et vie scolaire dans l’Ordre des Précheurs”, Archives d,histoire dominicaine, (1946), P.12. 9Hinnebusch, The History of the Dominican Order,II, 19-98 10 A szöveg analízisét illetően lásd Giles G. Meersseman munkáját: „In libris gentilium non studeant. L’étude des classiques interdite aux clerks au Moyen Age?” in Italia Medioevala e Umanistica, I (1958), 1-13. 11 Vicaire, Dominique et ses Précheurs, 82ff. 12 Lásd Dom Lelerq, L’amour des lettres et le désir de Dieu (Paris, 1957) és Beryl Smalley, The Study of the Bible in the Middle Ages, 2nd ed. (Oxford, 1952), és Henri de Lubac’s books on medieval exegesis. 13 K. W. Humphreys, The Book Provisions of the Medieval Friars, 1215-1400 (Amsterdam, 1964). Hinnebusch, op. cit., II, chap. VII, „Books and Libraries in the Dominican Order”. 14 Humbert of Romans, Opera, I, 421. 15 Hinnebusch, op. cit, II, 191. 16 MOPH XXIII, ed. Walz (Rome, 1951), letter XV, 17. 17 A jelen kiadás borítólapját ennek a freskónak egy részlete diszíti. 18 Ez Mandonettnek a tézise: lásd Mandonnet-Vicaire, Saint Dominique: I’idée, I’homme, et I’oeuvre, II, pp. 57, 19 Viciare, Dominique et ses Pręcheurs, p. 371. 20 Raymond Creytens, ”Le ‘Studium Romanae Curiae’ et le Maître du Sacré Palais”, AFP 12 (1942), pp. 5-83, and then, for historiography, R. Loenertz, “Saint Dominique écrivain maître en théologie, professeur ŕ Rome et maître du Sacré Palais”, AFP 12 (1942), pp. 84-97. 21 A szöveget a lengyel dominikánus történésztől Bzoviustól (D. 1637)-tól vettük. Cf,F. vopn Tessen-Wesiersdki, „Ordo veritatis”, Jarbuch für Philosophye..., 8 (1894), pp. 109-19. IV. Kelemen pápának az általános káptalanhoz címzett levelében, 1266-ban használja már az Izaiás-formulát (26:2) a prédikátorrendre a Vulgata szerint „ Ez az erényes nép, amely őrködik az igazság felett”( custodiens veritatem). TIZEDIK FEJEZET AZ IGE SZOLGÁI Amikor Dante Domonkost a "keresztény hit szenvedélyes szerelmesének" nevezte , akkor a prédikátorok atyjának teljes életére utalt, arra a fáradhatatlan vágyára, hogy tanúságtevője legyen a hitnek, védje azt és adja tovább. Amikor Szent Domonkos rajongott a tanulásért, hogy elmélyülhessen az egyetemes tanításban, hogy meggyőző módon fejthesse ki azokat, amikor arra törekedett, hogy minden módon megerősítse azt, azért tette hogy "megerősítse testvéreit". Azért tette, mert saját hite töretlen, erős, egész, alázatos, teljes és túláradó volt. Krisztus a hit középpontja és forrása . Általa fogjuk át mindazt, amiben Egyházunk hisz. Szent Domonkos teológiája, ha egyáltalán beszélhetünk annak a teológiájáról aki írott szöveget nem is hagyott ránk, úgy tűnik, teljes egészében Krisztus megváltói tevékenységén alapszik, melyből minden egyéb a keresztény tanításba sugárzik. Gérard de Frachet szerint (A testvérek élete, II, 2), azért, hogy bátorítsa társait, a megpróbáltatás idején " az Isten emberének" szívéből ez a hitvallás tört elő: " Kedveseim, bízzatok az Úrban, hogy elnyerhessük a győzelmet, mert a bűneinket lemosta már a vér". Amikor őt és társait, ahogy mondják, egy eretnek kísérő tüskés bokrokon vezette keresztül, a meztelen lábuk csupa vér lett. Domonkos véleménye szerint ezt a vért a leendő apostolok Krisztus vérének hullatása dícséretes utánzásában hagyták kifolyni, amely már győzedelmeskedett, és az emberek üdvösségéért egyszer és mindenkorra kiontatott. Jézus Krisztus, aki megóvta Domonkost, aki követte őt, akiről Domonkos elmélkedett és akiről prédikált, az Isten fia volt, maga a Megváltó. Amikor Domonkos imára buzdította testvéreit, csak ennyit mondott nekik: "Gondoljunk az Üdvözítőnkre" (Bologna, 41). Esdekelve kérte Istent, hogy minden embert üdvözítsen. Gyötörte az a gondolat, hogy mivé lesznek a bűnösök. Gondolatát, imádságait és minden tevékenységét a bűn drámája hatotta át. Az igaz, hogy Krisztus a keresztjével és a feltámadásával már legyőzte a gonoszt., de akkor a világ miért nem fogadhatja el saját üdvösségét? Domonkos meghitt imája nagyon közel volt Jézus imájához, a szentírás becses gyöngyszeméhez, amely annyira kedves a keleti keresztényeknek, melyet végtelen hosszú ideig csiszolgatott és szépített temérdek hívő ahhoz az esdeklő imához: " Üdvözítő Jézusom, az élő Isten fia irgalmazz nekem bűnösnek" (Lk 18:71). A szent ezt az imát mindig fennhangon mondta2 . Ez a megváltásba vetett hit,--mely magában foglalja a kereszténység központi koncepcióját, és mivelhogy ez az igazság, ez a hit tudta megadni Domonkosnak, annak az embernek, aki tele volt fájdalmas megrökönyödéssel, hogy megértse a szakadék nagyságát, amely kora eretnekségét az Egyháztól elválasztotta. Elenfeleik katharoknak ( tiszták) Dél-Franciaországban albigenseknek, Itáliában patarinoknak, nevezték őket. Azt gondolták magukról, hogy ők a "jó keresztények". Domonkos aktív évei alatt teljes erővel küzdött tantételeik ellen, mivel tanaikkal és tevékenységükkel elutasították az Egyház központi szervezetének Rendszerét. A kathar tan sokféleségének ismertetése meghaladja könyvünk keretét, ezeket a tanokat a történészek behatóan tanulmányozzák. Egyébként a legjobb történész szakemberek elegendően ellentmondásosnak találták őket ahhoz, hogy vitába hívják a legkiválóbb interpretátoraikat. Ez igaz akkor is, ha megkíséreljük az adatokat a vallásos tanok nagyobb egységébe olvasztani, kezdve Kis-Ázsiától egészen az Atlanti - óceánig, a tizenkettedik századtól legalább a tizenhatodik századig, vagy ellenkezőleg, ha megkíséreljük a változásokat korszak és irányzatok szerint nyomon követni, különös tekintettel a languedoci abszolút dualizmus és az itáliai mérsékelt forma közötti különbségekre.3 Helyezzük egyik oldalra a katharok politikai, regionális vagy akár titkos ellenszolgáltatásait, és először kíséreljük meg feltenni a kérdést, hogy a katharok elleni küzdelemben Szent Domonkos, paptestvérei és világi kortársai számára miért tűnt a tét olyan nagynak. Nem kell - e a meggyőzés minden erejével szembeszállnia az Egyháznak az "anti Egyház"-zal, amely az evangéliummal takarózva a kereszténység alapvető dogmáit fenyegeti: teremtés, megtestesülés, megváltás? Nem kellene az emberiség alapvető kérdéseire adott félrevezető válaszokat mint eretnekséget határozottan elítélnie: Miért látszik úgy, mintha a gonosz uralkodna a világban? Ott van még továbbá az a legszemélyesebb kérdés is, hogyan tanulunk meg meghalni. A KÉT ALAPELVŰ VALLÁS A kathar tan, eredetét tekintve Rendkívül összetett és sokat vitatott téma. Itt csak a legismertebbeket tárgyaljuk. A bogomile - mozgalom a tizedik század közepe táján Bulgáriában ütötte fel a fejét. Eretnek tanítását a korábbi, a kereszténységet megelőző ősi áramlatokból vette át. A keresztény éra első századától kezdődően ezek az áramlatok eljutottak a határaihoz és elárasztották azt.4 Hogyan tudott az eretnekség a középkori Európában, különösen Languedoc - ban sikereket elérni, és Szent Bernát korától kezdődően meglehetősen mély gyökereket ereszteni, és a pápai, Egyházi és a világi tekintélyekben zavart kelteni ? A történészek úgy látják, hogy ebben a keresztes hadjáratoknak is nagy szerepük volt, mert ezeket a doktrínákat a keresztesek magukkal hozták keletről, amikor onnan visszatértek. Úgy gondolják azonban, hogy ezek az eszmék anélkül is felerősödtek volna.. A Bogomile misszionáriusok a tizenkettedik században léptek fel, és prédikációik Dél-Franciaországban kétségtelenül sikeresek voltak. Jól ismert, hogy egy keleti eredetű „pápa” Niquinta (vagy niceai) meghonosította az addig csak szórványban jelenlévő eretnek tanokat a latin országokban, nagyjából az abszolut dualizmus elvének megfelelően, doktrinálisan egységessé tette tanításait. Saját magát püspökként, a hierarchia csúcsára helyezte. Laurais-ban Szent Félix-de Caramamban 1167-ben ő volt az afféle "tanács"-nak az elnöke, s ez tekinthető az albigensek történelmi születésnapjának. A katharok teológiája, legalábbis a legabszolútabb formájában, két alapelv megerősítésén nyugszik. Két világ, két királyság: az egyik az Isten, a másik pedig a sátán Ennek az igazságát a szentírás szövegeiben vélik megtalálni. (azaz. Sir. 42:45 és Mt 7:13). A szent könyveket mint egyedülálló kinyilatkozást fogadták el, és Rendkívül ügyesen használták fel őket. Az ószövetség szerintük következetlen, haragos és gonosz Istent ábrázol, melyek egy lélek gonosz cselekedetei. Őt a gonosz principiumával azonosították. Megegyezett a két alapelv,vagy az egyik alárendelt volt? Ebben a kérdésben mindenek előtt az áll, hogy az eszmeáramlatok eltérőek voltak, és. a történészek nehézségei főként a doktrínát körülvevő titokzatosságokból származnak, amelyek felett a beavatottak meggyőződésüknél vagy óvatosságuknál fogva őrködtek. A languedoc-i meggyőződéses katharok között, de még inkább a közvéleményben, sokkal kezdetlegesebb kettőség fogant meg a két egyenlő és kibékíthetetlen Istent illetően. Ez a doktrína a népszerű manicheizmus formájában terjedt el. Ez a hitnek és a nem tudásnak volt az egyik fajtája, mellyel az első prédikátorok találkoztak, ahogy azt a megőrzött kutatási eredményekből megtudhatjuk.. Bár Domonkos prédikációira majdnem száz évvel később történt utalás, és magukat az összefoglalókat is valószínűleg leegyszerűsítették, de Jacques Fournier inkvizítor, a későbbi XII. Benedek pápa kihallgatásai Rendkívül értékes adatokkal szolgálnak. Az eretnekek szerint két világ van. Az egyik a látható, a másik a láthatatlan. Mindegyiknek külön Istene van. A láthatatlan világ a jó Istené, aki védelmezi a lelkeket. A másik a látható világ, melynek Istene alkotja a látható, múló dolgokat. Isten csak a szellemi létezőket a megvesztegethetetlen, elpusztíthatatlan lényeket alkotta, mert Isten művei örökké tartanak; de az összes látható és érzékelhető dolgot mint amilyen az ég, a föld, és minden ami rajta található, a sátán, a világ fejedelme alkotta az egyetlent, a lelkeket kivéve, és mivel ezeket ő alkotta, mind romlásra képesek, mert ő nem alkothat semmi megbízható és tartós Hogyan lehet azt mondani, hogy a kezemet és a szememet nem Isten alkotta? Isten kijelentette, hogy amit alkotott, az sohasem pusztul el, mert az ő igéje, amely által minden lett, örökké él, következésképpen semmi sem pusztulhat el amit az Atya alkotott. És mivel minden ebben a látható világban: az ég, a föld és minden teremtmény el fog pusztulni, meg fog semmisülni, ezeket nem ő teremtette, ezeket az evilág fejedelme alkotta. Isten, az Atya csak azt teszi ami jó, és amit mond, az csak jó lehet. Ebben a világban mégis azt vesszük észre, hogy sok a rossz dolog, mint pl. a vihar, a mennydörgés és a villámlás. Ezeket nem Isten alkotta, hanem az ellensége, a világ fejedelme.dolgot. Az állítás lényege világosan az, hogy az anyagnak és az anyagi világnak a teremtése alá van vetve a romlásnak, a gonosz principiumának, és mivel ez a helyzet, az „az örök bűnös", a "világ fejedelme" műve lehet. A katharok kisajátítanak maguknak és saját céljaikra fordítanak minden Szent Jánostól való szöveget a "világ"-ról, melyet Krisztus elutasított. A sátán rosszakaratával ártani akar Istennek. Magával rántott angyalokat, akiknek testet adott "bőrruhát", amelyről a Genesis (3:21) beszél. A hús tehát a sátán alkotása: börtönbe zárja a spirituális elemet, és alapvetően tisztátalan kéjsóvárgásból származó érzékiség gerjesztésével végtelenné teszi magát. Az eredendő bűn semmi egyéb, mint ez a vágy (Gen 3:16): " Az egész emberi faj a paráznaságból származik". A kathar erkölcs alapjait kihagyhatjuk ebből a munkából. Az anyagra vonatkozó minden negatív szemlélet szükségessé teszi a testiség elutasítását, különösen annak szexuális vonatkozásait. Ezért van az, hogy a tökéletesek: azok a férfiak és nők, akik az igazat megvallva a kathar Egyházat alkotják, alávetik magukat az abszolút önmegtartóztatásnak, és minden olyan élelmiszer fogyasztásától tartózkodnak, amelynek köze van az állati szexuális tevékenységhez, mint amilyen a hús, tojás, tej, sajt. Az albigensek szerint a gonosz nem önkéntes elhajlás a jótól, hanem saját létével rendelkezik, és a megváltás lehetőségével legyőzhető. Mivel a jó csak a jó Istentől és angyalaitól eredhet, felveti annak a kérdését is, hogy az angyalokat hogyan csábíthatta el a gonosz A megváltás is csak tőle jön, hála legyen Krisztusnak. A kathar apokalipszis magyarázata szerint (5:12) Krisztus angyal, aki magára vállalta a szenvedést, elnyerte a hatalmat és az Istenséget. Leszállt a földre, hogy visszaállítsa az embert az eredeti spirituális valóságába. Ebből a teológiából, melyet aligha nevezhetünk a "megtestesülés teológiájának", fejlődött ki két régi eretnekség összeolvadásából az albigensek teológiája, melyek ellentmondanak egymásnak. Az első az arianizmus, amely tagadja Krisztus isteni természetét. A katharokat olykor tulajdonképpen Ariánusoknak nevezték. Krisztust ténylegesen teremtménynek tekintették. A második eretnekség rendszerében központibb. Ez a docetizmus, amely a keresztény Egyház első századaiban szintén elterjedt volt. Eszerint Krisztusnak isteni természete van, élete és szenvedése csak látszólagos. Azon katharok számára, akik a docetizmust tartották, ami Krisztus spirituális természetét illeti a megtestesülés csak szimulálás lehetett, és a Szent Szűz maga, aki sohasem szült gyermeket, angyal volt, mennyei lélek. Krisztus csak látszólag halt meg a keresztfán. Krisztusnak a feltámadás utáni átváltozásáról és megjelenéséről szóló híradásoknak, melyeket az evangélisták leírtak, az a célja, hogy testiségének lehetetlenségét demonstrálják. Mindebből milyen jelentést lehet adni az üdvösségre vonatkozóan? Ez a tanított megszabadulásnak csupán egy fajtája volt, amelyet tanítottak, ami megvalósult melyre Krisztus mutatott rá. Krisztus jelenléte a földön csupán pedagógiai, erkölcsi jellegű volt, vagy példaadás szempontjából volt fontos. Ha őt utánozzuk, különösen szenvedésében, megszabadulhatunk anyagi kötelékeinktől, és sorozatos reinkarnációval visszajuthatunk a spirituális eredethez5. Anélkül, hogy belemennénk a lélekvándorlás tantételeinek részleteibe, a sorozatos állati és emberi reinkarnációba, amely egyszerre büntető és megtisztító is, be kell vallanunk, hogy Krisztus eljövetele óta a lelkek megtanulták, hogyan kell testükön keresztül vezekelni. Fájdalom, szegénység és üldöztetés az üdvösség eszközeivé váltak azok számára, akik elfogadják a katharok hitét, és megkapják a kézrátételt, melyet a Szentlélek keresztségének (consolamentum) vagy Krisztus vigasztalálásának neveztek. A katharok valójában elutasították a vízzel való keresztelést, melyet Keresztelő János intézményesített, aki a mitológiájukban a démon szerepét játszotta, ellentétes volt Krisztussal. A consolamentum elnyerésével az illető személy tökéletes, vagy jó keresztény lett, megígérte, hogy szereti Istent "hűségben, kedvességben, buzgóságban, irgalmasságban, tisztaságban és egyéb erényességben". Világos, hogy ez a morális szabályzat a leggyakrabban őszinte és hiteles, melyet az önmegtartóztatásban lehet megélni, és a szegénységi élet tűréshatáráig lehet általa elmenni. Ez a misztikus öngyilkosság vagy az eutanázia egy fajtája, melyet különösen a tizenharmadik század végén gyakoroltak, nagyon hatáskeltő lehetett. Vonzotta a "híveket", akik elkötelezték magukat az eretnekség terjesztésére, akik segítik és tisztelik a "tökéletest", és hogy halálos ágyukon megkapják a consolamentumot a convenensa feltételei szerint. Az albigens gondolatrendszer ezért a következetesség minden látszatával rendelkezett, buzgóság és tisztesség, szemben a katolikus klérus bizonyos részével, amely gyakran képtelen leplezni hibáit. A kathar tan a szentírást ügyesen interpretálja, törekszik az apostoli életút követésére, és könyörületes az egyszerű szimpatizánsok gyengeségeivel szemben. Mindenekelőtt szükségesnek tartja egyszer és mindenkorra helyére tenni a gonosz problémáját intellektuálisan és exisztenciálisan, kézzel foghatóan, bensőségesen, a középkori életnek részeként a háború, pestis és éhínség formájában. Az egyszerű emberek a fejetlenség állapotában voltak; azok akiket még jobban összezavartak, beavattak a mitoszokba, amelyek változatosságuk és sokrétűségük miatt táplálták képzelőerejüket és fogékonyságukat; míg a tehetségesebbek ezekben a mítoszokban újra felfedezhették a spekulatív szempontokat, melyek támaszul szolgáltak számukra. Lebilincselve a Tökéletes szigorúságától, rabul ejtve a csábító mítoszoktól, és azzal a meggyőződéssel, hogy Krisztus igazi Egyházába jutottak, a katharok követői úgy érezték, hogy ők egyfajta új vallásos megélénkülés világában vannak.6 Képzelhetjük, hogy milyen veszélyes mozgalom volt ez az Egyház számára. Kívülről nézve nem keltett olyan gyanút mint pl. az Iszlám, de előmozdította a Bibliának eredeti mivoltából kiforgatott olvasását - A keresztény gnoszticizmus következetlenségei ellenére is kimutathatóan megfelelt a kor vallásos igényeinek. Az is vitathatatlan, hogy a kathar tan megosztotta a lelkesedést a kolduló Rendek apostoli szegénységével. Tulajdonképpen kiüresítette az alapvető igazság keresztény üzenetét: Krisztus által üdvözül az ember egészen és teljesen, testestül, lelkestül, mivel Isten kegyeleméből új hús-vér testet ad neki, feltámasztja az utolsó napon, hogy belépjen az örök életbe. Az Egyház szintén megerősíti az emberi személy misztériumát is, aki a jó amit akar és a rossz, amit tesz, között őrlődik, ahogy Szent Pál írja. A katharok megkerülték ezt a kínzó problémát. "ÉLETPÉLDA A DOKTRÍNA FÉNYÉBEN". III. Ince 1206-ban a kathar eretnekek ellen közzétett ajánlásait követően Domonkos először Diegoval, később egyedül, és végül az első testvéreivel együtt prédikált. Ez elsősorban abból állt, hogy "a példás élettel a doktrína fényében" meggyőzze őket a hibákról. Ez lényegében a prédikálást és Krisztus keresztjével való életet jelentette. Domonkos, aki a többi középkori teológushoz hasonlóan olvasta Szent Ágostont, jól ismerte a választ, amelyet az Egyház nagy doktora, a manicheusok korábbi barátja adott nekik. A Pelagiushoz intézett összegezésében így kiált fel „Krisztus keresztjét jelentéktelenné kicsinyítettétek". Krisztus keresztje által való megváltást kell hirdetni, mert ezt a katharok álladóan elutasítják. Az albigensek történetében Pierre de Vau de Cernai bemutatja a minervois-i eretnek lovagot, Laure várában, aki a kereszt láttán felkiáltott, és azt mondta: "Ez a jel sohasem jöhet a segítségemre!" Számára a kereszt a szégyen jele, a kiüresedésé, a meggyötört testé; a kathar tan ezzel határozottan elutasítja a megváltás értékét. Domonkosnak böjtölései és önsanyargatásai Languedoc-ba történő utazásai során nem önmutogatások, és nem is elrejtettek, hanem a szenvedő Messiással való együttérzés eszközei voltak, és tanulságokkal szolgálhattak (Mt 5:16). Amikor Pierre Ferrand leírja ezeket, gondoskodik arról is, hogy ehhez teológiai és spirituális megjegyzést is fűzzön: Domonkos és társai az egész nagyböjti idő alatt egyfolytában keresztre feszítették testüket. A padlón aludtak, hogy utánozzák azt, aki meghalt a szégyenletes keresztfán7. A szegénység, ugyanazt a spirituális logikát követi, melyet úgy is nevezhetnénk, hogy "fegyver volt az albigensek ellen". Szegényen és alázatosan élni, abból a célból, hogy megmutathassák azt a szerénységet, melyet III. Ince pápa ajánlott az ő languedoc-i prédikátorainak; Krisztus nagyobb alázatát, vagyis keresztjét hirdetni. Amikor Domonkos a legfájdalmasabb mártíromságát előre elfogadta (A kezdetek, 34), igen nagy hatást gyakorolt az eretnekekre,- mivel felismerték benne az önfeláldozás és az életszentség bizonyítékát, mint aki újra és újra alávetette magát Krisztus keresztjének. Domonkos katharok elleni prédikációjának második szempontja az volt, hogy a katolikus Egyház szent voltát igazolja, melyet Valdo kétségbe vont, de ezzel mi itt nem kívánunk foglalkozni. Tudományos vitákban,, mint amilyeneket Bézier-ben vagy Montreálban tartottak, a megbeszélések tárgya "a gonosz Egyháza a sátáni tanításával, amely a paráznaság és minden utálatosság szülőanyja" volt, vagy a még tudatlanabb "hivőkkel" való találkozások során Domonkos kimutatta a római katolikus Egyház tanításának hitelességét és a neki való engedelmesség szükségességét. Jó tudni, hogy a kézjegyével ellátott ritka szövegek egyikében Domonkos "Ponce Roger kibékítő" formulájában felsorolta azokat a szigorúságokat, melyeket a katharok már gyakorolatilag alkalmaztak a hivatalos Egyházzal szembeni vitában . Azt ajánlotta, hogy Ponce most ezeket az engedelmesség szellemében gyakorolja. A teljes megtartóztatást félre kellene tenni az Egyház nagy liturgikus ünnepeire, hogy ezzel is bizonyítsuk a múlt hibáiról való lemondást. A böjtölést nem úgy kell tekinteni, mint az elkészített ételek megvetésének kifejezését, hanem mint szabad, átmeneti, szeretetből felajánlott áldozatot. A keresztény vezeklés és aszketizmus nem jelenti az Isten adta anyagi dolgok elutasítását. Igaz az is, hogy Domonkos természetében kevesebb lelki túlfűtöttséget találunk, mint Ferencében. Tudjuk, hogy Ferenc ugyanabban a világban, melyet a katharok rémségesnek tekintettek, felfedezte a gondviselő szépséget és harmóniát. Ezt a szépséget híres Naphimnuszában köszöntötte, melyet 1225 őszén komponált, amikor már majdnem teljesen vak volt, és láz gyötörte. Ferenc szerette az életet, magasztalta azt, mert Isten szent művét látta benne: gondoljunk csak a Fiorettire….8 A világ szépségének dimenziója, legalábbis úgy, ahogy a rendelkezésre álló forrásokból meg tudjuk ítélni, Domonkos számára sokkal kézzel foghatóbb volt. Talán ez volt egyik gyengesége neki, akinek egyetlen hibája abban rejlett, hogy nem volt semmi. hibája. Mégis az életörömet gyakran akkor tárta fel, mikor barátságra nyílt szeretetében, alázattal telt viselkedésével koccintásra emelte borospoharát, testvéreivel és nővéreivel. Domonkos miden gesztusában az ember nyilvánult meg. Jelentőségének teljességét jobban láthatjuk a prédikáló élet követelményeinek fényében. Szent Domonkos Szent Máté evangéliumát mindig magával vitte, és testvéreit rábírta, hogy tanulmányozzák azt, már csak azért is, mert ez fontos szerepet játszott a szentírás magyarázatánál a katharokkal való vitában.9 Amikor Toulouse-ban a szentek ereklyéje előtt imádkozott, ahogy azt Castres-i Vince diakónus és Salanhac-i István elmondják (I,9), kifejezi tiszteletét az emberi test iránt, melyet megszentelt az örök élet fénye, és várja a feltámadást, amelyet a katharok elutasítanak. Az sem valószínűtlen, hogy Domonkos tisztaságának megőrzésével, melyet a toulouse-i kanonizációs folyamatok során10 oly sok tanú, és a halálos ágyán ő maga is megerősített, kimutatta az önmegtartóztatáshoz való viszonyulását, melyet a tökéletes kathartól elvárnak. Domonkos az Egyház nevében prédikált, amely katolikus(egyetemes) jól ismerte az Egyházat, tanait szerette, ami azt jelentette neki, hogy teljes élete Isten igéjének hirdetésére irányuljon. Arra törekedett, hogy ezt a szemléletmódot belenevelje testvéreibe is. A HIT BAJNOKA ÉS KRISZTUS ATLÉTÁJA Az emberek mindig szerették az epigráfiákat, különösen a történelemben, a politikában, és a liturgiában. A lapidáriák (tömör szövegek) találóak, gyakran poétikusak, gazdagítják a memóriát és érzelmeket is kifejeznek. Eredetüket gyakran elfelejtjük, sőt egyesek még megfejthetetlenek is. Későbbi használatukkor néha eltérnek eredeti értelmüktől. Ezt az irodalmi műfajt a középkortól kezdődően kiterjedten használják, és vissza is élnek vele, egyáltalán nem meglepő, ha példákat találunk rá a prédikátor Rend kezdetén. A Szent Domonkos tiszteletére mondott mise prefációja úgy dicséri, őt mint az "apostoli élet helyreállítóját". Tevékenységének három formáját említi: prédikációjával féken tartotta ( a szó szoros értelmében „kivívta elismerésüket”) az eretnekeket; kinevelte a hit bajnokait a nemzetek üdvözítésére (fidei pugiles gentium in salutem instituit), és végül számtalan lelket megnyert Krisztus számára. Ezt mi úgy láthatjuk mint indikációt, annak jelzését, hogy a Rend szempontjából "a hit bajnokai egy elválaszthatatlan kombinációs tevékenység központjában helyezkednek el: küzdelem az eretnekség ellen és a lelkek evangélizációja". A pugiles fidei kifejezést III. Honoriusz Domonkos „jövőbeni” szerzetes fiaira vonatkozó próféciájának tulajdonították. Ahogy kifejtette, ők a "hit bajnokai és a világ igazi világosságai"- lehetnek. A pápai szövegek ősi gyűjteményében a prédikátorok Rendjére vonatkozóan találhatunk egy "megerősítő bullá"-t, melyet III. Honoriusz adományozott Santa Sabina, 1216 december 22. keltezéssel. A pápa ezt fiának, Domonkos testvérnek, a toulouse-i Szent. Roman priorjának és ”az ő testvéreinek” küldte. A bulla nagyon rövid és a Nos attendentes szavakkal kezdődik, amely a szöveg címe is lehetne. "Meggyőződésünk, hogy Rendtestvéreid " a hit bajnokai és a világ igazi világossága lesznek, megerősítjük a te Rendedet és oltalmunk alá helyezzük". A vera mundi lumina kifejezés Máté 5:14 és a Filippiekhez írt levél 2:15 összekapcsolása, melyet az apostolok ünnepi dicsőitő énekéből vettek, amely úgy tűnik, hogy hitelesíti a pápa és Szent Domonkos részéről a szándékot, hogy igazi apostoli irányultságot adjanak az új Rendnek annak életmódjában, az apostolok utánzásában és a missziós célkitűzésében. Semmit sem meglepő azonban, hogy a pápaság, de különösen a kancellária, akik annyira jártasak a diplomáciai formákban és a jogi és a teológia nyelvben, kellő kifinomultsággal és szabatossággal is rendelkeznek. Ebben az estben elhagyják a közismert óvatosságukat, és előre kijelentik, hogy Domonkos testvérei a "hit bajnokai és a világ világossága" lesznek? A legkézenfekvőbb válasz erre az lenne, hogy a pápa és kúriája igazi evangelizáló buzgalmat ismert fel Domonkosban, abban az emberben, akit jól ismernek Rómában. Az atya és lelki fiai lelkesedéséből miért nem tudtak erre következtetni-? És mégis ennél a pontnál néhány hellyel kapcsolatban kétségek merülnek fel a szöveg hitelességét illetően. Igaz az is, hogy erről a bulláról a tizenötödik század végéig, vagy a tizenhatodik század elejéig nem volt ismert másolat. Kiderítették azt is, hogy a közös forrás nem a diplomáciai szöveg volt (mondhatni hivatalos dokumentum, levéltárból származó szöveg). A szóról szóra való másolás eltűnt. A krónika szerint a tizennegyedik század közepére lehet tenni a dominikánusok milánói Galvagno della Fiama testvérek által szerkesztett történetét. A bullát illetően belső és külső bizonyítékok mutatják, hogy azt nem III. Honoriusz11 kancelláriája bocsáthatta ki. A kutatók egyéb érvek figyelembe vételével pontosan a pugiles fidei kifejezéssel bizonyítják a hamisságokat, melyeket kegyes szándékkal csempésztek a szövegbe. A pugiles fidei kifejezés 1253 március 11-én jelent meg Veronai Péter kanonizációs bullájának elején. Az inkvizítor- testület megőrizte azt a milánói kolostorban, ahol Galvano élt. A megerősítő bulla leírásában, amely átvette a találékony pugiles fidei kifejezést, az esemény után, a tizenharmadik század közepén igyekezett kiemelni a testvérek inkvizítori szerepekben való szolgálatát. Tegyük a formulát egészen a Rend kezdetére, és tulajdonítsuk annak a személynek, aki az 1216 december 22.-i Religiosam vitam bullával gyakorlatilag megerősítette a prédikálók Rendjét, s ezzel megnyitotta az utat a hit védelme érdekében az eretnek nemesi kiváltságlevelek elleni küzdelemhez. Ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy a kifejezés, mint olyan, hamis lett volna, de azzal a kockázattal jár, hogy nem ad sajátos áttekintést a Rend missziós küldetéséről. Vagy részesítsük előnybe azt a párhuzamos epigráfot, amelyet III. Honoriusz kancelláriája bocsátott ki 1217 január 21-én keltezett bullájában, amelynek ideje teljesen hitelt érdemlő? Ez érthetően hosszabb mint az a hamisítvány, amely a naiv milánói szövegből származik, melyet a Szent Roman priorjának és testvéreinek szántak. Ez a Bibliai ékesszólás modellje, allegorikus stílusban: "Így, mint Krisztus legyőzhetetlen atlétái a hit pajzsával és az üdvösség sisakjával felvértezve ne féljetek azoktól, akik megölhetik a testet, nemeslelkűen kirántjátok a hit ellenségei ellen az Isten igéjének kardját, amely mélyebbre hatol bármely kétélű kardnál.". A pápa ezután jó tábornok módjára emlékeztette őket csapataihoz intézett beszédében, mielőtt azok az ütközetbe mennének, vagy pontosabban --és a különbség fontos -- az edzőre, aki az olimpiai játékok előtt nem csupán a stadionban való küzdelemre serkenti őket, hanem a győzelemre is, amelynek nagy lesz a jutalma. Aztán kéri a testvéreket, hogy legyenek kitartóak. "A hit atlétái" magában nem Bibliai kifejezés, de megfelel neki egy találó, híres rövid szövegrész az Efezusiakhoz írt levélben (6:13 - 16): "Ezért öltsétek fel Istennek teljes fegyverzetét." Ebből a küzdelemből Szent Pálnak keményen ki kell vennie a részét. Folytonosan hadakozik a sátánnal, a gonosz lélekkel. Ez a témája az egész apostoli levélnek. Rányomja Isten terveinek pecsétjét, és minden dolgot egy főben egyesít (Eph 1:10). Igazság, igazságszolgáltatás és béke jeleníti meg az ember teljes vértezetét, aki a Szentlélekben küzd, ő maga pedig elszánt harcos , a harcot ebben az esetben jogosan nevezhetjük lelki küzdelemnek (Eph. 6:17-18 és 1:13). Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a bulla –parafrázisa és ami szintetizálja, ugyanaz a formula, "Krisztus legyőzhetetlen atlétái", amely inkább vonatkozik a sportra, mint a háborúra, és utal az első Korinthusi levélre (9:24 - 27).- A versenyben egy bizonyos cél érdekében az igaz ügyért (V.26) a díj elnyeréséért (V.24) futni, küzdeni kell. Ügyelni kell arra, nehogy a prédikálás szolgálata gyengüljön, nehogy kizárásra kerüljön sor (V.27). Ilyen értelemben nevezi Dante a Paradicsom XII versében Domonkost "szent atlétá"-nak (il santo atleta), majd úgy folytatja, hogy "gyönyörűség övéinek, könyörtelenség ellenségeinek" (vv. 56-57), és "Krisztus szolgájának", Isten hadseregében szolgáló katonának nevezi. Minden eredeti dominikánus szöveg megerősíti: a Rend célkitűzéseit, Isten igéjét hirdetni, és az opus evangelistae dicséretét méltó módon felajánlani (2 Tim 4:5). Ez volt a prédikátorok missziója. De gondolunk-e a lovagi tornákon részt vevő középkori lovagokra, a stadionok atlétáira vagy a szent háborúban való küzdelemre? Hitelesek lesznek-e a szövegek, vagy másképpen kifejezve világossá válnak-e vízióink? Miért jött létre a domonkos Rend? A keresztes hadjáratokért vagy az evangélium békés hirdetéséért? A dominikánusok a hit prédikátorai vagy az eretnekek elleni háború győztesei voltak? Pásztorok vagy igazi inkvizítorok? A SZENT INKVIZÍCIÓ: DOMONKOS ÉS A DOMINIKÁNUSOK Jules Michelet a Franciaország története című munkájában, amely igen jelentős volt a 19. században, széles tablót vázol fel, bemutatva a 13. század Egyházát Languedoc-ban, amely elfojtja a "szabad szellemű gondolkodást", amely eretnekséggel egyenértékű mondataiból árad az idegesség, izgatottság, romantika és a pontatlanság. "Ez a Domonkos" írja, - "ez az ijesztő alak, az inkvizíció megalapítója castiliai nemes volt. Senki sem múlja felül őt a könnyek fakasztásában, abban, ami a fanatizmussal rokon ".12 A következő fejezetben pedig így folytatja: "A pápa csak úgy tudta leküzdeni miszticizmusát, hogy ő maga megnyitotta a miszticizmus nagy iskoláját: utalok itt a kolduló Rendekre: Ez volt a gonosznak a gonosz elleni harca; kísérlet arra, hogy a legnagyobb ellentmondást az ihlet korlátok közé szorítását, a felvilágosodás megfékezését hajtsa végre, és… felszabadítsa a tébolyt! " Pedro Berruguete-nek (1504) tablója a Scene of Auto da fé a madridi Prado múzeumban ugyanolyan jól ismert. Szent Domonkos, aki jól felismerhető csillaggal díszített palástjáról, bírói székben trónol. Hat magiszter veszi körül, akik majdnem mind világi emberek. Jobbra alatta láthatók az eretnekek máglyához kötve, akiket éppen elnyel a láng. A kontraszt megkapó, és a kompozíció figyelemre méltó. A tabló célja kétségkívül Domonkos dicsőségének bemutatása: ugyanez a festő Torquemada Tamás felkérésére (+1493), aki az inkvizícióban mindenes volt Spanyolországban, 1483-ban, Avila domonkos kolostoraiban számos oltárképet festett. Ha egy kicsit korábbra tekintünk vissza a történelemben, találunk dominikánus tanúkat, akik elmondják, hogy miként vett részt Domonkos Languedoc-ban a katharok és a valdensek ellen indított első inkvizícióban. Erre történik utalás Bernard Gui (1261-1331) Szent Domonkos élete című munkájában, aki minden további nélkül igényt tartott alapítója részére az Első Inkvizitor címre, követve a „legendás” 13. századbeli szövegeket.13 A híres "inkvizítorok kézikönyvének" szerzője sem habozott Pierre des Vaux de Cernai "Az albigensek története" című művét beszúrni azért, hogy bizonyítsa Domonkos részvételét a muret-i ütközetben a véres albigensek elleni keresztes hadjárat idején, 1213 szeptember 12-én: a szentet kezében tartott feszülettel ábrázolja, amely tele van sebekkel. Ez a kép a toulouse-i14 Szent Serninben még ma is látható. Lacordaire ezzel szemben, amikor „országa” előtt a prédikátor Rendnek ujraalapítási ügyét képviselte Franciaországban, 1838-ban, azaz néhány évvel Michelet-nek a kolduló Rendek megalapítására vonatkozó szenvedélyes szavai után, határozottan állította, (6. fej) hogy „nem Szent Domonkos találta ki az inkvizíciót, és sohasem állt inkvizítori szolgálatban. A dominikánusok sohasem voltak az inkvizíció előmozdítói, vagy vezető tényezői”. A történelmi bizonyítékot, amely demonstrálja ezeket az állításokat, sajnos bizonyos fenntartással kell fogadni. Ezt vehemensen támadták, és nem csupán a történelmi pontosság alapján. Különösen barátja, Dom Prosper Guéranger a solesmes-i benedekrendiek visszaállítója támadta. Azzal vádolta Lacordaire-t, hogy nincs bátorsága "elfogadni az örökséget". Akkor hát mit higgyünk el ? Domonkos volt az első inkvizítor? A válasz kategorikusan: semmi esetre sem! A probléma megoldásához elegendő az egyszerű kronológia: Domonkos 1221-ben halt meg, és az inkvizíciós hivatal Lombardiában 1231-ben, Languedoc-ban pedig 1234-ben jött létre. Lehettek-e a testvérek meghatározó tényezői az inkvizíciónak? Vagy egyszerűen úgy "vettek részt, mint mindenki más", ahogy Lacordaire mondja? Ezuttal a válasznak árnyaltabbnak kell lennie. Nekünk viszont pontosan tudnunk kell azt, hogy mire utalunk, amikor az inkvizíció szót használjuk - amely oly szörnyű eredeti jelentésében. Mielőtt megkísérelnénk definiálni a lényegét, először is tudnunk kell azt, hogy két inkvizíció, jobban mondva két inkvizíciós irányzat volt. Eredetüket és funkciójukat illetően teljesen különbözőek. Az elsőt a tizenharmadik században hosszú folyamat eredményeként a pápák indítványozták, melyet gyakran "pápai inkvizíció”-nak neveznek. A második irányzat, a katolikus spanyol királyok kezdeményezésére volt válasz melyben 1478-ban arra kérték a pápát, hogy szervezze újjá a korábbi inkvizíció intézményét. Ez a királyi abszolutizmus eszköze, a vallásos zsidó kisebbség és a muszlimok ellen irányult, akik nehezen asszimilálódtak a nemzet életébe. Úgy tűnt, hogy a meglévő gondolkozásmód fenyegeti a társadalmi rendet. Ez a nézet a 19. századig fennmaradt. Ez volt a tárgya "a fekete legendának", amely olyan időt álló , hogy az "inkvizíció" kifejezés még ma is azonnal érzelmi reakciót vált ki, és a vakbuzgóság és az intoleranci képzetét ébreszti az emberekben. A spanyol királyok gyakran folyamodtak a dominikánusokhoz, mint amilyen Torquemada volt, de a 16. század végétől gyakrabban fordultak15 a jezsuitákhoz. Ha ma az inkvizícióról beszélünk, gyakran összekeverünk két fogalmat. Jól tesszük, ha megkülönböztetjük ezeket, nevezetesen az eljárást és a törvényszéket. Az inkvizíció elsősorban törvénykezési, vizsgálati eljárás, amelyet a modern nemzeteknél közhatósági személy nyit meg hivatalosan, amikor vétséget terjesztenek elé. Ezt megelőzi a panasz, vagy a vádirat elkészítése, amely aztán megindítja a polgári jogsértési eljárást. Ennek az eljárásnak a bevezetése nagyon tárgyilagos és részletes: ez a vádlott számára garancia. Az eljárási mód, összehasonlítva az ókori vádemelési eljárással, amely régen a jellegét tekintve nagyon általános volt. Így állt a dolog a 13. század elején az eretnekekkel kapcsolatosan. Csak azután állították őket bíróság elé, miután formálisan vádat emeltek ellenük. Ezt a vizsgálati eljárást alkalmazták 1230 táján a hit dolgait illetően. probléma nem magában a vizsgálati eljárásban volt, hanem abban, hogy a királyi és az Egyházi hatóságok úgy tekintették, hogy a hit kérdésében az eltérő vélemény kifejezésre juttatása bűn, indok a hivatalos bűnvádi eljáráshoz. Az inkvizíció bíróság is egyfajta volt, szükségállapoti bíróság, melynek az volt a feladata, hogy megállapítsa az eretnekségi bűnt, és felhasználta többek között a vizsgálati eljárást. Így jött létre az inkviziciós hivatal, melyet különböző személyekre bíztak. Anélkül, hogy hatályon kívül helyezték volna a püspöki bíróságot, amely addig a hit dolgaival foglalkozott, ez az új bíróság jórészt helyettesítette azt. Azelőtt a püspöki bíróság az eretnekséget Egyházi ügyként kezelte. Azzal bízták meg, hogy az adott püspökségen belül értékeljék ki a megkereszteltek hitét. A fejedelem világi erőszakot alkalmazott, hogy kieszközölje a szabályszerűen működő büntetőtörvény szerint a vádemelést és a büntetést azokra, akiket eretnekségért elmarasztalt. Az eretnekség vádját illetően a végső döntést a püspökre hagyta. A tizenharmadik század elején III. Ince pápa sokat tett az eretnekség ellen. Legátusokat küldött a különböző keresztény országokba, s ez csak arra szolgált, hogy hatékonyabbá tegye a püspök tevékenységét. Hatalmas prédikációs kampány indult, melynek célja a katolikus hit megerősítése és az eretnekeknek az igaz hitre történő visszavezetése volt. Ezeknek az igehirdető hadjáratoknak egyike, amely 1206-1209 között Dél-Franciaországba irányult, Domonkos nevéhez fűződik. A gyakran hatástalanul működő püspöki bíróságok arra késztették II. Frigyes német császárt és IX. Gergely pápát, hogy szükség- bíróságot hozzanak létre, melynek pap lenne a bírója, de a fejedelem biztosítaná az alapok lerakását és a világi hatékonyságot. Ő határozná meg a helyet, gondoskodna a fenntartásáról, letartóztatásokat eszközölne, a letartóztatottakat bíróság elé vinné, és a saját törvényének megfelelően a büntetéseket felvállalná. A németországi és az itáliai inkvizíciós hivatal felállításáról 1231-ben a pápa és a császár közös döntést hozott. Ez a bíróság Észak-Franciaországban 1233-ban, Dél-Franciaországban pedig 1234-ben kezdte meg működését. Érthető tehát, hogy az általános feltételezésekkel ellentétben nem különösképpen az utóbb említett térségre tervezték. Szent Domonkosnak ehhez semmi köze sem lehetett. Ez a hivatal szükségállapot bíróság volt, amelyet azért létesítettek, hogy tartósan foglalkozzon minden olyan üggyel , amely a hit védelmét szolgálja, és ennek érdekében a sokkal rugalmasabb valamint hatékonyabb vizsgálati eljárást használta fel.16 Ez nem volt egyház politika”. Az volt a feladata, hogy a keresztény hittel szembenálló eretneket meggyőzze, és visszavezesse őket az igaz hitre. Az inkvizítornak ezért jó prédikátornak is kellett lennie. A kevésbé súlyos hibákért a bíróság vallási természetű elégtételeket szabott ki, mint amilyenek a kereszthordozás, templomok látogatása, zarándoklaton való részvétel, vagy más nehezebb kötelezettség-vállalások. Abban az esetben, ha az eretnek megátalkodott volt, az Egyház átadta őt a világi hatalomnak, amely a tizenharmadik századtól halálbüntetést is kiszabhatott, de ezt a tizenharmadik lateráni zsinat megtiltotta. 1252-től kezdve az inkvizíció jogot formált arra, hogy kínvallatásnak vethesse alá azokat, akiket eretnekséggel vádoltak, ami egyébként az akkori polgári joggyakorlatban elfogadott volt. Mindezekből láthatjuk, hogy az inkvizíció fontos szerepet játszott. IX. Gergely pápa véleménye szerint nagyon fontos annak a bírónak a kiválasztása, aki a hit dolgában ítélkezik. Itt ugyanis fennáll annak a veszélye, hogy ha a bíró elkötelezettje annak a fejedelemnek, akinek a szolgálatában áll, akkor kevésbé becsületesen látja el feladatát. Ilyen eset ugyanis többször előfordult, különösen a németországi püspököknél, ezért a pápa inkább szerzeteseket, és néha világi papot bízott meg ilyen feladatokkal. Az első ismert inkvizitor Conrad Marburg világi pap volt. A pápa azonban később, különösen 1233-ban Franciaországban és 1234-ben Languedoc-ban előbb a domonkosokhoz, két évvel később egy ferenceshez fordult. Az ezt követő években Languedoc inkvizítorait főleg domonkosok adták, míg Provencé-ban ezt a szerepet a ferencesek töltötték be. Ezek a szerzetesek annak szentelték életüket, hogy a hit dolgában állandó jelleggel és mélyrehatóbban eligazítsák az embereket, mint azok a szerzetes barátok, akiket kötelezettségeik gyakran másfelé szólítottak. Az inkvizíció azonban sohasem volt a prédikátorok Rendjének valamiféle hivatala. Az inkvizítorok nem voltak felelősek az inkvizíció létrejöttéért. Ha többen el is veszítették arányérzéküket, a nekik adott félelmetes hatalomtól, mint a hirhedt Roger is, akit 1235-ben neveztek ki, s aki Észak - Franciaországban a nevét túlkapásaival beszennyezte. Az inkvizitorok bírói hatáskörrel rendelkeztek, főként bírói feladatokat láttak el, és a lelkek megmentésével foglalkoztak. Akár a legtöbb nyugati keresztény, ők is meg voltak győződve megbízásuk hasznosságáról. Az inkvizíció kérdése két meglehetősen régebbi problémába gyökerezik: A eretnekek perbefogása a keresztény társadalomban, és általánosabban ennek a társadalomnak a vélekedése a hívek közösségén belüli kialakult véleménykülönbségről. Ez utóbbit egészen az Egyház eredetéig lehet visszavezetni, amikor a keresztényeket rendkívüli módon összefűzte az, hogy "egy nézeten voltak" (Phil 2:2): " Egy az úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten, mindannyiunk atyja", ahogy azt Szent Pál írta (Eph. 4:5). A hit valójában teljesen Isten ajándéka, de ahhoz, hogy igazi legyen, valamiféle közös cél-tartalmat követel meg. Adva volt a nyugati, Egyházi és politikai társadalom, amely egész sor sokszintű döntéssel felelős volt az inkvizició létrejöttéért és tökéletesítéséért. A nyugati kereszténység az Egyházi és a világi társadalmat egybeolvasztotta. Azt hitte, hogy igaz és szent dolog a polgári törvénykezés alapjául a keresztény hitet és erkölcsöt megtenni, és szolgálatába helyezni a világi erőszak apparátust, melynek az inkvizíció csupán eszköze volt. Az európaiak részéről ez a felelősségérzés a hit előírásaira, és híveinek üdvözülésére vonatkozóan, valamint az a szándék, hogy püspökeik segítségével ezeknek védelmére kelnek, Nyugaton sokáig, a tizenhatodik századig, vagy talán még a tizenhetedik századig is élt. A hit elleni lázadás egyben a fejedelem elleni lázadás is volt. Az üdvösségről való gondoskodásukban, mely ebben az időben olyan nagy hagsúlyt kapott, gyakran maguk a nemzetek voltak az elsők, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy perbe fogják azokat, akik az üdvösség elnyerésére vonatkozóan úgy tanítanak, olyan módszereket alkalmaznak és terjesztenek, melyek az Egyház véleménye szerint kockáztatják a keresztények üdvözülését. A középkor embere meg tudta érteni a pogányokkal szembeni toleranciát, akiknek nem volt módjuk megismerni a kinyilatkoztatást. A zsidókkal szemben viszont a pápaság állásfoglalásának megfelelően nem voltak elnézőek. A katolikus hittől való eltérést és a keresztség megtagadását súlyos bűnnek tekintették.17 Úgy tűnik tehát, hogy a hit dolgára vonatkozó viszálykodás mint a legsúlyosabb vétség , messze a legveszélyesebb volt. Ezért az inkvizíciós eljárás először a gyógymódot kereste, ahogy azt az orvos is teszi. Nemcsak a fenyegetett társadalmat, de magát az eretneket is védeni kellett. Ez volt az a nevezetes dilemma, melyet Dosztojevszkij is felvetett a Nagy inkvizítor egyik megkapó jelenetében, melyet Iván Karamazov lázadásásának kifejezésével ecsetelt . Ezt a fajta világi és Egyházi összetalálkozást, amely az inkvizícióban érte el tetőfokát, a középkorban egészen természetesnek lehetett tekinteni. Azoknak a vitáknak egyikében sem találunk rosszallást az inkvizícióra vonatkozóan, melyek során a királyok, a császárok és a lázadó klérus és a teológusok, mint amilyen pl. a virulens és lázadó Páduai Marsile volt szembehelyezkedtek a pápasággal. A közvélemény mindent jóváhagyott, és ő maga is akarta azokat. Meg kell várnunk a"tolerancia eszményének előestéjét, hogy megérjük, ha nem is az intézmény létének, de legalább is módszereinek vitatását. Úgy tűnik, hogy Erasmus ezen és más területen is az előfutár szerepét töltötte be. A középkor sokkal inkább tudott a társadalmi igazságokról és értékekről, mint az egyéni meggyőződés őszinteségéről. A személynek és a szabadságnak elmélyülését emeli ki Szent Pál, aki a keresztény élet irányítójaként a kegyelmet jelöli meg (Gal 5:3) és ez viszonylag új vivmány. Nem lehetünk bírái azoknak az időknek, melyekben az emberek másképpen gondolkoztak. Minden szándéknyilatkozat ellenére ez a szabadság, melyben most élünk, nem kedvez az emberi jogoknak. SZENT DOMONKOS BUZGALMA Miután megcáfolták Domonkosnak mint első inkvizitornak szerepét, mert a történelmi bizonyítékok annak ellenkezőjét bizonyítják, feltehetjük - e a kérdést anélkül, hogy bárkit is megsértenénk az " időnap előtti inkvizítori buzgalomnak" állításával?18 Bárki számára, aki otthonos a tizenharmadik század pszichológiai és vallásos légkörében, az igenlő válasz nem lenne meglepetés, és Domonkos követői minden bizonnyal egyetértenének a címmel. Ebben a vonatkozásban Domonkosnak Simon de Montforthoz fűződő barátsága is jogosan kitart emellett. Jordán különösen kiemeli ezt (A kezdetek (37, 46). Minden valószínűség szerint számára és az osmai Diego számára is a világi szigorúság Isten haragjának és igazságszolgáltatásának jelei voltak a szentségtörésekkel szemben (A kezdetek, 33). Hadd jegyezzük itt meg, hogy Szász Jordán sohasem említette az inkvizíciót, amelyet röviddel halála előtt intézményesítettek. A buzgó Domonkos aki az albigensek keresztes háborújában tűnt ki, különösen akkor, amikor „Isten igéje szenvedélyes prédikátora szerepében lépett fel " (A kezdetek, 34), úgy tűnik, hogy más csoportba tartozott, mint azok a buzgó eretneküldözők, akik a tizennegyedik és tizenötödik században az „inkvizítorok forgatókönyve” szerint folytatták az eretnekek üldözését. Domonkos valóban nagy lelkesedést mutatott. A kanonizációs eljárás, a latin nyelvű tanúvallomásokban zelator-nak nevezi. Mindazonáltal "az ő buzgósága a lelkek érdekében volt" (Toulouse, 18)," minden emberi faj üdvösségéért" (Bologna, 12). Ez is az emberszeretetének hiteles jele. Domonkos mindig álhatatosan gondoskodott azokról, akiket visszahozott az igaz hitre. Őrködött felettük, amíg vissza nem nyerték a helyes perspektivájukat Ilyen eset volt St. Prouille-i Máriával is: A következő fejezetben alaposabban részletezzük ennek alapjait. Az osmai Diego 1207-ben összegyüjtött néhány fiatal lányt, akiket szüleik, felnevelésre a kathar tökéletesekhez adtak. Fulko püspök hozzájárulásával kolostort alapított részükre a Prouille-i Szent Szűz templom közelében, és ezeknek a lelki vezetését Domonkosra bízta. Domonkos a püspök értésére adta, hogy " a szeretet és a könyörületesség cselekedete lesz" jövedelmet biztosítani az újonnan megtérőknek. Ez valóban a buzgóság csúcspontja volt: mérhetetlen irgalmasság és egyszerű megbékélés az Egyházzal. Domonkos könyörületességébe, "amely kiterjedt a pokolban lévő kárhozottakra" is (Bologna, 11), biztosan beletartoztak volna azok az eretnekek, akikkel találkozott, akikkel beszélt, és akikkel vitázott. Azt mondja Dante, hogy"könyörtelen az ellenségeihez"? „Nincs szöveg nincs tanúvallomás, amely a térítésen, a prédikáláson a vitákon, a buzdításokon, a tanácsadásokon, és végül szentéletüségének különösen hatékony példáján kívül más tevékenységéről számolna be." 19 Korábbi nézetünket módosítani kell, mert azt kell mondanunk, hogy pontosan az a meglepő dolog, hogy Domonkos megélt buzgalma a könyörületességben jutott kifejezésre. A maga korában az ilyen magatartás történetiesen szólva nem más mint valamiféle talány. Az történt itt ugyanis, hogy a szentéletűség meghaladta a körülményeket, valamint a természetes vérmérsékletet és ösztönös bizonyossággal újra meglelte az evangéliumtól ihletett szemléletet. Domonkos buzgósága Szent Páléhoz hasonlítható, amikor Pál az ephezusi vénektől búcsúzik (Apcsel 20:31). A prédikálás kegyelme vezette őt, hogy Isten kegyelmének Bibliája mellett tanúskodjon . (Apcsel 20:24). Ezenkívül lerakta egy nagy díszes építmény alapjait, melyet rábízott" Isten kegyelme szavára". (Apcsel 23:32). Ennek a Krisztusban történő alapításnak a szolgálatában kell prédikálni az egyetlen Egyházért, amely teljesen egyetemes volt, azaz tanítja a kegyelem doktrináját, szemben a mitoszok hamisítványaival. Domonkos egyetlen vágya az igazság hirdetése volt. A tizedik fejezet lábjegyzetei: .............................................................................................................................................................................................l 1 Dante, Divine Comedy, Paradise, XII, 55. 2 „The Nine Ways of Prayer of St. Dominic”, Tugwell, in Early Dominicanbs, pp. 94-103 3 Ez Raoul Manselli álláspontja a L’eresia del Male (Naples, 1963) és későbbi munkáiban. Jelentős szintézist a „Cathares en Languedoc”-ban ért el, Cahiers de Fanjeaux 3 (Toulouse 1968)pp. 129-76. 4 Arno Borst, Die Katarer (Stuttgart, 1953), pp. 66-71. 5Manselli, art. Cit., Cahiers de Fanjeaux 3. 144 6 Ibid p. 160 7 Pierre Ferrand 22, Documents, p. 55. 8Mansellí, art. cit., Cahiers de Fankeaux 3, p. 172. Cf.K. Esser, „Franziscus von Assisi und die Katarer seiner Zeit”, Archivum Franciscanum Historicum, 51 (1958), pp.. 225-64. 9 Bologna, 29. 10 Toulouse, 12; Gérard d’Orleix, 15; Guillemette, 16, Noguiére; 11 M. H.. Vicaire, „La Bulle de confirmation des Précheurs”, Revue d’historie ecclésiastique 47 (1952) pp. 176-92 12 Vol.II, I. IV, 7. fejezet, Oeuvres completes, IV. kötet , kritikai kiadás, P. Viallaneix (Páris, 1974). Az első kiadásban Michelet azt írja: „ Ez a kastiliai nemes kiváló emberszerető és igazi ember volt. Könnyei hullatásában felülmúlhatatlan volt. Hatásos prédikációival megkönnyeztette hallgatóságát.” Ezek az utolsó szavak 1852-ben lekerültek a napiRendről és csak 1861-ben kerülhettek vissza eredeti helyükre. „Az 1833-as szöveg revíziós vizsgálata”, op. cit., p. 657. 13 A kérdés eldöntésére lásd Vicaire, Dominique et ses Précheurs, pp. 36-57 („Dominique et les Inquisiteurs”, és még pp. 143-49. 14 Cahiers de Fanjeaux, 16, pp. 243-50 (M. H. Vicaire). 15 Guy Testas and Jean Testas, L’Inquisition (Páris, 1974). 16 Cf, „ Le Credo, la morale et l’Inquisition”, Cahiers de Fanjeaux 17 A középkori magatartás kifejtését lásd Szent Tamás Summa Teológiájában, Ila Ilae, q. 10. Itt található az a bizonyos híres formula: „A hit elfogadása szabad akaratból történik, de annak megtartása kötelezettségekkel jár” (10, a 10 ad 3). 18Christine Thouzellier, Catharisme et Valdéisme en Languedoc á la fin du XIIe siecle, 2. kiadás (Louvain-Paris, 1969), p. 251. 19Vicaire, Dominic and His Times, p.124. Tizenegyedik fejezet Domonkos és az Egyház In medio Ecclesiae, az Egyház szívében, a gyülekezetben: Ezek a szavak Sirach tizenötödik fejezetéből valók és ezek nyitják meg Szent Domonkos miséjét. Semmi sem tudná jobban kifejezni az ő eredeti és alapvetően Egyházi elhivatottságát. Domonkos azért alapította a Rendjét, hogy az egységet szolgálja , szétküldje testvéreit "Isten Egyházának négy sarkára", ahogy a A kezdetek írja (62). A földrajzi szétküldés azonban elképzelhetetlen lett volna, ha ugyakkor Rendje igazi centralizációval nem kötelezte volna el magát az Egyház egységének a szolgálatára. A misszionáriusi irányultságtól áthatva, kezdettől fogva elképesztette a hittől való eltérés, amellyel a keresztény világban mindenütt szembetalálta magát. Domonkos hitt a prédikáció erejében és kegyelmében. Ezt a kegyelmet a püspökök kapták, akik Egyházkerületükben felelősek voltak a rájuk bízott nyájért. A püspök normális körülmények között egyszemélyi felelős volt, „ordinárius”, akinek közvetlen joghatósága volt. Püspökké szentelése folytán megkapta a Rendi hatalmat, azaz a szentség hatalmát, amelyet akkor foganatosított, mikor papokat szentelt, és Egyházkerületén belül gondoskodott az Eucharisztiáról a misékhez, amiket diocerziájában tartottak. Törvénykező hatalommal is rendelkezett, az Egyházi törvénynek megfelelően kormányozta Egyházkerületét. Pásztor és tanító volt, irányított, prédikált vagy tanított. A tizenharmadik században azonban a helyzet gyakran nem tett eleget ennek az ideálnak. A Lateráni zsinat számbavette a püspöki prédikálás hiányosságait, amely a püspököknek a sokoldalú leterheléséből, a létesítmények hiányából és a püspökségük nagy kiterjedéséből stb. adódott, amely arra késztette őket, hogy vegyenek fel munkatársakat, akik segítenek feladatuk ellátásában. Ezt jól meg kellett fontolni A feudális szerveződés valamint a világi ügyek birodalmában való személyes részvétele miatt a püspök tagja volt a hierarchikus társadalomnak. Míalatt a pápaság a gregorián reform eszközeivel küzdött az Egyház életébe való világi beavatkozás ellen új ekleziológiátG alakított ki. Maguknak a püspököknek, a fejedelmeknek vagy a monarchiáknak kérésére a tizenegyedik századig Róma viszonylag diszkréten gyakorolta a primátust. Az Egyház egységének szükségessége érdekében aszerint , hogy mennyire növekedett és erősödött a világi hatalom, fokozatosan bekövetkezett, hogy Róma püspöke kezdte átadni a törvénykezést. Így minden püspöki hatóság felvállalta a római szék hatalomátruházásának szempontjait, annak ellenére, hogy az idevonatkozó Egyházi terv részleteit még nem is dolgozták ki. A tizenharmadik században a nép spontán elvárta a pápától, hogy vegyen gondjaiba minden törekvést, amely meghaladja az egyes püspökségek területi határait. Ez ugyanis az ő tekintélye érdekében történt, amely viszont azoktól a kezdeményezésektől származik, melyeket magára vállalt az elmúlt két évszázadban. A megújulás, a keresztes háborúk, a zsinat összehívása, a buzdítások és a kiközösítések is, mind Rómából indultak útjukra. Róma püspöke, amely cím eleve feltételezi az Egyházon belüli elsőbbséget, egész egyszerűen a "katolikus Egyház püspökének" tekintette magát. Ez ugyan csak cím volt, de ebbe sok minden más is beletartozott. - Ezek megtalálhatók III. Honóriusz 1216 decemberben a Szent Roman közösség megerősítésére kiadott bullában is. Egy prédikátor Rendre vonatkozó szándékának megvalósításában, melyet egyetemesnek tudott csak elképzelni, olyan mértékben tartotta azt egyetemesnek, amennyiben az, az egyetemes Egyházat szolgálja az univerzális szükségleteiben. Domonkos sohasem akarta magát Rómától függetlenné tenni. Miért nem az ő Egyházkoncepcióját, vagy a mai szóhasználattal élve: Egyházépítését helyezte a pápaság a központi helyre? Domonkos kiváltságos helyzetben volt, mert az Egyháztörténelem egyik legtekintélyesebb pápája III. Ince ismerte és tisztelte őt. III. Ince pápa jó viszonyban volt az uralkodókkal és a fejedelmekkel. Összhangban centralizációs politikájával, amely egy törvényesített misztikumon alapult, a nagy reformer pápának az utódai elismerték a prédikátorokat, majd a többi kolduló Rendet is, és a kivételezés privilégiumát. PRIVILÉGIUM VISZONZÁSUL A SZOLGÁLATÉRT Ha egyszerű szavakkal fejezzük ki a tényállást, amely módozataiban és történelmében nagyon összetett, azt mondhatjuk, hogy a kivételezés olyan kiváltság, amelynél fogva egy apátság vagy szerzetes Rend kikerül a megyéspüspök törvénykezéséből, hogy közvetlenül a római apostoli székhez tartozzon. Ennek mértéke függ az adott privilégiumtól, és ezeknek anyagi és jogi természetétől. Gyakran úgy tűnik, mintha ez a jogoknak és a kötelességeknek zavaros kombinációja lenne. A kivételezést természetesen a szabadság, a polgárjog és a felmentés rendkívül változatos összefüggéseiben kell szemlélni, amely alapjául szolgál valamennyi hierarchikus társadalomnak, mint például a középkori kereszténységének. Az írott törvények és az abból folyamatosan kinövő szokásjogok a közösségi életnek és a közös hitnek a kifejezői. Ezeket a kivételezéseket a haszonélvezők ismerték, tiszteletben tartották és féltve őrizték. Privilégium, a szó etimológiája szerint a törvény alkalmazkodása speciális kategóriákhoz, ¬¬¬¬¬¬melyek között a kivételezés speciális eset. Lélegzetvételnyi teret ad, egyszerűen szólva egy társadalom jogtudományi rendszerben, amely, ugyanolyan aprólékosan szabályozott, mint maga az Egyház. Minél nagyobb a törvény szigora, - ¬¬¬¬és minél nagyobb alkalmazásának értelmes és szabadon elfogadott igénye a jogegyenlőség alapján -,¬ annál állandóbb lesz a diszpenzációs elem. Ellentétben a modern idők elméleti és elvont egyenlőségével, a középkorban mindig megvoltak a sajátos törvények, melyeket oltalmaztak és tiszteltek. A rendszer belső ellentmondása tulajdonképpen abban rejlik, hogy a privilégiumnak amelyet valamely tekintély ad egy bizonyos időben, folytatódni és állandósulni kell még akkor is, ha azok a körülmények amik okozták, meg is szűntek volna. A pápai centralizációs Rendszer létrehozott egy paradox helyzetet: azért, hogy sikeresen végrehajtson egy egyedüli, a századok során egységessé vált törvényt. a Szentszéknek meg kellett növelnie bizonyos adott időszakban a hatályos törvényhez a kiváltságokat. A legnagyobb hasznot a szerzetesek húzták ebből a helyzetből. Ezáltal a püspökök veszítettek valamelyest spirituális hatalmukból és a világi haszonból. Ez magyarázza a kiváltságrendszerrel való szembenállásukat. A pápaság viszont a kiváltság által munkásokra és kliensekre tett szert, ezért ők védték azt. A kolostori kiváltságra első példa I. Honóriusz pápa által 628-ban a Genovától nem messze eső tekintélyes bobbiai apátnak adott kiváltság. A tizedik században ezt Cluny kapta meg, majd később az egész Rend. Széleskörűvé egy cluni barát, VII Gergely tette, mielőtt pápává választották volna, aki a szerzetesi élethez biztosította a spirituális függetlenséget. A tizenkettedik században a legtöbb szerzetes élvezte ezt. A tridenti zsinat egyetemes reformja elhatározta, hogy helyreállítja a megyéspüspökök minden általános törvénykezési jogát, melyet majdnem egyhangúlag elfogadtak akkor, amikor a pápai centralizáció lényegében nem változott, . Láttuk, hogy Domonkos fáradhatatlan tevékenységével, melyben római baráti kapcsolatainak nem kis szerepe volt, miként akarta kezdettől fogva elnyerni a Szentszék védelmét. Tudjuk továbbá azt is, hogy törekvéseiben saját püspöke, a toulouse - i Fulko is támogatta. Elsődleges céljának nem azt tekintette, hogy mentesítse testvéreit az egymást követő püspökök gyámkodásától a püspökség felügyeletében. Lényegében arról volt szó, hogy idegenkedett felvállalni a cura animarumot a "lelkek gondozását", amely Isten népéről való gondoskodást, a mindennapi pásztorkodást jelentette, ugyanis minden energiájukat a prédikálás szolgálatába akarták állítani, amellett, hogy imádságos és közösségi életet folytatnak. A társadalmi hatalomnak nem akarta sem a látszatát, sem a realitását. III. Honóriusz pápa 1216 december végétől azt tette amit Domonkos kívánt. "Szent Péternek az oltalma alá és a mi oltalmunk alá helyezzük a toulouse-i Szent Román Egyházat, melyben elköteleztétek magatokat az Isten imádására”. Az apostolok fejedelmének védelme emlékeztet arra a módra, amelyben néhány századdal azelőtt Clunynak sikerült elnyernie a pápai törvénykezést még akkor is, ha a tizenharmadik század pápái kitartottak amellett, hogy az oltalom, vagyis a ”protekció" önmagában, nem jelenti automatikusan a kivételezés privilégiumát. III. Honoriusz 1216-ban garantálta a Szent Románban élő testvéreknek a „szabadságot, a korábbi immunitást és az őket megillető jogokat”, melyet ráruházott a templomukra. Bizonyos határon belül megengedte nekik, hogy szabadon választhassák meg az őket felszentelő püspököt. A bulla címe Religiosam vitam. Követi a jól ismert jogi formulát, amely megadta a szerzetesrendeknek a kiváltságot, vagy legalábbis lerakta annak az alapjait a tizenkettedik században . Addig a Szentszék által adott privilégium az Egyházi törvény normál keretei között maradt, az adott intézmények egy meghatározott templomhoz kötődtek (A kezdetek 451, 43, 44). Ez, az ősi Egyházi elvek iránti tiszteletet mutatja, a helyi Egyházhoz való csatlakozás vonatkozásában. A szerzetes teljesen aláveti magát a püspök hatalmának, de bizonyos feladatok végzése alól mentesítést kap. Ez a rendelkezés feltételezi a kolostori vagy a kanonikus stabilitást. A történészek ezért határozott előrehaladást látnak a prédikátoroknak adott pápai engedményben, hogy a hordozható oltárukon még a felszenteletlen kápolnában is misét mondhassanak. Ez nagy rugalmasságot biztosított a létrejövő alapítások politikájához. Ilyen volt az a privilégium, amit néhány hónappal Domonkos halála előtt a 1221 májusában elnyertek, és amit Szent Ferenc lelki fiai 1224 –ben szintén megkaptak -. A hordozható oltár ügye nem volt teljesen ismeretlen, de a pápaság nem adott erre korábban privilégiumot. "A privilégium újszerűsége kezdetben nem volt benne a pápai jog záradékában a hordozható oltárra vonatkozóan, de benne volt a pápa és a püspök szerepének irányváltásában, a prédikátorok és a minoriták kolostor alapítására vonatkozóan. Az esemény után kérvényezés helyett" püspöki engedéllyel már létrejött alapításra, a testvérek külön kérés nélkül, függetlenül a helyi prelátustól, bármelyik házban elhelyezkedhettek, és ott misét is tarthattak .1 Elérkeztünk a döntő pillanathoz a Rend fejlődésében. Ez kezdettől fogva hasonlított egy prédikátorokkal bevetett földre, mert a szerzetesek meglehetősen mozgékonyak voltak ahhoz, hogy prédikáljanak a plebánia templomokban. A testvérek kolostorban éltek, és a kolostoron kívül prédikáltak. Néhány évvel később "teljes felhatalmazást kaptak a prédikálás szolgálatára". A testvérek a kolostorban kezdeményezték, és létre is hozták a prédikáló központokat. Ezután az eredetileg a város kapujánál lévő kolostoraikat a város szívébe költöztették. A testvérek templomait meg kellett nagyobbítani, és alkalmassá kellett őket tenni a prédikálásra. Ezért van második főhajó, amely a laikusoké a dominikánus építészetben Láthatjuk továbbá, hogy a csodálatos toulouse-i Jakobinok templomában milyen módon találkoznak egymással az ikerhajók, a híres pálmafa mintában, melyből huszonnégy boltív ágazik el.2 A prédikátorok továbbra is több privilégiumot kérnek a Szentszéktől, hogy a hívek minél megfelelőbben látogathassák kolostori templomaikat, nyilvánvalóan a plébániatemplomok rovására. Ebből a célból szorgalmazták az új testvéri közösségek elterjedését, amely a testvérek támogatásának legjobb eszköze volt. Ez a helyzet kiváltotta az Egyházkerületi papság reakcióját az egyetemen vagy másutt. A testvérek jelenléte nyilván fájdalmas összehasonlítást eredményezett. A világi papság kutatni kezdte a dolgok Egyházi eredetét, amelyek ilyen fejleményeket idéztek elő.3 A világi és szerzetesi papság közti civakodás a tizenharmadik század közepén Párizsban robbant ki, de bizonyos fokig mindenhol megismétlődött, még Rómában is, mivel a pápaság először visszavonta, majd visszaállította egy kivételezett prédikáló testület privilégiumainak a túltengését, amelyet a kolduló szerzetesek kaptak. Szükségessé vált, hogy a kiváltságokat a kor általános összefüggéseiben is áttekintsük. A privilégium válasz volt arra az igényre, hogy a spirituális hatalmat szabadon gyakorolhassák. A helyi Egyházak ezt saját erejükből nem tudták elérni. A kiváltság az Egyházon belül látványos változásokhoz vezetett, melynek igen nagy utóhatásai lettek a latin Egyházban. Nem túlzás azt állítani, hogy a tizenharmadik században a szerzetesség védelmezte az Egyházat. A profán tudományok invázióját a klérus nem tudta abszorbeálni, és nem tudta beépíteni a szakrális tudományba. Az eretnekség robbanásszerű megjelenésekor a lelkipásztorok nem találták meg ennek a mételynekaz ellenszerét. A gigantikus harchoz a pápaságnak megbízható csapatokra és bölcs tanácsadókra volt szüksége. Elgondolkozhatunk azon, hogyan is tudott az Egyház szembenézni ilyen hatalmas nehézségekkel a válogatott csoportok és a tapasztalt tanítók segítsége nélkül…. Ha ez a megújulás nem ment végbe válság nélkül, az azért volt, mert az Egyház egész struktúrája a támadások kereszttűzében volt. A világi tanítók elfogadták azt, hogy a püspökök az apostolok jogutódai. Sokat közülük mint a tanítványok utódait pásztoroknak tekintettek. Vajon nem zavarták meg a szerzetesek a dolgok eredeti rendjét az Egyházon belül? A szerzetesek a maguk részükről felidézték Kánoni (hiteles) missziójukat, melyet a püspöktől vagy a szuverén pápától kaptak. Igy a római püspök szerepének problémája előtérbe került. A kolduló szerzetesek teológusai megerősítették univerzális fennhatóságát az Egyházban4, amely minden irányító hatalom forrása volt. A tizenharmadik században a kiváltság alkalmat adott a népi prédikálás soha nem látott fejlődéséhez a latin Egyházban. Ráadásul, viharosak voltak a kapcsolatok az avignoni pápaság és a minorita testvérek között, és mindebben fontos volt a nemzeti kötődés, amely új krízis kiindulópontjává vált a pápai ekleziológiábanG Nem szabad azonban a világiak és a szerzetesek közti vita hevességét eltúlozni. Bizonyos Egyházkerületekben ezeknek nyoma sem volt. A kölcsönös tiszteleten keresztül számos kapcsolat megerősödött. Először egyébként az Osmai Diego és a Toulouse-i Fulko társasága sohasem tekintette a Rend részére kért kiváltságot úgy, mintha a püspöki hatalmát nem ismernék el. Csak emlékeztetünk arra a fejezetre, amelyet Domonkos szúrt be 1220-ban a szabálykönyvbe: " Valahányszor, amikor a testvérek az Egyházkerület területére lépnek prédikálni, a püspökhöz kell fordulniuk, hogy megtehetik- e azt. Meg kell fogadni a tanácsait, hogy prédikálásuk gyümölcsözőek legyenek a nép körében. Mindaddig engedelmeskedjenek neki, amíg a püspök egyházmegyéje területén tartózkodnak, hacsak az nincs ellentétben a Rend regulájával" (Dist. II, XXXII, 2). Bár a Szentszék Egyházi misszióját voltak hivatva teljesíteni, az idők során a Rend hajlott arra, hogy magát autómnak tekintse. A mester tulajdonképpen független volt, mivel rangban ő volt a legnagyobb és megválasztása nem igényelt megerősítést senkitől sem. Hatalmát a megválasztásától kezdve gyakorolta és nem kellett a Szentszékhez folyamodnia. A ferencesekkel ellentétben a dominikánus Rendnek a tizennegyedik század végéig nem volt Rómában "Kardinális Protektora". Ezenkívül a szerzetesek az általános káptalanban felhatalmazást kaptak az alkotmányuknál fogva, hogy bizonyos ellenőrzést gyakoroljanak a Rend Mestere felett, a választási időperióduson kívül is. Az autonómia elismerése benne volt a szerzetesek működési szabályzatában. Az "oltárnak" a kánoni ellátásától - így nevezték, mert ez kihangsúlyozta egy bizonyos templomhoz való kötődésüket - rövidesen egy feudális rítusú ősi hivatáshoz közelítettek a dominikánusok, melyet a generális mester által kijelölt feljebbvaló irányítása mellett gyakoroltak. Így vált az engedelmesség olyan személyes elhivatottsággá, amit megígértek Istennek, Szűz Máriának és a Rend mesterének.5 .A liturgiának ez a módosítása összhangban volt az egyházi fejlődéssel, amiről már ejtettünk szót. Ez megerősítette az Egyházon belül az igazi független szerzetes család fogalmát. Ezen kívül, apostolkodásuk kiterjedt a társadalom minden rétegére, amely befolyásolta megerősödésüket. Belső összetételükből adódik az is, hogy a prédikátorok Rendje célul tűzhette ki magának, hogy kicsiben Isten népének megtestesítője legyen. A papi Rend Domonkos olyan Rendet akart alapítani, amely főként papokból áll. Itt erős kontrasztot látunk Assisi Ferenc szemléletéhez képest, de a két vízió a tizenharmadik század elején kiegészítette egymást. Nyilvánvaló, hogy Domonkos életútjára és apostolkodására rányomta a bélyeget papi mivolta. Ezt tükrözi szentéletűsége. Domonkos a miséket áhítattal mutatta be, jegyzi meg Szász Jordán (A kezdetek 105), és hozzáteszi: "nagyon gyakran még naponta is". Ez arra utal, hogy a mindennapi mise nem volt szokásos akkoriban a Rendben. A későbbi tanúk szerint Domonkos az Úrfelmutatáskor és az áldozáskor mondhatni elragadtatásba esett. (A testvérek élete, II, 18). Gyóntatott, és mindenkinek, aki megkérte őt, szívesen adott lelki eligazítást, akár férfi, akár nő volt az illető. Ugyanezt megadta a Rendtársainak és más Rendbelieknek is (Bologna 6,37; Toulouse 18). Lelki eligazításait ragyogó kifejezéssel: "vígasztalásnak". írták le. Mindezek a papi feladatok a prédikálásban teljesedtek ki, vagy abból adódtak, még akkor is, ha a prédikátor Renddel kapcsolatos első szövegek a prédikálást inkább a klérushoz, mintsem az u. n. papi hivatáshoz vagy még inkább az Egyház adta misszióhoz kötik. Újra itt vagyunk a két ekléziológia (világi és szerzetesi -a fordító megjegyzése-) találkozási pontjánál, melynek szimbólumát a szerzetesi kiváltság-privilégium kiterjesztésében láthatjuk. Az emberek kezdték elhagyni az Egyházról alakított felfogásukat, ami szerint az, a konkrét templomok közössége, melyet isteni jogon a püspökök és a lelkipásztorok területi hierarchia alapján szerveztek, ahol a szolgálat gyakorlása a területen belül történt, ami, ha nem függött közvetlenül a prelátusi hierarchiától, beleszólásnak tűnt a püspöki hatalomba. Ez olyan felfogás volt, amely a gallikanizmusnak mintegy előhírnöke lett . A pápák nem fogadták el ezt az ekleziológiát, főképpen az ultra konzervatizmust valamint a diviziókat, és az ezekből adódó következményeket utasították el. Mint Krisztus helytartói tudatában voltak annak, hogy ők az egyes ember és az egyetemes Egyház vezetői.Szembe néztek a jövővel, amely előre látja a laikus prédikálás és az evangelizáció krízishelyzetére válaszul a kolduló Rendek növekedését, melyeket ők nagy erővel támogattak... Ők hangsúlyozták a missziót, mint a prédikáláshoz való jog forrását. Teljhatalmuk erős volt az Egyházon belül, és ők határozták meg a prédikálás tisztének a megítélését azoknál, kiket elegendően talpraesetteknek ítéltek arra, hogy megkaphassák a prédikálás szolgálatát a hívek és az emberiség szükségleteinek megfelelően6. Ez azért is lehetséges volt, mert a tizenharmadik század elején a prédikálás és a papi hivatás közötti kapcsolat némiképpen gyengült. Alapvetően azért, mert ez, mint olyan nem található meg a Bibliában, ahol a hangsúly egyértelműen a misszión van. A népi prédikátorok és Szent Ferenc fiai sem papok voltak, és ez bizonyos feszültséget okozott. Domonkos is küldött fiatal testvéreket „egészen egyszerű fiatalokat” prédikálni. (A kezdetek 62), sőt mi több, Buonviso novíciust is elküldte, hogy mondjon beszédet a plaisance-i templomban (Bologna 24). A tizenkettedik, és tizenharmadik században az evangelizációs mozgalomnak a nem felszentelt papsághoz kötött prédikálása igen nagy kihívást jelentett. Az Egyház finom árnyalatú törvényhozással válaszolt, amely számításba vette a prédikálás ¬¬akár a dogmatikus, akár a spirituális természetét és a kor igényeit. Ez a nagy rugalmasság és a kivételezés az apostoli igényekre és pedagógiai meggondolásokra való tekintettel készült, és egyáltalán nem azt jelzi, hogy a szabályt, amely az Egyházban a prédikálást a diakónussággal és a papi hivatással társítja, megszüntették, vagy minimalizálták. Valójában úgy tűnik, hogy a prédikátor Rendbe belépett minden klérikus testvért rendes körülmények között pappá szenteltek. Az ellenkezője lett volna abban az időben nagyon meglepő, vagyis ha, amikor a klérikusok száma a Rendházakban növekedett, a papszentelésekek számának a rendes körülmények közötti megnövekedését nem tekintették volna magától értetődőnek. A papi hivatás nagy eszménye, a mélységes vágy a szentmiseáldozat bemutatására. Az apátsági templomszolgálati igény mind ebbe az irányba mutatnak. A prédikátorokkal kapcsolatban kiegészítésképpen még valamit hozzá kell tenni ehhez. A prédikálás csak ritkán elkülönített tevékenység: a liturgiában gyökerezik, és elvezet az élet megváltozásához, melyet az Egyház szentségeivel kell táplálni. Ebben az értelemben azt mondhatjuk, hogy a prédikátor papi szolgálata fejleszti a prédikálását. A homília után a bűnbánat szentsége megszabadítja a bűnöst. Az Eucharisztia létrehozza és kifejezésre juttatja Krisztussal és az Egyházzal való közösséget, és a megszentelődés útjára emeli. A közbenjáró ima, az önmegtagadás engesztelő áldozata, az evangélium hirdetése és Krisztus misztériumának a szentmisében történő megvalósulása előkészíti az utat az ige működésére7 PÉLDA A LAIKUS SZOLGÁLATRA Domonkos kezdettől fogva szívesen fogadta azokat a szerzeteseket, akik a klerikus testvérek oldalán "munkatársak" lehetnének és segítenék őket prédikáló szolgálatuk ellátásában. Még arra is gondolt, hogy rájuk bíz minden világi kötelezettséget, amelyet a grandmont-i Rendben el kell látni. A laikus testvérek eredete a nyugati kolostorokban meglehetősen homályos. Úgy gondolják, hogy a "laikus szolgák" azok, akik teljesen önkéntesen a kevésbé fontos, a kolostor kinti munkáinak szentelik életüket, és fokozatosan tesznek szert a szerzetesi státuszra. Az első utalás nyomai a conversi címre vagy a laikusságra, Szent Romualdhoz vezetnek vissza, aki 1012-ben a Camaldolese-t alapította. A barátok mellett, akik a remetéskedő életet választották, részt vettek a közösségi életben, az imádságokban és a munkában. A kifejlődött mélyreható szellemi indíték egyre jobban integrálódott a laikus testvérek kolostori életében, ahogy azt Cluny-ben és nagyon sajátos módon Hirschau Benedek-Rendi kongregációjában is látjuk. Citeaux örökölte és kiszélesítette ezt a koncepciót, és a laikus testvéreknek állandó státuszt adott a szerzetesi életben. A Rend teljes jogú tagjai lettek, és a közösségen belül egyenlő rangúaknak tekintették őket. Domonkos átvette a ciszterciek törvénykezését, és egyidejűleg megőrizte a teljes tagságot és a szeparáció elvét. A laikus testvéreket is a prédikátor névvel illették éppen úgy, mint azokat akik prédikáltak és tanítottak. A Rendbe való belépésükkor ugyanazoknak az eljárásoknak vetették alá őket, mint a többieket; néha még szigorúbbaknak is. Az 1220. évi regula, amely követte az alkotmányokat, úgy intézkedik, hogy "a böjtölést, az önmegtartóztatást, és minden egyebet illetően a kánon reguláját kell betartaniuk". (Dist. II, XXXVII,3). A laikus testvérek manuális tevékenységükkel hatékonyan segítették a közösségi életet, és tevékenységük rendkívül hasznos volt ebben a minőségben, amikor alapításokat hoztak létre.8 Az aktuális prédikálás szolgálatát segítik, mivel soraikból kerülnek ki a regula által előírt kísérők, a socius-ok, akik minden egyes prédikátort elkísérnek missziós útjukra. Amikor Domonkos Párizsba ment, őt is elkísérte egy laikus testvér, nevezetesen János, aki azután Marokkóban halt meg (A testvérek élete, II, 8). A laikus testvéreket gyakran kiküldték azért is, hogy élelmet kéregessenek a testvérek számára. Másrészről ezeknek a testvéreknek a habitusa különbözött a klerikusokétól, és "csendesen" recitálták a breviáriumot, melyet főként a Miatyánkkal és a könyörgéssel egészítettek ki. A tilalmat, amely arról határoz, hogy "nem lehet belőlük kanonok," a ciszterciek szabályzatából vették át, melyet aztán rögtön fel is oldottak. Ha az olyan eset, mint amilyen firenzei János testvéré volt, akit vizitátorként küldtek Örményországba, és olyan tehetségesnek találta a pápa, hogy 1330-ban megtette Tiflis püspökének. Ritka ugyan, de többször előfordult a papi státuszba kerülés, mint kezdetben, még akkor is, ha a hivatások száma nagyobb is volt, mint a tizenharmadik században, és kevésbé művelt fiatalemberekből is álltak. A laikus testvérek, mint prédikátorok, szolgálataikkal és térítésükkel, melyek sokkal egyszerűbbek, de éppoly ékesszólóak voltak, mint a paptestvéreiké, tanújelét adták tehetségüknek. Csendes prédikálásuk a Rendi élet részévé vált csakúgy, mint a nővéreké is. A NŐVÉREK Megerősíthető - e az az állítás, hogy amikor Domonkos Languedoc-ban megkezdte prédikálásait, összegyűjtötte azokat a lányokat, akiket szüleik a katharokhoz adtak tanulni, és Rendházat akart építeni nekik? Szokása szerint, Szász Jordán nem kutatja a pszichológiai motívumokat. Elbeszélése nagyon józan: "Osma püspöke kolostort alapított, hogy menedéket biztosítson néhány nemes hölgynek, akiket elszegényedett szüleik rábíztak az eretnekekre, hogy oktassák és tanítsák őket. A ház Fanjeaux és Montreal között helyezkedett el. A helyiséget Prouille-nak hívták, amely még ma is létezik. Isten szolgái itt szüntelenül hozzá fohászkodnak, életszentségükben és ártatlanságuk tiszta ragyogásában olyan életet folytatnak, amely üdvös nekik, példa az embereknek, öröm az angyaloknak, és kedves Istennek." A kezdetek 27). Ezeket a fiatal nemes hölgyeket a kathar tökéletes oblátokká (kolostorban lévő világi személy) képezte volna, hasonlóan azokhoz, akiket Raymond-Rogernak a felesége Philippa irányított 1205 körül. Miután visszatértek az Egyházba, olyan szigorú életet kellett folytatniuk, mint amilyet a katharok zárdájában megköveteltek tőlük, amely puszta a létezésénél fogva már hirdetni fogja a katolikus hitet, ha másként nem, azzal, hogy meggyőznék azokat a családokat, amelyek még ingadoznak. Már Jordán megmutatja, hogy milyen módon értelmezhetjük Szent Domonkos leányainak "prédikálását": életüknek "példa kellett lenni mások számára ". Az Osmai Diego és Domonkos prouille-i alapítása meghaladta a várakozásokat. Egyrészt a sürgős szükség, hogy ezeknek a nőknek menedéket találjanak, másrészt Domonkos buzgósága minden lélekért, eredményezte mind férfiak, mind a nők számára tervezett szerzetesi életformának egy szerves, összetett struktúrával történő elindítását. Gyakorlatilag a prouille-i nővéreknek az alapítása, akiknek zárdája referenciapontként szolgálhatott a Másodrendi nővérek számára, jóval hamarébb történhetett, mint a prédikátor testvéreké. A prouille-i alapítás idejét egész pontosan meg lehet állapítani. Az biztos, hogy 1207 márciusánál nem lehetett korábban. A dominikánus hagyomány szerint a hely megválasztása égi jelre történt, melyet 1206 július 22-én Szent Mária Magdolna ("aki a jobb részt választja") ünnepén kaptak. Biztosra vehető, hogy Diego telepítette le a nővérek első csoportját, beleértve a priornőt is, és lelki vezetésüket az "Isten lelkével áthatott" Domonkosra bízta. Ilyen formán szilárd indítást adott szerzetesi életüknek, mielőtt elutazott volna Spanyolországba, hogy pénzt szerezzen a zárda felépítéséhez. (A kezdetek 28). A prouille-i "alapító oklevél"-ből ismerjük meg az első nővérek nevét, az adományokból és az Egyházi hozzájárulásokból származó létfenntartásuk módját, a hozzájuk csatlakozó családokat és első kolostori szervezésüket, melyet majdnem biztosan 1212-re lehet tenni. Főképpen azt kell megemlítenünk, hogy Prouille hosszú ideig volt egyidejűleg a nővérek zárdája és a testvérek kolostora, prédikálásuk bázisa. A kettős konvent nem ment ritkaságszámba a tizenkettedik században, de fokozatosan átalakult, és kialakult a férfi Rendek női ága, mint ahogy a cisztercieknél és Angliában a gilbertieknél is történt. Premontrében például az evolúció volt jelentős. A dualitás a norberti apátságban 1137-ben a két ág különválásához vezetett. Prouille-ban azonban az eredetiség abban álltt, hogy a zárda alapítása megelőzte a testvérek Rendjének pontosan körülírt megszervezését. Ez különbözött attól, ahogy az Assisiben történt, ahol Szent Klára akkor alapította meg a "Szegény hölgyek" Rendjét, amikor már a Kisebbtestvéreké megalakult. Bármilyen kísérletet is tettek a korábbi években, hogy alkalmazkodjanak a meglévő szerzetesi hagyományokhoz9, a prouille-i élet szigorúan szemlélődő volt, szolgálta és védte a klauzúra, amelyet pontosan behatárolt és szimbolizált egy belső nyitottság az imára és a közbenjárásra. Domonkos volt az "Atya, az ellátó és a törvénykező"10 erre az életútra, amely "példa volt az emberek számára, és kedves volt Istennek". Egyszerre volt liturgikus, imádkozó, aszkéta és kétkezi munkás. Domonkos a továbbiakban ahova csak elment, szerzetesházakat létesített nők számára. Úgy igyekezett elrendezni a testvérek szomszédos kolostorait, hogy igazi családot alkothassanak. Toulouse-ban 1215-ben megnyitott egy házat a szegény fiatal lányok részére, akiket visszatérített a katharoktól; de különösen aktív volt saját országában, Madridban. Később itáliai szolgálata alatt törődött a már alapított női zárdákkal. Spanyolországi utazásai során 1218-ban Madridban, amely abban az időben egyáltalán nem úgy festett, hogy a majdani Egyesült Királyság fővárosa lesz, Domonkos a nővérek egy csoportjának átadta a Rendi ruhát. Mivel az anyagi és jogi helyzete meglehetősen összetett volt, saját testvérét Manest bízta meg az egyetlen saját kezével írott levélben a zárda felügyeletével, a nővérek buzdításával. III. Honoriusz pápa, aki ismerte Domonkosnak az alapításokra és a nővérek szolgálatára kapott karizmáját, kényes és éppen olyan sürgős feladatot bízott rá. Itt azonban engedjük szóhoz jutni Cecília nővért, azt, aki szerzetesi öltözetét közvetlenül magától az alapítótól vette át11. A boldog emlékezetű Honóriusz pápa azzal a feladattal bízta meg Domonkost, hogyRóma különböző részén lévő rendházakban élő nővéreket gyűjtse egybe Szent Sixtus kolostorába, hogy ott éljenek közösségben. Domonkos azonban kért néhány társat, hogy segítsenek neki ebben a fontos misszióban. Így a pápa Ostia püspökét: Ugolint , akit később pápává választottak, Fossa Navai Istvánt, a Szent apostolok bazilika templomának címzetes érsekét, és Nicholast, Tusculum érsekét és püspökét kérte meg, hogy adjanak meg minden segítséget Domonkosnak, ami csak kell neki. A nővérek azonban minden erejükkel szembehelyezkedtek és ellenálltak a pápa és az áldott Domonkos parancsának. Végül a Santa Maria templom főnöknője az összes szerzetesnővérével egy kivételével, megfogadta Boldog Domonkosnak, hogy a Rendház minden tulajdonát , és minden jövedelmét hozzá viszik. Ekkor a boldog Domonkos, megegyezésben a három érsekkel, elhatározta, hogy hamvazószerdán, a hamvazkodás után a Sixtusi kolostorban találkoznak. Itt a prelátusok és minden nővér jelenlétében a perjelnő leköszönt tisztségéről és az apátság minden jogát Domonkosra és segítőire ruházta át. A beszámolót ennél hosszabb leírással fejezi be, melyben a nővér részletezi mindazokat a nehézségeket amelyekkel a pápa rendelkezésének végrehajtásakor találkoztak. Itt derült ki, hogy Gilbertines, akire rábízták Szent Sixtust, nem támogatja a tervet. Számos incidens következett, melynek során a nővérek visszavonták ígéretüket arra vonatkozóan, hogy a szigorúbb és tartósabb életformába belépjenek. Különösen a családjaik gyakoroltak nagy nyomást, akiknek beavatkozása volt pontosan az, amit a pápaság el akart kerülni. Az ügy rendezésére nem volt más remény, csak a Szűzanya segítsége és közbenjárása. Cecília nővér elmondja, hogy Szűz Maria szerzetesei a templomban megígérték, hogy azzal a feltétellel lépnek be a klauzúrába, és maradnak ott, ha a Szűzanya képe velük maradhat Szent Sixtusz templomában. Az ikont állítólag Szent Lukács festette. Ezt valószínűsíti az is, hogy III. Sergius pápa nem tudta Lateránban tartani, ahogy azt szerette volna, mert az önszántából visszatért a Santa Maria templomba. Ha a Szent Szűz vonakodna attól, hogy St Sixtusban maradjon, ők is elmennének Vele. Amikor a tiszteletre méltó képet az új zárdába vitték, és úgy tűnt, hogy a Szent Szűz beleegyezik abba, hogy a kép ott maradjon, a nővérek ebben Isten akaratát látták. Az első kis csoda ellenkezővé fordulásától, amely rendes és természetes volt, számukra égi jel lett. Minden esetre az epizód, minden kétséget kizáróan rámutat arra, hogy a szemlélődő élet lényegének újra felfedezése a szükségesség a női közösségben a negyedik Lateráni Zsinat után. Tulajdonképpen az anekdota varázsa alatt lelhető meg a szerzetesi élet reformja, melyhez Domonkos annyira ragaszkodott12. A három bíboros jelenléte azt bizonyította, hogy a pápaság nagy fontosságot tulajdonított az ügynek, és hogy azt támogatásáról biztosította. Domonkos a reformot úgy érte el, hogy a Szent Sixtusban élő nővérek első csoportjához más Rendházakból telepített be nővéreket, köztük Prouille-ból is. Így ez a ház felvehette az anyaház címet. Néhány testvért. hagyott itt vissza. Az eredmény a nővérek és a testvérek kettős kolostora az ő eredeti elképzelésének módosításával, ami alkalmassá tette, hogy a nővérek és a testvérek kölcsönösen segíthessék egymást, mindkét fél a sajátmaga módján, hogy megvalósuljon a prédikálás áldása. A testvérek és a nővérek kölcsönös segítésének szép példája az, amikor előbb Domonkoson, majd a Szász Jordánon keresztül segítette a Rendet egy fiatal bolognai nemes lány, Diana d'Andalo. A vallásos, nagy műveltségű Diana 1218 végén vonzalmat érzett a domonkosi szemlélődő életmód iránt melyet Reginald Mester akit Domonkos küldött Bolognába, sziporkázó ékesszólással tanúsított (The Beginnigs,58). Diana közbenjárására apja utódlási joggal a Prédikáló testvéreknek adta tulajdonát, a Szent Miklós templomot. Arról viszont hallani sem akart, hogy Diána belépjen a zárdába. Amikor Domonkos Bolognába érkezett, alapos átgondolás után úgy döntött, hogy elfogadja Dianának a nővérközösség alapítására tett ajánlatát. Tőle és néhány társától konszekrációs fogadalmat kapott, amely nem más mint egy előfogadalom, ami akkor bevett szokás volt. Ez egyáltalán nem törte le a d' Andalo család ellenállását. A fiatal hölgyek ezért belenyugodtak, hogy várniuk kell. 1221 júliusban-ban elszántan, vagy hozzátehetjük ravaszul kiválasztva Szent Mária Magdolna ünnepét, Diána kihasználta a közös kirándulást, és menedéket keresett a kanonokok egyik konventjében. Apja - nem minden fizikai erőszak nélkül - hazavitte, és bezárva tartotta a szobájában. Ez csak arra volt jó, hogy elhatározásában megerősödjön. Mindenszentek ünnepének éjszakáján megismételte első offenzíváját. Domonkos viszont az előző év augusztusában meghalt. Egészen természetes volt, hogy a Rend mestere, az utóda, Szász Jordán lett, aki 1223 -ban Bolognában megalapította a Szent Ágnes zárdát. Ennek a csatlakozása a prédikáló Rendhez 1227-ig nem nyert hivatalos elismerést. A kezdeti indíttatásról, a tervekről és azok megvalósulásáról csak Dianának 1236-ban bekövetkezett haláláig a neki intézett leveleiből van tudomásunk. Ebből a levelezésből a lelki barátság nagyon szép ragyogása árad. Megtalálhatjuk benne Domonkosnak és utódjának, aki nagyon közel állt hozzá, a Domonkos - nővérekre vonatkozó ideál felvázolását is. Valójában az egy egyszerű Rendben való közös részvételüknek az anyaga volt, melyről Jordán Dianának és társnőinek szüntelenül beszélt. Szólt a reményről, az apostolkodás előrehaladásáról, és a vele együtt való örvendezésről affelett, hogy a testvérek életéhez való vonzódás sok hivatást eredményezett. Szent Ágnes zárda nővéreinek és a priornőnek 1225-ben azt írta: „Ami titeket illet, lányaim buzgón imádkozzatok. Imádkozzatok értem és Köln priorjáért Henrik testvérért, valamint Bernard testvérért és társaságom többi tagjáért, azért hogy az Úr jelölje ki a követendő utat jóságos szent akarata szerint, és adja meg nekünk kegyelmét, hogy a ránk bízott lelkek elnyerhessék az üdvösséget. Kísérjetek bennünket imáitokkal., osztozzatok munkánkban13. A dominikánus nővérek apostolkodása, ahogy később nevezték, csendes, imádságos részvétel volt a testvérek munkájában. Jordánnak és Diánának ezen kívül együtt dobbant a szívük, amelyet minden bizonnyal meghatottsággal fejeztek ki a megpróbáltatás egy napján. Ez bizonyította a prédikáló Renden belül a nővérek és a testvérek egységét, akiknek szerzetesi életét egyetlen közös cél vezetette, amely minden körülmény között érvényes. "Miért gyötröd magad ily módon? kérdezte Diánához írt levelében 1231-ben, Jordán "a prédikátorok Rendjének méltatlan szolgája". "Vajon nem vagyok veled és mindannyitokkal? Veletek vagyok a munkában, a pihenésben, veletek vagyok, amikor távol vagyok, amikor imádkoztok, amikor érdemeket szereztek, és veletek vagyok reményeim szerint a jutalomban is?"14 Így a testvérekkel egyesülve "Szent Domonkos hajóján", a nővérek osztoztak Jordán saját tisztében, "amely az Igéjé, az én egyetlen Fiam " ahogy azt az az Úr mondta Szénai Szent Katalinnak15 . A LAIKUSOK HELYE A legújabb időkig, egy a 14. századig visszamenő kegyes hiedelem Szent Domonkosnak tulajdonította a Laikus Harmadrend megszervezését. Úgy tűnt, mintha ösztönösen kívánná, hogy apostoli intuiciójába Isten egész népét belefoglalja. A múlt században Lacordaire az alábbiakat írta a Szent Domonkos élete című munkájában (Szent Domonkos élete) (XVI. fejezet): Jézus Krisztus Miliciája volt a Domonkos által intézményesített harmadrend, a meglévő Rendnek, amely felölelii a férfi és a női szerzetesek széles táborát valamint a laikusokat, a harmadik ága volt. Domonkos a szerzetesi életet bevitte a családok szívébe, a házastársi ágyba. A világ tele volt olyan, minden társadalmi helyzetű fiatal lánnyal, özveggyel, házas emberrel, férfival, akik a szerzetesi Rend jelvényét nyilvánosan viselték, éppúgy mint otthonuk magán jellegében. a Rendi gyakorlatot követték. A megjelölés állítólag a tizenharmadik század végéig érvényes volt. A történészek ebbe a periódusba helyezik a laikus emberek csoportjait, akiket ténylegesen domonkosoknak neveztek. Tulajdonképpen a prédikátorok Rendje már kezdettől fogva természetes módon kapcsolódott a laikusokkal, a városba való letelepülésük miatt. Az mindig adott helyet nekik. A Rend korai napjait tekintve számos példa is adódik erre. Kölnben pl., ahol Henrik testvér volt a prior (A kezdetek 79-85), vagy ismét Bolognában, a Szent Ágnes zárda szomszédságában. Jordán egyik levelében üdvözli Diana d'Andalot " ésa hölgyeket valamint a közösség barátait".16 Apostoli erőtől hajtva a prédikáló Rend találkozott a bűnbánó Rendbe szerveződött laikusok evangelizációs mozgalmával. Ezek a laikus csoportok külön helyi társasközösséget alkottak, és lelki igényeikkel a korabeli új kolduló Rendekhez fordultak. Lelki rokonságuk és irányultságuk szerint a tagok szürke formaköpenyt viselhettek, amely a minorita testvérekhez, míg a fekete a dominikánusokhoz való tartozást jelentette. A prédikátorok mestere, Zamorai Munio csak 1285-ben hívta meg a "fekete" penitenciásokat, hogy vessék alá magukat az ő törvényeinek. Regulát, és egy dominikánus igazgatót kaptak. A testvéri közösségeiknek saját priorjaik voltak. " A Rend felelősséget vállalt a laikus ágért, hogy megvalósuljon a laikus mozgalom nagy reménye, amely ideáig csak csalódást hozott, az evangéliumi térítői mozgalom"17. Ennek szem előtt tartásával a megtérő bűnösök, akik addig alázatos és példamutató életmódot folytattak, és elkötelezték magukat, a karitatív munkának, az igazság szeretetéről tettek tanúbizonyságot, méltók voltak a prédikátor Rendhez.a tizenharmadik században. Zamorai Munionak a regulája a következő egyértelmű kifejezéssel világítja ezt meg: " Engedjétek őket kitűnni az erkölcsi tisztaságban, és őrködjetek hírnevük felett. Semmiképpen se engedjétek, hogy az eretnekség gyanúja essék rájuk. de legyenek Szent Domonkos hű fiai az Úrban. Teljenek el tökéletesen erős, érzelemteli, buzgó katolikus hittel, és tartsák meg azt mindenképpen, összhangban saját életükkel".18 A laikusok Egyházi missziót folytattak, "saját életüknek megfelelően" az igazság hirdetésének szolgálatába állították őket. Tevékenységük nagyon sokat változott a századok során. Nevezték őket szerzetes testvéreknek, milicistáknak vagy szociális munkásoknak is. Voltak közösségek, melyek regulái nem kötötték őket Rendházakhoz. Ez az eset állt fenn a misztikus mantellata-val: Benincasa Katalinnal is. A Harmadrendi Regula fokozatosan megtanít arra, hogy hogyan részesülnek a domonkosok a prédikálás áldásában a karitászmunkán keresztül, kivételes módon a tanításon keresztül is. Könnyű annak elismerése, hogy Domonkos akkor nem láthatta előre mindazokat az életformákat, amelyek a prédikáló Rend megalapításakor, ösztönös szemléletéből később kialakulhattak, mint ahogy senki sem tudhatja, hogy milyenek lesznek a leszármazottai. Domonkos barátja IX. Gergely a Domonkosra vonatkozó kanonizációs bullájában előre megjósolta, hogy a citeaux - i Rendekhez és Szent Bernát alatt működő Flórához hasonlóan, a minorita testvérek és a prédikátorok "a testvérek légióit" vonják maguk után, hogy hirdessék Krisztus evangéliumát, teljesen elkötelezve magukat Isten Igéjének. "Domonkos fiai megsokasodtak" (1 Cor 4:15).19 A történelem folyamán a prédikátorok kegyelmének gyümölcseként számos ág született. Apostoli missziójuknál fogva mindegyikük függő viszonyban volt a központtal, az Egyházzal. A domonkos család, amely név többesszám felé hajlik, a maga testvéreivel, nővéreivel és laikusaival válaszol a nagy apostoli meghívásra. "Támogatni kellene az ilyen embereket, hogy munkatársak lehessünk az igazságban!" (I Jn 8). lábjegyzetek a 11. Fejezethez: 1P. M. Gy, „Le statut ecclésiologique de l, apostolat des Precheurs et des Mineurs avant la wuerelle des Mendiants”, Revue des scienses philosophiques et theologiques 59(1979), p.84. 2G.G.Meersseman, L, architecture dominicaine au XXXIIIe siecle. Législation et pratique, AFP, 16 (1976, pp. 136-90, and the articles by Maurice Prin, particularly those in Cahiers de Fanjeux 9, pp. 185-208. 3Y.M.J. Congar, „Aspects ecclésiolodógiques de la querelle entre mendiants et sécuilers dans la seconde moitlé du XIIIe siecle et le début du XIVe, Archives d,historie docrinale et littéraire du Moyen Age 36(1961), p.p 35-151. 4 Gabriel Le Bras, Institutions ecclésiastiques de la chrétienté médiévale, 1 (Paris, 1964), p. 552. 5A.H. Thomas, „La profession religisue des dominicains. Formule, céromonies, historie”, AFP, 39(1969), pp. 51-52; Simon Tugwell, „Dominican Profession in the Thirteenth Century”, AFP, 39(1983), pp. 31-34; 41-44; and Vicaire, Saint Dominic and His Times, pp. 211-12. 6M.H. Vicaire, „Sacerdoce et prédication aux origines de l’Ordre des Précheurs”, Revue des sciences philosophiques et théologiques”64 (1980),p. 247. 7ibid, 252. 8 Hinnebusch, The History of the Dominican Order I, pp. 228-90. 9Mandonett-Vicaire, Saint Dominique: I'idée, l'homme, et l' oeuvre, I, pp.. 106-8 10 Vicaire, St. Dominic and His Times, p. 130. 11 Documents, p. 275. lásd még pp. 293-94. Cf. AFP, 37 (1967), pp. 23-24,42-43. 12 V. Koudelka, „Le ‘Monasterium Tempuli’ et la fondation dominicaine de San Sisto”, AFP,31 (1961), p. 47. 13 Jordan of Saxony, To Heaven with Diana, Letter 14, p.84. 14 Ibid., Letter 35, p. 121. 15 Dialog, n.158. 16 Jordan of Saxoni, To Heaven with Diana, Letters of Jordan, p. 78. 17 Vicaire,Dominique et ses Précheurs,p.404. 18 G.G. Meerrsseman, Dossier de l’Ordre de la Pénitence au XIIIe siecle (Fribourg, 1961),p. 144. 19Documents, p. 258. TIZENKETTEDIK FEJEZET DOMONKOS ÉS A SPIRITUÁLIS HAGYOMÁNY Van-e olyan dolog mint Szent Domonkos lelkisége? Ha ezen azt értjük, hogy Szent Domonkos a hívekhez szóló prédikálása során vagy Rendtestvéreinek nevelésében a tökéletesség elérése érdekében a legeredetibb módszerrel tanított, akkor azt kell mondanunk, hogy nincs. Ugyanez igaz az első fiaira is. A leírások például, melyeket a novíciusaiknak állítottak össze, meglehetősen hagyományosak voltak. Szent Domonkos azonban olyan Rendet alapított, melynek missziója a lélek és a szentségi élethez vezető eszköz kezdettől fogva nagyon világosan és tudatosan élt benne. Ezért a korai prédikátor testvérek már előre számoltak keresztényi elhivatottságuk eredményeivel, a maguk nagyon sajátos körülményei között.1 Visszatérve a Bibliához, nem lehetne meghatározni bizonyos mérföldköveket amiről mondhatnánk, hogy, elvezette Domonkost a maga nemében páratlan keresztény eszménynek az Egyházon belüli megvalósításához, melyet szolgálni akart? AZ INSPIRÁCIÓ FORRÁSAI Mivel Domonkos semmiféle írásos anyagot sem hagyott lelkiségéről, vagy mivel a kifejezés meglehetősen új keletű, úgy gondoljuk, hogy lelki gondolatát komplex és valamelyest szokatlan integráció nézőpontjából kell szemlélni, amelynek alapelemeit ennek a Rendnek első szabálykönyvével kapcsolatosan már ismertettük. Személyiségének nyomait, ha futólagosan is, de megtalálhatjuk a legkorábbi dokumentumokban. A három leglényegesebb ország, ahol Domonkos tevékenykedett ( Spanyolország, Languedoc és Itália, ¬azon kívül persze azok is, melyek a távoli horizonton láthatók, vagy amelyek után Domonkos vágyódott, nevezetesen Skandinávia és a Kelet); az egymást követő, vagy egyidejű kánonszolgálat, teológiai előadások, új alapítások és az új szerzetes család szervezési feladata; az eretnekekhez, a laikusokhoz, a tanuló fiatalsághoz, a felnőttekhez, a nővérekhez irányuló apostolkodásának sokfélesége¬¬ nagy változatosságot szolgáltat inspirációs forrásaihoz. Hozzátehetnénk nyomban, hogy a legfontosabb elemek, melyeket vagy a környezet hatására, vagy szabad elhatározásából papi lelkülete mind a szabályos (mind a szerzetesi) és később apostoli lelkisége által vállalt fel, nem álltak egymással ellentmondásban, hanem kiegészítették egymást, még abban az esetben is, ha azokat csak bizonyos megszorítással vagy erőfeszítés árán lehetett közös nevezőre hozni2. Gondoljunk csak arra, hogy a középkorban a lelki hagyomány még nagymértékben a Szentírásokban összpontosult, elmélkedés volt a lectio diviná-ban és benne volt az Egyházatyák tanításaiban. Ez a két forrás integrálódik a mise liturgiában. A tizenharmadik század elején ezért a kialakult figyelemre méltó nézetazonosság az"erős keresztény hagyományokon alapult", és az Ágostoni és a szerzetesi szellemiségben gyökerezett. Bizonyos mértékig nem állt a kor divatjának a hatása alatt, és minden filozófiai rendszertől független maradt. Mindamellett az is igaz, hogy Domonkos intuíciója, ezen gyengéd szeretete is túl vitte őt, az Egyház írásainak egyikéhez, amit azelőtt is mindig tanúsított. Annak az Egyháznak a szeretetéhez, mely abban az időben még egy látható és oszthatatlan volt. A SIVATAGI ÉLETVITEL Szász Jordán leírja Domonkos osmai fiatal éveit, és csak egyetlen könyve címét említi meg, egész leírásában: "Olvasván és gyöngéden szeretvén azt a könyvet, melynek címe a Az Atyák böjti eledele, amely a vétkekkel és mindazokkal a dolgokkal foglalkozik, amelyek a lelki tökéletességgel kapcsolatosak. Domonkos hozzálát az üdvösség útjainak a kereséséhez, majd azoknak lelke teljes buzgalmával való követéséhez. A kegyelem segítségével ez a könyv a tiszta lelkiismeret nehezen elérhető magaslatára emelte őt, erős fénnyel világította meg a szemlélődés és a tökéletesség legmagasabb fokát " (A kezdetek 13). "Az atyák beszélgetései"(collationes patrum) szerzője Johannes Cassian (360-435), akit a keleti és a marseille -i Egyház hivatalosan szentként tisztelt. Mint kiforrott egyéniség értekezést akart készíteni azoknak a barátoknak az életútjáról, akik visszavonultak az egyiptomi sivatagba, akiket meglátogatott és bizonyos ideig velük maradt, mielőtt visszatért volna Provence - be, hogy ott két zárdát létesítsen. Latinul írt művét, a "A szerzetesi élet alapelvei- vel (De institutis coenobiorum), együtt kissé pontatlannak ítéltek. Ez utóbbit saját kifejezése szerint "Krisztus bajnokainak" ajánlotta, de ahogy már láttuk, a korai domonkosoknak is szánták, és generációkon át vitathatatlanul a szerzetes barátok kalauza volt3. Cassiánnak köszönhetjük, hogy az egyiptomi atyák lelki kincsestára átkerült a nyugati Egyházhoz. Ezt tanúsítja az, hogy második munkáját a lerinsi szent alapítónak Honoratusznak és Eucharius barátnak ajánlotta. A Atyák beszélgetései ( Conferences) ezért alapvetően befolyásolta a nyugati lelkiséget. Nem meglepő hát, ha Domonkos fejlődésében megtalálhatók a belőle származó visszatükröződések. Minthogy a betlehemi cenobitáknak, majd a sivatagi remetéknek volt a tanítványa, Cassian megőrizte, táplálta és szította az életükből és tanításaikból áradó tűzet. Ezt találjuk meg izzó parázs formájában az Atyák afforizmái-ban-, amely még mindig képes bevilágítani éjszakánk sötétségét.4 A sivatag szünet nélküli legendáival és csodáival, vagy az egyiptomi barátok magatartásbeli furcsaságaival túl hosszan foglalkozik Cassian. Megtanulja a sivatagi mesterektől, hogy hogyan kell Krisztussal vagy Krisztusnak élni. Lényegében a könyve eléggé hosszú, jól felépített és gondosan átgondolt választ ad az első alapkérdésre, amikor a tanítvány, akit megtisztított a magány, azt a kérdést tette fel tanárának, hogy: "Atya, mondd meg nekem, hogyan lehet elnyerni az üdvösséget?" Cassiant olvasva egyre közelebb kerülünk a spirituális tanoncság és az Egyházi szemlélet felfedezéséhez. Ez adott a fiatal Domonkosnak intuíciót saját jövőbeni munkájához. mert a sivatagi élet a maga egyszerűségével, a szentírás hangulata és zamata a legjobban megfelel Isten meghívottjainak. Cassian tanítását a spirituális realizmus jellemzi, és azt élettel telivé teszi az emberi természetről kialakult optimizmusa, amelyről jobbára az „Ágostonrendi” kortársainak feddhetetlensége győzte meg,¬¬¬¬ és ez valószínű, hogy a nimbuszába került a nyugati Egyházban. Cassian fellépett a negyedik századbeli manichaeizmus ellen, melynek maga Ágoston is áldozatul esett, és amely Domonkosnak az idejében beszűrődött a kereszténységbe. Nem félt az emberi szabad akarat megerősödésétől és erőfeszítéseinek értékétől. Ezek ugyanis nem jelentenek gátat az isteni kegyelem mindenhatósága előtt. A cassiani tanítás lényege hasonló a sivatagi mesteréihez, és még ráadásul nagyon szigorú is. Ahogy Paphnutius apát beszélgetéseiben (Conf III) magyarázza, hivatalosak vagyunk arra, hogy belépjünk a lemondás iskolájába. Először is az anyagi javakról kell lemondanunk. Abszolút szükséges a szegénységen keresztüli lemondás. A lemondás második lépcsője az, hogy elszántan küzdünk vétkeink ellen. Nehogy a keletkező űrt más hibák töltsék ki. A korábbi rossz hajlamokat azonnal szerzetesi és keresztény erényekkel kell helyettesíteni: erény, alázatosság, türelem, tapintat. A harmadik fok, a szemlélődés sem mentes az összeütközésektől. Ennél a pontnál Isten embere fokozatosan úgy érzi magát, hogy elárasztotta az irgalmasság, melynek Cassian a fennkölt actualis scientia azaz igazi tudománynevet adta (Conf. XV, 2). Ennek a szemlélődési fokozatnak nincsen vége. Cassian egyetért a nissai Gregoriusszal, aki azonosnak tekinti azt az üdvözüléssel, szüntelenül emelkedő mozgással, melynek egyetlen határa az Atya tökéletessége Ez a csúcspont az öröm és az összeszedettség pillanata, ahogy Cassian leírja. Serenus apát szavaival: ez a béke. Athanasius teljes joggal mondta a nagy Antalról, hogy ő a minden barát atyja. "Arckifejezése derűs volt és jól látszott rajta, hogy mindig a mennyei dolgokról gondolkodik". Amikor szász Jordán jellemzi Domonkost, igyekszik felhívni a figyelmünket, a belőle sugárzó örömre, amely szemmel láthatóan kiül az arcára (A Kezdetek, 103). Észre kell vennünk a szavak helyes megválasztását is a lelki beavatás leírásában, amihez Domonkos hozzálátott, amikor Cassiant olvasta. Jordán beszél „egy nehezen elérhető fokról a lelkiismeret tisztaságának elérésében a szemlélődés fényéről és a tökéletesség magas fokáról (apex perfectionis)” Ha Domonkos életrajzírójának szavait nem találnánk meg első olvasásra a Konferenciákban-ban, van ezekhez sok hasonló még ott bőven. Sok esetben Jordán csodálatosan ecseteli Cassian alapvető spirituális intuícióit, amikor szerzetesi utazásának harmadik szakaszát írja le. Marseille apátja gyakran beszél a " szív tisztaságáról" és a conscientia szó döntő fontosságú számára. Ez a lelkiismeret, amely elnyeri az ember belső szabadságát. Cassian is használja a lumen scientiae (Institutions V, 34) és a culmen perfectionis (intézmények X, 24) kifejezést, amelyek majdnem ugyanazok, mint Jordánéi. Ebből megtudhatjuk, hogy Szász Jordán, aki maga is olvasta Cassian műveit, hogyan volt képes felismerni Domonkos belső, életében, az apátnak a szemlélődő életre vonatkozó tanítását. (A kezdetek 14), amelyet "Ráhel ölelésével" szimbolizált. Tovább menve, Jordánnak Szent Domonkoshoz az alapítóhoz és elődjéhez küldött egyik szép imájában pontosan ugyanezeket a visszhangokat találjuk meg, pontosan a lemondás eszközével Istenhez emelkedés mint ahogy Cassian ír. Ez minden bizonnyal díszítés, amely ugyan Cassiantól való, de általános a nyugati szellemiségben is. Határozottan ez a tanítás volt az, amelyet Domonkos átvitt a lelkigyarorlatába talán mint Cassian-ét, melyet átadott Szent Szixtusban a testvéreknek és a nővéreknek. Kortársai megjegyezték, hogy Domonkos mélységesen alázatos volt, amikor bűneire gondolt. Miközben olvassuk Cassiántól ezt a csodálatos részletet, melyet minden bizonnyal a vigasztalására írt, megelevenedhet előttünk a kép: Istenünk gondviselése, "aki minden embert üdvözíteni akar, és azt akarja, hogy minden ember megismerje az igazságot " (Tim 2:4), megengedi néha nemes nagylelkűségéből, hogy olyan személy, aki nem érdemes az evangélium hirdetésére, mert kifogásolható életet élt, mégis elnyerhesse a lelki ismeret kegyelmét sokak üdvözülésére" (Conf. XIV, 19). "Az evangéliumot hirdetni sokak üdvözülésére" - ez volt Domonkos ideálja, amelyet már Osmában elképzelt. A cassiani Conferenciák és Intézmények- ben lévő doktrínát a tökéletes életben nem lehetett egyszerű imamódszerre, de még személyes tevékenységre sem leegyszerűsíteni, mert ez Egyházi dimenzió volt, melyet Domonkos nem téveszthetett szem elől. Cassian számára a szerzetesi élet az ősegyház képe volt, melyet az apostolok cselekedeteiben találhatunk meg. Mélyen gyökerező meggyőződéstől átitatva, különösen Alexandriában érezte, hogy a keleti barátok képesek származásukat közvetlenül magukhoz az apostolokhoz folyamatos vonal mentén visszavezetni, Szent Márk útvonalán. Cassian megtartotta az apostoli eredetű életet, amit leírt. Külső megjelenésében, hierarchikus szervezésében és fegyelmében a kolostor már hasonlított az Egyházhoz, Cassian azonban különösen misztikus értelemben tartotta fenn elméletét: a szerzetesi közösség a karitászi kötődésen keresztül egységes volt, mint az Egyház. Ez a "testvéri kapocs" (Institutions I, 2,2) annak analóg volt a megkereszteltek közötti kapoccsal tartotta össze Krisztus közösségét. Cassian úgy jellemzi azt a kolostort, ahol a cenobita (kolostori közösség) intézmények közös élete folyik, hogy az: "Istennek egy igaz és lelki temploma nem élettelen sziklára, hanem közösségben élő szent emberekre épült; díszes építmény, amely nem világi és nem romlandó, hanem örök és megdönthetetlen" (Institutions, Preface, 2). A cenobium a jövő Királyság megjelenése.5 Vajon nem a kicsi Osma városa volt a régi Kastilában az a sivatag, ahol Domonkos előkészítette sorsának alakítását? Talán nem a katedrális kolostorában történt, hogy szünet nélkül olyan komolyan imádkozott és elmélkedett, hogy úgy tűnt, sohasem hagyja el a kolostor területét (A kezdetek, 12)? Az egyik sivatagi mondás úgy szól, hogy a cella tartja a barátot és nem a barát a celláját és hogy a cella megtaníthatja őt mindenre. Elkülönülve a világtól és elmélyedve az intenzív imádságban, Osma alpriorja már a közösségi életre törekedett, a páratlan elhivatottságnak tanúságtételére, Szent Ágoston regulája szerint, amelyet örökségül hagyott Rendjére. A KÖZÖSSÉGI ÉLET REGULÁJA A dominikánusok szerzetesi fogadalmukat „Szent Ágoston regulája és a ciszterci prédikátor testvérek alkotmánya szerint teszik le.” Kezdettől fogva "regulának" nevezték szabályaikat, vagyis összhangba hozták a betűt és a regula szellemiségét. Tulajdonképpen kísérletet tettek a kissé engedetlenül elburjánzott apostoli mozgalom mederben tartására. A Negyedik Lateráni Zsinat XII kánonja úgy rendelkezett, hogy ezentúl csak a már elismert és az Egyház által jóváhagyott regulákat szabad alkalmazni. III Ince pápa arra kérte Domonkost, hogy vesse alá magát ennek a törvénykezésnek, és nyerje meg a testvéreinek egyhangú támogatását a Regula követésére. (A kezdetek 41). A szövegekkel kapcsolatban nem volt számottevő fenntartás: Domonkos azt javasolta a testvéreknek Toulouse-ban, hogy fogadják el Szent Ágoston reguláját. Valójában ami őt illeti, ő csak az osmai kanonoki regula szerint élt. Úgy tűnt továbbá , hogy a regula jól meg is felel céljaiknak, hiszen vajon nem Ágoston az "eminens prédikátor" szerkesztette –e. (A kezdetek 42) azt, teljesen az apostoli modelltől inspirálva?6 A korai testvérekhez hasonlóan úgy gondoljuk, hogy először egészen röviden foglalkozunk a szerzetesi közösségeknek írt Ágostoni regulával. Ez a regula olyan rövid volt, hogy 1216-ban a toulouse-i testvérek elhatározták, hogy kibővítik bizonyos magatartási szabályokkal. De ha a szöveget közelebbről megnézzük, különösen ha ezt a történészek kritikai tanulmányainak a fényében tesszük, egyre több bizonytalanságot veszünk észre benne. Az Ágostoni regula rövid fejezetekre tagozódik, amely első látásra megtévesztő lehet, mert úgy tűnik, hogy csak felületesen tárgyalja a másodrendű pontokat, és hiányzik belőle a teológiai és a spirituális hajtóerő, amely viszont más hasonló dokumentumokban megtalálható. Ilyen dokumentum pl. Szent Benedek Regulája, amely teljes és pontos. Ezenkívül, mivel a tizenhatodik század elején Erasmus kritikus szeme fennakadt a Regula szövegén, felmerült a "direkt" hitelesség kérdése. Miért nem említette ezt Ágoston, aki nagyon részletesen sorolja fel munkáit, és aki olyan szabadon beszél a megszentelt életről? Miért vannak hímnemben a 211. levél egyes elemei, melyet Ágoston néhány aggodalmas nővérnek írt? Még a középkorban a kortárs magyarázatok is egészen nyilvánvalónak tartották, hogy a levélben található szemrehányások és az ajánlások férfi közösségre vonatkoznak. Eképpen fejlődött "Szent Ágoston Regulájának a kérdése". Hosszú időn keresztül inkább latin szellemben, mint tudományos módon, három egymást követő "regulát" különböztettek meg. Precízebb vizsgálódás kilenc változatot fedez fel, melyek három csoportba tagolhatók, mindegyik három fő elemmel. Nincs szándékunkban., hogy a szövegbonyodalomba akár csak távolról is beletekintsünk. Mandonet atya volt az, aki „Szent Domonkos Ágostoni regulájának" a kérdését felvetette azzal kapcsolatban, hogy az alapító ezt választotta a prédikáló Rend számára.7 A kérdéssel szemmel láthatóan behatóan foglalkozott még Luc Verheijen atya is. Megállapításai lehetnek gondolatkeltők vagy elkedvetlenítők, attól függően, hogy kinek milyen a vérmérséklete.8 Ami még hozzájárul a történelmi tanulmányok varázsához és komolyságához az az, hogy aláveti a szöveget a kritika könyörtelen pergőtűzének, hogy nyugodt szívvel kijelenthessük: " megállapított tény, hogy Szent Ágoston a regula szerzője, és azt a laikus férfi szerzetesek számára írta."9 Ezt a kérdést mi ma így látjuk, és minden bizonnyal így látta ezt Szent Domonkos is, amikor a kanonikus hagyomány kezdetén lefektette a regulát. Közvetlenül azután, hogy Ágoston 387-ben megkeresztelkedett, úgy vélekedett, hogy a keresztény életnek bizonyos fokig közösségi életnek kell lennie. Anélkül, hogy azt szándékosan megszervezte volna, tanítványainak változatos csoportjával, a "filozófusok" kis csoportjával először Cassiciacumban élt. Amikor visszatért szülővárosába, Tagastébe csatlakozott az "Isten szolgái"-hoz, akik buzgó laikus emberek voltak, és a tökéletes életet keresték. Végül, pappá szentelése után Hippóban igazi közösséget hozott létre temploma szomszédságának épületében, "ahol minden közös volt". Vonzódott a kolostori élethez, különösen annak cenobita formájához. "Úgy tűnt neki, hogy a barátok állandó közösségben sikeres életet éltek, ahol minden személyes kapcsolat Krisztus karitászi parancsának megfelelően alakult, ahol a stabil irányt az idősek teljes atyai tekintélye és lelki fiaik spontán engedelmessége biztosította"10 Amikor püspök lett, azért hagyta el a közösséget, hogy megkímélje őket az elkerülhetetlen jövés - menéstől, amely a nyugtalanság légkörét idézte volna elő. Vigyázó szemeit azonban rajta tartotta a " papok kolostorán a püspöki palotában", és irányította őket. Ez az intézmény, mint Ágostonnak a papi életről szóló tanításai is, pontosan felvázolta a kanonikus ideált, és azt, ahogy az első keresztények tették, mindenük közös tulajdonba adásával megvalósította, és a kanonikus hagyomány során állandóan visszatértek az eredeti Ágostonisághoz. A kereszténységnek Észak-Afrikából való eltűnése után úgy látszott, hogy a kanonikus közösség Franciaországban folytatódik. A kanonokat azért nevezték így, mert nevük be volt írva a kánonokba vagy a püspöki Egyházkerület illetőleg templomaik papjainak a listájára, esetleg egyszerűen azért, mert egy meghatározott regulát követtek. Sok ilyen volt a hetedik században. Az első igazi kanoniok szabályt azonban Chrodegang metzi püspök fogalmazta meg 755 körül, és abban nem írta elő a javakról való teljes lemondást. A szerzetesi közösségeket érintő karolingi reform elsősorban Jámbor Lajos munkája. A klerikusi életnek ezt a formáját ő tette általánossá Európában. Ahogy a kortárs mondja: „a kanonokok nem tudtak semmit a világról, de nem tagadták meg azt,” ami úgy látszik azt jelenti, hogy feladták a világi gondolkodást, ami a tulajdont a gazdaságot illeti, de nem mondtak le az apostolkodáson keresztüli evangélizációs tervükről. A tizedik század bizonyos szakasza után, amely tragikus volt az Egyház részére ( a ritka korszakok egyike, amely kivívta magának a "középkor sötét és barbár" időszaka hírnevét), a gregorián reformmal a klerikális élet nagymértékben megújult. Megalakult a reguláris kanonikus szerzetesi Rend, átcsoportosítva mindenkit, akik lemondtak peculiaritas-ukról, a privilégiumukról, amellyel eleget tettek Hildebrand felhívásának, akit azután 1059-ben VII. Gergely néven pápává választottak. Azokat, akik meg akarták tartani tulajdonjogukat, világi kanonokoknak nevezték. Ebben az időben a katedrális káptalanokat megreformálták, és új alapításokat hoztak létre a kollégiumok vagy a kórházak szomszédságában. A tizenkettedik század újra felfedezte, vagy inkább átdolgozta az Ágostoni Regulát. Szemben a citeaux-i századdal, ez volt különösképpen és elsősorban a kanonoki kor. A ciszterci magatartásszabályok befolyása alatt álló rövid szövegű Ágostoni szabályokkal új kanonokrendek létesültek, betartva azokat, amik a rövid Ágostoni szövegből hiányoztak, amiket gyakran a cisztercita szokások befolyásoltak. Így született meg a párizsi Szent Viktor, amely otthont adott jelentős számú nagyszerű teológusnak és így alapították meg Xanteni Szent Norbertnak (+ 1134) köszönhetően a premontrei Rendet. A kezdeti időben ezen sikeres alapításokból következően a különböző kanonokok családjaiban szükség merült fel arra, hogy találjanak valakit, aki a "Rend feje": ez segítette elő az összetettebb törvénykezési struktúra kialakítását. Ami a kanonokok közösségi életét illeti, akik a katedrálisok árnyékában éltek, mint minden emberi vállalkozásnak, állandóan vissza kellett térniük az első kezdetek elképzeléséhez, azért, hogy megőrizzék életképességüket. A tizenkettedik század végén Osmában a püspök érdekelve volt a teljes szabályzat újjászervezésében. Domonkos, a káptalan alpriorja alázatával és szent voltával járult hozzá a reformhoz (A kezdetek, 12). Szent Ágoston Regulája, annak ellenére, hogy „irodalmi rejtvényt” mutat, a rendkívüli evangéliumi tisztaságot domborítja ki, hangsúlyozza a karitászról vallott nézetazonosságot azok között, akik ígéretet tesznek arra, hogy megtartják azt. A Hippó doktorának középkori olvasói számára nyilvánvaló volt Ágoston legmélyebb teológiájának a megvalósítása. A Regula elején olvashatjuk: "Nektek, akik a kolostorban éltek az alábbiak betartását irányozzuk elő: Először Tartózkodjatok együtt a kolostori közösségben legyetek egy szív, és egy lélek az Úrban, hiszen evégből jöttetek ide. Semmit se tekintsetek sajátotoknak, de minden dolog legyen közös köztetek. Az élelmet és a ruházatot priorotok ossza szét köztetek, de nem mindenkinek egyenlő mértékben, mert nem mindenki ugyanolyan erős, hanem mindenkinek szükséglete szerint. Mert az apostolok cselekedeteiben ez olvasható: „minden dolog közös volt köztük”” (4:12), és: „ Elosztáskor mindenki a szükségleteinek megfelelően kapott” (4:35) (Regula, 1-3)." Néhány, az imával, az étellel, a szemekre vigyázással és a javakból való részesüléssel kapcsolatos tanács után a Regula így folytatja: Senki se cselekedjen önző lélekből, hanem minden cselekedetével a közös jót szolgálja, és még nagyobb gonddal és még több derűvel, mintha mindenki saját speciális céljainak elérése érdekében dolgozna. Mert amikor azt találjuk a karitászról szóló írásban, hogy >>nem saját érdekeiket keresik>> (I Kor. 13:5) akkor az azt jelenti, hogy a közös jót elébe helyezték saját speciális érdekeiknek, és nem a saját érdekeiket a közös jónak. Ezért előrehaladástoknak ez a regula legyen az elbírálója hogy mennyire helyezitek vagy nem helyezitek előtérbe a közösség jólétét a saját érdekeitek ellenében; úgyhogy ennek az életnek minden szükségében amely elmúlik, a szeretet az, amely örökre megmarad, győzedelmeskedik (Regula, V, 2). Ezért a jeruzsálemi őskereszténység eszméjét keressük, melynek modellje és leírása megtalálható az apostolok cselekedeteiben (4:32). Szent Ágoston írásának ebben a szakaszában több mint ötvenszer elmagyarázza ezt.11 Egyházi méretekben tette ezt, és a meditációból fakadva az Egyház egységére jutott el. Domonkos újra és újra elolvasta ezt és saját feladata lesz azt a saját Rendjében megvalósítani. "Éljetek együtt mindannyian, legyetek egy szív és egy lélek! és mindenben dicsőítsétek Istent, akinek templomai vagytok" (Rule. I,8). A regulának ebben a szakaszában Szent Ágoston teológiájának dióhéjban történő összefoglalását találjuk meg. A De Trinitate szerzője szüntelen a karitász vagy az egység békéjét idézi, amely nem más, mint a Szentlélek jótette. Miért kell a „sokaságnak” egylelkűnek lennie? Pünkösd napján megkaptuk a Szentlelket, és az vált „a karitász által egy lélekké.”12 Ágoston, az Isten városában és a homíliáiban, különösen az Eucharisztiáról szólókban mindig a Krisztusban megvalósuló egységről beszél, az ő testében: Egyházában és Jeruzsálemben, amelynek neve jelenti a "béke vízióját”. Krisztus missziója véglegesen megvalósult, amikor az egységért való imája meghallgatásra talált, (Jn 17:21), és amikor Isten lesz „minden, minden egyes ember részére” (I Kor 15:28). Ezt a békét készítjük elő, jól mondták, hogy erre számítunk itt a földi életben. A szerzetesi életnek az a célja, hogy kinyilvánítsa ezt az eszkatologikus dimenzióiban. Tudnunk kell, hogy Ágoston azt mondja: az egyetértés lelke Krisztus lelke: "Mentsd meg szomorodott lelkemet és az Egyházét is a megvadult ökrök szarvától" (Ps. 21:21)13. Ez az ami miatt az Egyház és minden szerzetes közösség is az Eucharisztia által lesz egységessé. Jól mondták, hogy az Egyház hozza létre az Eucharisztiát, de az is igaz, hogy az Eucharisztia megnyilvánul, és létrehozza az Egyházat: „asztalánál” az Úr megszentelte békénk és egységünk misztériumát."14 Ha minden szerzetes hozzájárul ahhoz, hogy helyet készít Isten számára, a világtól, az akaratunktól történő elszakadás, elkülönülés, és a szegénységén keresztül, akkor lehetséges az egyhangúság. "Az ember keresi Krisztus barátságát, és azt akarja, hogy Krisztus benne lakjon: készíts tehát szállást neki! Fac illi locus"!15 Így láthatjuk meg a személyes javakról való lemondás fontosságát, melyet meg kell előznie saját akaratunk feladásának. Domonkos átélte ezt az elkülönülést, akarta és megszervezte azt. Az egyhangúság istenközpontú, melyet Isten irgalmassága hoz létre, ez minden egyes emberben, mindenben tartósan megvan. Nem meglepő ezért, hogy Ágoston tanítása összhangban van Cassianéval. Az egység, amit keresünk nem azt jelenti, hogy mindenki azonos véleményen van, a különbségek és a véleménykülönbségek azonban nem bontják meg azt, amíg a karitász hatalma érvényesül. Ez az, amit Szász Jordán gondolt, amikor Úgy jellemzi Domonkost, mint aki a szeretet útját egyengeti az egész világ számára, és amikor a lefordíthatatlan nemo communior kifejezést használja, senki sem több "minden dolog mindenkinek", ahogy ma mondanánk (A kezdetek, 104). Minden vonatkozásában varázslatos volt a legmélyebb rétegekben Krisztussal megélt élet, mellyel Domonkos hozzájárult Krisztus Egyházának építéséhez. Megkerülve a történelmi vitákat, Domonkosnak az állítólagos kötelességéről, hogy a Szent Ágostoni regulát kellett választania, nekünk ebben a választásban inkább azt a módot kell felismernünk, ahogyan ő az Egyház misztériumába beilleszkedett, nem pedig azt, hogy ezt kínálta fel neki a spirituális hagyomány. Ez természetesen nem von le semmit abból a tényből, hogy ebbe a kanonoki kategóriába való belépés minden vonatkozásban, rögtön egy bizonyos kanonoki státusszal járt. A tizenegyedik század végétől a zsinatok és a pápák kanonoki szabályokra vonatkozó törvényeket alkottak, és döntéseket hoztak. Több hivatalos szöveggyüjteményben bennmaradtak ezek a dokumentumok, melyek meghatározzák a kanonokok Rendjének a monasztikus Rendhez viszonyított eredetiségét és klerikális jellegét. Védték hivatásuk stabilitását, meghatározták a Szent Ágoston Regulájával kapcsolatos kötelezettségeket, a szerzetesi szegénységet, és a lelkek szolgálatához való jogukat. Nincs utalás arra vonatkozóan, hogy ezeknek az adományozása gátolta volna az eredeti jellegzetességek megerősítését a toulouse-i alapításban. Ellenkezőleg, ezek a klerikus kapcsolatoknak jelentős mértékben előnyére váltak, ahogy Domonkosnak is az Egyházi hagyományok. Ehhez a kanonoktörvényhez tartozik például az, hogy Domonkos a testvérekre hagyta a tisztaságra vonatkozó előírás meghatározásának a gondját. Nincs ugyanis említés erről a szövegbben16 Azt is könnyebb megérteni, mi oka volt Domonkosnak arra, hogy első alkotmányában megtartsa és egységesítse a premontrei kanonokok szabályzatát, amely kihangsúlyozza az Ágostoni regulának a szigorúságát. Premontré, amely a kanonikus hagyományok irányvonalát követte, példát szolgáltatott neki a szervezésre és azokra az előírásokra a jól átgondolt szabályokra, amik a szerzetesek lelki egységére vonatkoztak. Domonkos szóról szóra, átvette Rendje részére az előszó első bekezdését, mert az tökéletesen megfelelt az Ágostoni hevületű spirituális ihletettségének. Akkor, amikor az alapvető téma nyilvánosságra került, nem volt szükséges az eredetiség bizonyítása: Mivel a regula elrendeli számunkra, hogy legyünk egy szív és egy lélek az Úrban, helyénvaló, hogy ugyanazon szabály szerint éljünk, melyet ugyanaz a hivatásfogadalom és hivatás köt össze, ugyanolyan „egy lélek” kell lennünk kanonikus szerzetesi életünk szabályainak megtartásában, olyan módon, hogy az egységet szívünkben felélesztve megőrizzük, és az mutatkozzon meg láthatóan szabályzatunk egységében. Premontré alapításában 1120-ban, amely majdnem száz évvel korábban történt, mint ahogy a prédikáló Rend létrejött, Szent Norbert már hangsúlyozta Rendjének az Egyházba való beilleszkedését. Rend nélkül, regula nélkül, az atyák intézményei nélkül nem volna lehetséges az evangelizációs és az apostoli életet folytatni a maga teljességében. Minden, ami a közösségi életet és a liturgiát illeti, azaz a kezdeti alkotmány első megfogalmazásában, Domonkos követte Premontré törvénykezését. Átnéztünk néhány általa készített kiegészítést, amely rávilágít Rendjének speciális jellegére, különösen annak intellektuális mondanivalójára. Két pontban azonban, amely Szent Norbert prioritásaira vonatkozik, a prédikátorok meghátráltak. Először is ők nem hangsúlyozták a vendégszeretetet, különösen a szegényekét, akiket a premontreiek élelmeztek és ruháztak. A premontreiek magatartása szorosan illeszkedett ahhoz a szerzetesi hagyományhoz, amely a vendégszeretetet Krisztusnak nyújtott kézzel fogható fogadtatás jelképének tekintette, amely nyilvánvalóan a stabilitáshoz és az apátsági élethez kapcsolódott. A prédikátorok kezdettől fogva utazgató életet folytattak. Szent Norbert erősen ragaszkodott az istentisztelet méltóságához, melyet Domonkos mint olyat nem vett át. Másrészről viszont a közös életre és a szerzetesi fegyelemre vonatkozó minden döntés, melyet a kölcsönös épülésen keresztül értek el, jól egyezett a prédikátorok egyelvűség szabályával, noha nem ezeket tartották a legfontosabbnak: a lelkiismeret vizsgálattal talált "vétkek" hosszú listáját, melyet Domonkos további kiegészítésekkel látott el, a premontrei törvénykezésből vették át. Domonkosnak ezen szintézis újszerűsége és merészsége nem lephet meg bennünket. MÍg hűségesen követte a kanonikus hagyományt, egységesítette azokat a kor igényeinek megfelelő értékes elemeket is, melyeket a Szentírás olvasása közben, éles megfigyelésével kiválasztott. Csodálatos és lelkes értékelést találunk Jacques de Vitry által hagyott egyik leírásban (+ 1240), A Nyugat történelmében , melyet 1226 körül fejezett be. Ebben nagy melegséggel és figyelemmel írja le és részletezi az " új kanonokok" megjelenését Bolognában17 "Nem messze Bolognától van egy reguláris kanonok gyülekezet, amely örömet okoz Istennek, és vonzó az embereknek. Az örökkévaló király harcmezején küzdenek. Vezetőjük szolgálatában istenfélően, alázatosan, a lélek buzgalmával és teljes szívvel tevékenykednek. Ezek az emberek az Urat követik, kiüresedve, mint Az aki kiüresítette magát. Krisztus birtoklásáért feladtak mindent. Mint a szemetet, félredobtak minden világi vagyont, minden múlónak tartott dolgot. Bölcsen és okosan ítélik meg, hogy minden napnak megvan a maga gondja. Nem nagyon aggodalmaskodnak a ma felől, csak annyi alamizsnát fogadnak el, amennyi a napi létfenntartásukhoz szükséges. Húst háromszor esznek egy héten, ha ajándékképpen kapják, együtt étkeznek a refektóriumban, és közös hálóteremben alszanak. Szent Ágoston regulájának megfelelően énekelnek a templom kanonikus óráiban. Vidámak és magabiztosak az Úrban. Felajánlják Istennek az imaáldozatot, és megteszik mindazt, amit a magasságos Istennek megígértek. A bolognai diákok között dolgoznak, tanulnak, művelődnek. Az Úr ihletésére jöttek össze. Mindennap a Szentírást tanulmányozzák, amelyből egy - egy részt kapnak meg, amit szorgalmasan megtanulnak, továbbadják a híveknek ünnepnapokon, a prédikálás szolgálatán keresztül, mert nekik szuverén pápai engedélyük van erre, és ez az, amire a Szent Roman templom segítségével alapoznak. A prédikálásuk és a tanításuk ajándékával megszépítik a kanonikus szabályokat és a szent hagyományokat. Így hangolják össze a prédikáló Rendet a kanonokok Rendjével. Ez a jó dolgoknak nagyszerű kombinációja sok embert vonz, izgalomba hoz, és égnek a vágytól, hogy a prédikátorokat utánozzák. Krisztus iskolájának ez a szent és derék gyülekezete mindennap növekszik számban és a karitászban való fejlődésében. Jézus Krisztusnak ezek a derék atlétái hiszik, hogy semmiféle más áldozatnak nem örül úgy Isten, mint a lelkek üdvösségéért való buzgólkodásnak. Ez az érdekes tanúságtétel kívülállótól származik, melynek ideje 1222-ra vagy 1223 – ra tehető, vagyis néhány hónappal Domonkos halála utánira, ugyanabban a bolognai kolostorban. Meg kell említenünk még a "boldog kombináció" kifejezést ami a latinban- édes egyveleg - amelyet az író alkalmaz a kanonok és prédikátor Rendekre. Mi volt hát az alapvető megkülönböztető jellemvonása a kanonok prédikátoroknak "Jézus Krisztus atlétáinak" a kanonoki hagyományra vonatkozóan? Ők egyrészt igehirdetők és teológusok voltak, akik szerepkört töltöttek be az Egyházban a szuverén pápától kapott mandátumuknál fogva. Másrészt betartották a kolostori szegénységet koldusszegénység formájában. A középkori történészek jól látták az új életforma radikális voltát "Krisztusért”. Domonkos azonban az Egyház spirituális hagyományában Isten abszolút adományát is megtalálta, amely a kolduló szegénység alázatából állt. A premontrei Rend iránti rajongása minden bizonnyal nyilvánvaló. GRANDMONT MEGALKUVÁST NEM ISMERŐ ÁLLÁSPONTJA - AZ ABSZOLUTUM. Akár a Toulouse területén lévő szerzetesek ismeretségén keresztül, akár Franciaországba történő utazásakor Grandmonton áthaladva, például 1219 elején, amikor Rocamadourból Orleans-ba ment, akár egyszerűen hallomásból, Domonkos megismerkedett Grandmont szerzetesi ideáljával éppen abban az időben, amikor lerakta Rendjének alapjait. A szegénység és a csend ötvözése, Grandmont szerzeteseinek remete élete bizonyára hatással volt rá. Az ahogyan az Evangélium radikalitását példázták, az emberek testesítették meg, amit azok élték meg. A tizenegyedik század végén, amint látjuk, az Egyház a kanonoki hagyományban találta meg az erőt, hogy szembefordulhasson a klérus dekadenciájával. Megértette, hogy szükség van a remete élethez való visszatérésre, egy paradoxonszerű Egyházi elhivatottságra, ugyanis a magány itt a minden emberrel való kapcsolattartás eszköze. A remete a maga abszolút és védtelen elhivatottságában ugyanazzal a zavartalan bizalommal volt a Biblia iránt, mint amilyen a kereszténység kezdetén volt, dacolva a könnyed, buja, és megalázó ókori társadalommal. Néhány századdal később Cassian ebből adott nekünk ízelítőt. Az "öreg ember" az egyiptomi Scete sivatagból elhallgattatta és visszautasította Alexandria városának ezer pogány varázsát. Mialatt a remetemozgalomak és a b Benedeki regulának szigorúbb értelmezése bizonyos mértékig mindenhol felbukkant, a Muret-i István (+1124), a Thiers-i Viscont fia Auvergné-ben elhagyta szülőhelyét Limoges-t, hogy bizonyos időt Itáliában töltsön, hogy tanulmányokat folytasson Benevente érsekénél Millonnál a Gregorián reform buzgó védelmezőjénél. Franciaországba való visszatérése után István, aki úgy volt, hogy diakónus marad, olyan életnek szentelte magát, amely teljesen és kizárólagosan a szentíráson alapszik, amit úgy értelmezett, hogy az engedmények és illúziók nélküli. Volt ugyan néhány tanítványa, de a Rend a halálát követő mintegy fél évszázad múlva indult növekedésnek. Grandmont szerzetes kolostorai megszaporodtak Franciaországban, Nyugaton, valamint Angliában. Szent Domonkos napjaiban Grandmont priorja alatt több mint ezer remete volt a Rendben, körülbelül ötszáz "cellá”-val, mindegyik egy tucat paptestvérnek és laikus testvér- nek adott menedéket, akik a csendre és a rejtett életre vágytak. Tiszteletből és ragaszkodásból népszerűen a grandmonti "jó emberek"- nek nevezték őket. Domonkos bizonyára ismerte Muret-i Szent Istvánnak tulajdonított szabálykönyvet, melyet a tizenkettedik század közepén Grandmont harmadik priorja: Liciaki István (+1163) fogalmazott meg, és amely más szerzetesi törvénykezésből sokat vett kölcsön, például a karthauziak néhány szokását. Hiányzik az igazi szisztematikus osztályozás, és sok pont homályos megvilágításban maradt. Ezeket a homályos pontokat 1170 körül a „ Szokások könyve tisztázta. Ez nagy spirituális szabadságról tanúskodik, szép evangéliumi felhangokkal a szövegében. A regula kézikönyvét Mureti Szent István Szentenciák könyve kísérte, amelyet Latercai Hugh, Limoges lovagja állított össze, aki a tizenegyedik század elején az auvergne remete tanítványa lett.18 Domonkosra hatással lehetett a teljes visszavonultság, melyet Grandmont remetéi megköveteltek a teljes és makulátlan Istenhez csatlakozás kedvéért. Ez a visszavonulási elhatározás megmagyarázza Grandmont számos gyakorlati rendelkezését. Volt egy, amit Domonkos szeretett volna betartani, amint láttuk, amikor javasolta a testvéreknek, hogy minden világi ügyintézést bízzanak rá a laikus testvérekre, akik nem voltak iskolázottak (Bologna 26). Etienne Muret kíméletesen bánt a klerikusokkal, a "lelki ügyek szolgáival". "Mentesülnek minden egyéb kötelezettségtől," hogy az imának szenteljék magukat (Regula, 54), diakónusokat neveztek ki éppúgy, mint az apostolok, hogy Isten igéjének a hirdetése ne szenvedjen csorbát (Apcsel. 6:2). Ily módon, ahogy Jacques de Vitry mondja, aki mindig lelkesen tudósít az egyes szerzetesi közösségek sajátosságairól. "Ahogy nem olvasunk arról a Bibliában, hogy Mária valaha is panaszkodott volna Mártára, úgy a szerzetesek is elégedtek voltak azzal, hogy az ima javára tehermentesítették őket19 Domonkos Rendtársai tiltakoztak, mert szerintük a tizenharmadik század végén Grandmont laikus testvérei úgy látszik megfeledkeztek egy kifejezett javaslatról, miszerint: "Engedjétek, hogy a laikus testvérek a munkában és egyéb ügyekben irányítsák a többi testvért, de egyáltalán nem hatalmaskodó szellemben, hanem szeretetben, érintetlenül megőrizve az alázatosságot." Úgy tűnik, hogy a laikus testvérek ezzel ellentétben még 1219-ben is valóságos zsarnokságot gyakoroltak a kolostorokban, és odáig is elmentek, hogy éheztették a contemplatívokat ha azokat nem kedvelték.20 Domonkos nem helyezett nagy súlyt erre a pontra. Kevés anyagi gondot hagyott fiaira, hogy egyensúlyban tartsák a túlságosan elvont elmélkedésüket! Domonkos Grandmontban azonban egy második sajátságot is talált, amely a teljes visszavonuláshoz vezetett: ez a koldus szegénység. Ha nem is tudná elfogani a szerzetesi esküt, vagy a világtól való elkülönülést, azokat az elemeket viszont, melyek Grandmond „celláit” alkotják, a prédikálás szolgálatába tudná állítani, felhasználva azoknak a férfiaknak a szegénység koncepcióit, akiknek kifejezetten tilos prédikálni! (Regula, 48). Grandmont szerzetesei a "szűk utat", és ezen keresztül a "földi zarándoklatuk” alapos megértését választották. Isten városa kutatóinak nem volt földjük (Regula 4), sem haszonállatuk (Regula 6,7). Csak a kolostoruk volt és a hozzátartozó kert. Nem vállalták a templomokról való gondoskodást és nem vették szívesen a hívek Rendszeres látogatását (Rule 5). Végül, hogy teljes legyen a paradoxon, a testvérek még a koldulást is elkerülték (Regula 9), vagy még pontosabban: megelégedtek a "napi kenyerükkel", és egyedül ez adhatott nekik igazi bensőséges kapcsolatot egymással. "Ne menjetek koldulni alamizsnáért, de gondoskodjatok a mindennapi legfontosabb szükségleteitekről! Győződjetek meg továbbá arról, hogy egység van e köztetek olyan módon, hogy szegénységetek és bőségetek mindegyitek számára közös! (Regula 12)”. Ez tulajdonképpen a teljes Gondviselésre hagyatkozást jelenti (Jn 14:12-15). Isten ugyanis nem engedi, hogy övéi hiányt szenvedjenek (Regula 10, 11). Miért ez az abszolút elkülönülés? Miért olyan radikális, hogy már egy bizonyos pontnál elviselhetetlennek látszik? Az a szerzetes barát, aki lemásolta a regulát, azt mondja, hogy Muret - i Szent István vigasztalni és megnyugtatni akarta fiait arról, hogy mi történhet velük halála után? Ezt azért tette, hogy jobban megerősödjenek Isten abszolút elsőbbségében. Ilyen értelemben a szegénység gazdagsággá alakulhat, és számukra tényleges kinccsé válhat (Regula 12). Az örökség, melyet István hagyott, "egyedül Isten” volt (Regula 9) A Grandmont -ba belépni szándékozót a Szentenciák nem ringatják illúziókban: "Itt csak keresztet és szegénységet találsz" (Szentenciák, 1,3). A böjtöléssel, a csenddel és a Gondviseléstől való napi függőségben a remete meghallhatja Isten szavát: "Miért keresel más imákat? Keress engem!” (Szentenciák, 80,2). Tudomásunk szerint Domonkos erősen vonzódott ehhez a Grandmont lelkiségében megnyilvánuló abszolút ragaszkodáshoz Ez az élet, melynek egyetlen célja a Szentháromság Egy Isten, megtalálható a legjobban ismert és a legszebb tételben amely olyan egyszerű, mint amilyen igényes "A jó embernek" [Grandmont remetéit nevezték >>jó embereknek>>] mindig Istennel kell társalognia vagy róla kell beszélnie: Istennel az imádságban, Istenről a felebarátjának" (Szentenciák, 30, 2). Szent Domonkos, aki biztosan olvasta a Szentenciákat, élete vége felé erősen szorgalmazta, ahogy azt számos szöveg is megerősíti, hogy ez a rész belekerüljön a prédikátorok eredeti szabálykönyvébe. A prédikálásról szóló káptalanban sürgette Rendtestvéreit, hogy "járjanak az Üdvözítő nyomában, beszéljenek Istennel vagy Istenről egymás között és felebarátaikkal" (Dist. II, 31,3). A loquendo cum Deo vel de Deo kifezezés Domonkos kedvelt aforizmája volt, melyet minden szövegbe beleírt (Bologna, 41), dinamikus jelentést és nagyobb erőt adott neki azzal, hogy gerundiumotG237 használt. A prédikátor testvérek idejüket Istennel való beszélgető viszonyban töltik, állandóan imádkoznak, vagy amikor prédikálnak, Istenről beszélnek. Domonkos spirituális doktrínájának ez volt a legalapvetőbb eleme.21 Tanúvallomásaikban a testvérek gyakran megemlítik ezt, több mint tíz évvel halála után22. Mureti István a Szentenciákban ezt az állandó radikális Istenre irányultságot minden egyes pillanat, de legalább a mindennap hevében, az ő jelenlétében kitárulkozva. fejezi ki. A halál ideája, melyről a remeték elmélkedtek tulajdonképpen úgy néz ki, "mintha felemelkedne egy láb, hogy átlépjen egy más világba" (Szentenciák, 95,1). Az apostolok rendelkezésének másik egyszerű formája a folytonos imádkozás volt. "Úr Isten, ne engedd, hogy elszakadjak tőled a mai napon!" Ezt mondták hangosan a kórusban, reggel, este és egész napon át. Radikalizmusuk abban állt, hogy sohasem szabad elszakadni Istentől, és mindig rá kell gondolni (Szentenciák 2,1). Ez volt a Grandmonti abszolut. Utánozni Krisztust, aki mindig az Atyánál van (Jn 62,32). Ebben az értelemben egyetlen ima szükséges a kísértés idején éspedig arra irányuló kérelem, hogy az ember ne szakadjon el Tőle: "Nem, én sohasem teszem azt: az Isten szeretete gyengülne bennem" (Szentenciák 42). Mureti Szent István szolgáltatta a harmadik dimenziót az állandó imádságnak ebben a koncepciójában, amikor arra ösztönözte követőit, hogy tanulják meg, "hogyan hallgassák Isten beszédjét" (Szentenciák 71), amely nem más mint a "hallgatás" Bibliai dimenziója, amelyet a dominikánus hagyomány talán még nem tett kellően magáévá. A prédikátorok részére a Grandmont-i Szentenciák formuláját "teológiai ránézés" szerint fejlesztették ki, amely magában foglal minden realitást. Különböző észrevételeken és teológiai elmélkedéseken keresztül a prédikátor igyekszik megvalósítani Domonkos tantételeit, az integráló ember, a társadalmi és a szerzetesi realitások által, bármilyenek is a forrásaik, akár dadogó vagy győzedelmes a formája. Mindezek nagyon fontosak Domonkos féle közelítésekkel kapcsolatosan. A spirituális irányelvet, amely megnyerte a szívét, nem ő eszelte ki. Kölcsön vette azt, és végülis átalakította, majd tökéletesen integrálta az eszmébe, melyet magvalósított. Túlhaladva bizonyos fundamentalizmuson, amely kimutatható a grandmonti regulában, túl a relatív passzivitáson is, a kegyelem fogadásában, amelyet hosszasan tárgyal Mureti Istvánnak a Szentenciája. Domonkos megtartotta az abszolut minőséget és a radikalitást. Üdvözölte a páli "mindent és semmit" elvet, valamint a tiszta evangélium „savát, borsát. A Szentenciák prológja a regulának ezzel a határozott és kétségkívül valamelyest polemikus jóváhagyásával kezdődik, amely igen nagymértékben függ az emberi körültekintőképességtől: "Csak a Bibliát kövessétek vagy azt, ami belőle mint alapvető forrásból származik!" A Biblia, ahogy a prológ nevezi, a „szabályok Regulája. Ebben a közös lényeglátásban Grandmont radikalizmusa és Domonkos egyesítő ereje az Egyház megszentelt voltát az Egyház egységében fedezte fel. "Azt kérdezed, hogy milyen a mi Regulánk? teszi fel a kérdést a Szentenciák szerzője ebben a prológban. „Csak egy dolgot tartalmaz: az egységet. Az Úr Jézus Krisztus az egy út, amely a mennyek országába vezet." Amikor áttér annak a magyarázatára, hogy a karitászon és az erényen keresztül „ezt a szerzetesi közösséget teljes egészében Jézus Krisztus alakítja ( Szentenciák 10,2), a szerző semmi újat nem tesz ahhoz, amit már Cassian és Ágoston is mondott. Egyszerűen az érett férfikor kialakításának egyszerű és szigorú útját mutatja meg, a” Krisztus teljességét elérő nagykorúságot, amelyről az Efezusi levél is beszél (4:13). A CISZTERCI BARÁTSÁG A ciszterci szerzetesi élettel járó lemondás és szigorúság nagy hatással volt Domonkosra, és spirituális intuíciójának alakulásában fontos szerepet játszott. Ellentétben Grandmont-al, látni fogjuk, hogy kapcsolata Citeaux-val gyakori volt, és azt a barátság pecsétje fémjelezte. Anélkül, hogy bármilyen következtetést is levonhatnánk a Caleruegától nem mesze fekvő gumiel-i Ciszterci Szent Péter monostor alapításából, meg kell említenünk, hogy ekkortájt Domonkos húsz év körüli lehetett, és talán meg kellene említenünk még azt is, hogy valameddig Citeux-ban tartózkodott, 1206-ban a "ciszterci Rend főkanonoka- ". Domonkos tanúja volt annak, midőn Diego felvette a ciszterci habitust. Ez akkortájt talán nem ment olyan ritkaságszámba, mint amennyire az lenne napjainkban, de mindenképpen sokat elárul. Szász Jordán ezt így írja le ( kezdetek 18): "Látva Isten szolgái életmódjának az átalakulását és magasztos szerzetesi életükhöz való ragaszkodásukat, a püspök elhatározta, hogy beöltözik a szerzetesi habitusba. Amikor elment, magával vitt néhány ciszterci szerzetes barátot, hogy ismertessék meg vele életútjukat. (conversatio)". Bármilyen fontos is lehetett ez a formaság, úgy tűnt, hogy hozzátartozott az evangelizációs misszióhoz, amellyel III. Ince pápa bízta meg a cisztercieket,. Jordán személyes és közös "megtérésnek" valamint a testvéri közösségbe történő egyfajta szimbolikus belépésnek tekintette. Diego és Domonkos látogatása emlékeztethette vendéglátóikat egy másik ünnepelt személyre, aki Szent Bernát barátja lett. Ez az észak-írországi Szent Malachy O'Morgair, Armagh érseke (1094-1148) volt, aki bizonyos politikai bonyodalmak után szükségesnek látta, hogy két alkalommal is Rómába menjen. Mindkét útja során betért Citeaux-ba. Itt érte halála is 1148-ban nagy ciszterci barátja karjaiban, aki 1152 körül életrajzát is megírta. Szent Bernát munkájában van egy szakasz, amelyből Bibliai foglalatú képet kapunk a Szentről. Látjuk az ír püspököt, amint Rendkívüli szegénységben élt, és gyalogosan járt. Szent Bernát néhány nagyon szép kifejezéssel mutatja be azt, aki úgy élt, hogy nem volt semmije (sine proprio. ): "A Bibliát szolgálta, és aszerint is élt" (Evangelio serviens et de Evangelio vivens).23 Vajon nem az az eszmény, amit Diego és Domonkos Citeaux-ból való visszatérésüket követő néhány hét múlva a ciszterci legátusokat barátaiknak ajánlották? Lényeges különbség van azonban Szent Bernát és később Szent Domonkos eszközeiben. Az utóbbi nem irányoz elő testvérei számára kétkezi munkát. Szent Bernát viszont Regulájában (48. fejezet) előírja a manuális tevékenységet, amely szerinte jelzi, hogy fiai "igazi szerzetes barátok". Egészen természetes, hogy ezt teszi, mert Szent Malakiás evangéliumi életútjának ez az egyik jellemzője, míg az alamizsnáért való koldulást sem zárja ki. Az ír püspök szerint az utazás apostoli ideálja Szent Bernát lelki fiai által érthető meg, amikor Diego ezt a szigorú módszert ajánlotta nekik. Tény, hogy languedoc-i évei alatt Domonkos szorosan együttműködött a ciszterci legátusokkal, -de csak rövid ideig, mert hamar elutazott - , Font-froide-i Raoultal (+1207) és castelnau-i Péterrel akik éppen akkor léptek be a citeaux-i Rendbe. Ez utóbbit 1208-ban orvul meggyilkolták. A citeaux-i apátot a Rend generálisát: Arnold Amauryt (vagy Almaric) több ciszterci apáttal együtt megbízták, az albigensek elleni keresztes hadjárat szervezésével. Domonkos sok ciszterci barátot hagyott Délfranciaországban, ahogy a toulouse-i tanúvallomások említik. Amikor Diego megalapította Prouillét menedékként azoknak a fiatal lányoknak a részére, akiket kiszabadított a katharok hatalma alól, szinte biztosra vehető, hogy a ciszterciek előírásait tervezte számukra. William Claret ciszterci volt az, aki " pénzt adott kölcsön Domonkosnak".24 A citeaux-i nagykáptalan később úgy döntött, hogy nem fogadja be Rendjébe többé az olyan ciszterci nővéreket, akik a férfitestvérek gondoskodását igénylik. Ez nyitotta meg az utat Prouille létesítése felé, amit a prédikálókhoz csatoltat. Diego osmai halála után Domonkos egyedül maradt Languedoc-ban. Együttműködött barátjával Fulkkal, Toulouse püspökével aki ciszterci szerzetes barát volt. Ők közösen alapították meg a prédikátorok Rendjét. Nem szabad elfelejtkeznünk a tizenharmadik század elején a ciszterci Rend ragyogásáról, amely példátlan volt a kereszténység történetében. Szembe kellett néznie viszont azzal, hogy az alapvető magányosság és a stabilitásra vonatkozó saját elhivatottsága sebezhetővé tette a Rendet azokban a feladatokban, mellyel a pápaság bízta meg őket, vagyis a hit védelmének szolgálatában, és az evangelizációs misszióban. A ciszterciek kétségtelenül nagyon örültek barátjuk Domonkos munkájának, akinek kezdeményezése helyettesíthetné azt, ami számukra csak kiegészítő misszió lehetne. 1220-ban a helyettesítés hatékonynak bizonyult. III. Honoriusz megkérte a különböző szerzetesrendeket, többek között a cisztercieket, hogy segítsenek Domonkosnak lombardiai missziójában. A ciszterciek nagyszerű hada a pápák szemében és a maga valóságában is még jó néhány éven át az Egyház fő misszionárius forrása maradt, akikhez minden alkalommal segítségért lehetett folyamodni. Nyilvánvaló azonban, hogy 1220 május 12-én egy elsődleges fontosságú misszióban Szent Domonkos Rendjének adták azt a szerepet, amelyet néhány évvel korábban a citeaux-i Rend látott el. 25 Akkorra már Domonkos elvégezte a spirituális hagyományok különböző elemeinek szintézisét, amelyeket már felkutatott, és egyetlen átfogó koncepcióba foglalt össze. Szent Domonkos soha semmit sem utasított el az anyaszentegyház szellemi hagyományaiból, ami összeegyeztethető volt elveivel a prédikálásra hivatott Rend érdekében. Sohasem akart első lenni, de otthonosan érezte magát a sivatagi atyák bölcsességének megtapasztalásában, hasonlóképpen Szent Ágoston regulájának egyöntetűségében, a grandmont-i szerzetes élet szigorúságában, melyet megismert és megszeretett ciszterci barátai körében. Ezeket az eltérő elemeket szintetizálni és így eredetit alkotni csak az ő zseniális adottságával lehetett. Ez a mű, szerkezetét tekintve Rendkívül kiegyensúlyozott, ám elkerülhetetlenül ingatag is a megvalósításában, ezért újra és újra igazítani kellett célja megvalósítása irányában. Salanhac István, a Rend kezdetéről összegyűjtötte azokat a visszaemlékezéseket, amelyeket az első testvérek és Grandmondselve-i Aimeri (ciszterci testvér, Domonkos barátja) hagytak hátra. Jól megfogalmazott mondatban, melyben az alapítást Szent Benedek és Szent Ágoston kettős eredetében helyezi el, a következőket írja: "Hivatását illetően kanonok, szerzetesi életének szigorúsága okán barát, (austeritate conversationis) prédikálásának feladatában pedig apostol volt. " 26 Domonkos alkotása joggal nevezhető "kolduló Rendnek". Nagyon fontos itt, a Római Humbertnek Domonkos negyedik utódának a véleménye, amikor Szent Ágoston reguláját védelmezte egyes domonkosokkal szemben, akik nem látták indokoltnak a kanonok kifejezés használatát. Úgy 1250 táján írt egy kommentárt, amelyben kimutatta, hogy "Hippo doktorának törvényei ragyogóan megfelelnek az Isten igéjét prédikáló Rendnek."27 Megtartva az eredeti spirituális és teológiai alapokat, tulajdonképpen megerősíti a végleges átmenetet a kanonokok Rendjéből az ettől különböző szerzetes családhoz.28 Harminc évvel Szent Domonkos halála után Humbert osztotta hagyomány egy mindig új és gyümölcsöző újraértékelésének azonos intuicióját - nova et vetera: "a házigazda, aki kincseiből újat és öreget hoz elő. " (Mt 13:52). Egy konkrét példa szolgáljon annak bemutatására, hogy milyen mértékű a struktúráknak és a hagyományoknak az állandósága Domonkos terveiben. A történészek úgy hiszik, hogy szerzetesi habitusán sohasem módosított. Már Osmában is skapuláréval és kapucnival ellátott fehér habitust viselt, rajta fekete palásttal. Narbonne-ban a testvérek alkalmazkodtak a helyi Egyházi vezetők igényeihez és ezért kanonoki karinget hordtak.28 Mivel Itáliában ilyen kötelezettségük nem volt, Domonkos betiltotta azt. Ez az értelme Szász Jordán megjegyzésének az orleánsi Regináldról, akinek a Szűzanya "a Rend teljes habitusát átadta (A kezdetek 59). Mi itt egy értelmes és mégis találékony folyamatossággal Rendelkezünk: a lényeges dolog az volt, hogy a habitus legyen szegényes, szimbolikája legyen világos. A fehér ruha a lehető legolcsóbb, az utazó prédikátorok számára, akik feladnak mindent, amennyire azt hivatásuk engedi, hogy kövessék Krisztust. Fehéret viselt a legnemesebb teremtmény az angyal, aki a sírnál az Úr feltámadását jelentette be. Az apostolok, a feltámadás hírnökei, a középkori értelmezésen kialakított jelen nézet szerint szintén fehér öltözéket viseltek. Ezért később azok, akik magukévá tették az apostoli életet, továbbra is ugyanazt a fajta öltözéket hordják. Szegény életet éltek és nem volt tulajdonuk; prédikációikkal a feltámadást hirdették az egész világon az egész világnak. 29 Ezért mi Domonkos karizmáját inkább összegezésnek, mintsem újításnak tekintjük. Művészete abban állt, hogy a hagyomány elemeit egy csokorba összegyűjtse, Rendezze, és szervezze. Az őt megelőző spirituális mesterek minden ragyogásán túl Domonkos új "fénycsóvát" alkotott, amelyről Bernanos beszél, talán visszaemlékszik Signadoura, az égi jelre, amely a későbbi hagyomány szerint a prouille-i helyet jelölte meg. Lábjegyzetek a 12. Fejezethez 1 Dictionnaire de Spiritualité 3 (Párizs, 1957) s.v.S. Dominique (M.H. Vicaire), col. 1519. 2Ibid., col. 1524-26. Lásd még W.A. Hinnebusch, Dominican Spirituality (Washington, 1965). 3 Lásd 10. fejezet, p. 182. 4 Simon Tugwell, The Way of the Preacher (London, 1979). 5 A. de Vogue, "Monachisme et Eglise dans la pensée de Cassien", in Théologie de la vie Monastique (Páris, 1961), pp. 213-40. 6Vicaire, St. Dominic and His Times, p. 204. 7 Mandonett- Vicaire, Saint Dominique: L'idée, l'homme et l' oeuvre, II, pp. 104-62 (postumustanulmány, melyet Vicaire fejezett be). 8 Luc Verheijen, La régle de saint Augustin, 2 volumes (Paris, 1967). 9 Luc Verheiken, "Saint Augustin", in Théologie de la vie monastique, p. 203. Nagyban inspirált bennünket ez a gazdag és jelentős cikk (pp. 201-12). 10 Peter Brown, Life of St. Augustine (Berkeley: Univ. of California, 1967). 11 Verheijen, art. cit., p. 204. 12 "Commentaire sur S. Jean", 14, PL 38, col. 1248. 13 Letter 243, 4; PL 33 col. 1056 (kommentátor az Apcsel 4, 32). 14 Ünnepelt híres Prédikáció 272 az Eucharistiáról, melyben a keresztények számára szolgáló üzenet: "Azt kapjátok, ami a sajátotok", PL 38, col. 1248. 15 Ennarationes in Psalmos (131,6);PL 37, 1718. 16 Vicaire, St. Dominic and His Times, p. 206 17 Ezt a szöveget Mandonnet fordította, kommentálta és 1903-ban megjelentette. Mandonnet- Vicaire, I, pp. 231-47. Historia occidentalis, XXVII: J. F. Hinnebush (Friburg, 1972), pp. 142-44. kritikai kiadás. 18 A Grandmontaini szövegeket Dom Jean Becquet szerkesztette: a Scriptores Ordinis Grandimontensis, Corpus christianorum, series latina VIII, Muret, col. 1504-14. 19 Historia occidentalis, XIX, ed.cit., p. 126. 20Vicaire, St. Dominic and His Times, p. 311 és n. 65. 21 Dictionnaire de Spiritualité, 3, s.v. S. Dominique, col. 1526-32. 22 Bologna 3 (Ventura); 13 (William of Monferrat); 29 (John of Navarre); 37 (Stephen); 41 (Paul of Venice, aki azt mondja, hogy ő "ezt a pontot bevette a prédikátor testvérek Regulájába"); 47 (Frogier of Penne), Egyéb utalások ehhez a formulához megtalálhatók: Bologna 22, 32, 46 és Toulouse 18. 23Vie de saint Malachie, XVIII, 42, Sancti Bernardii Opera, III (Rome, 1963), p. 349. 24 Mandonnet- Vicaire, I, p. 107, n. 46. 25 Vicaire, St. Dominic and His Times, p.321. 26 Salanhac, De quatuor in quibus... I, 3, MOPH XXII,p.8. 27 R. Creytens, „Les commentateurs dominicains de la Régle de saint Augustin du XVIe au XVIe siecle”, AFP,33 (1963), pp. 135-39. 28 Vicaire, St. Dominic and His Times, p. 32, n. 10;pp. 215-16. 29 Josef Siegwart, „Origine et symbolisme de l’ habit blanc des Dominicains”, Vie dominicaine (Friburg) 21 (1962), pp. 83-94; 110-28. Szimbolikus interpretálása a fehér habitusnak és a fekete kapucni 1260 körül: Tractatus de approbatione Ordinis Fratrum Praedicatorum, AFP, 6 (1936), pp. 149-50. Lacordaire részére a „fehér az ártatlanság szimbóluma, a fekete pedig a bűnbánaté”. TIZENHARMADIK FEJEZET DOMONKOS IMAMÓDJA István testvér lombardiai provinciális, akinek, szeretete jeléül Domonkos spontán módon adta a habitust, a bolognai eljárás során tanúvallomásában hosszasan beszélt az alapító imáiról. Kiemelte az éjszakai imáit, könnyeit és sóhajtozásait, de hangsúlyozta a buzgalmat és hevességet, mellyel Domonkos saját templomi áhítat végezte. A hajnali zsolozsmánál néhány órás egyéni imát követően, szokásának megfelelően az "egyik kórusból a másikba ment, hogy erőteljesebb és odaadóbb énekre buzdítsa és bátorítsa testvéreit" (Bologna 37). Mise közben, a liturgia közepén, és különösen a kánon és a miatyánk alatt "láttuk, amint patakzott arcán a könny, melynek láttán a jelenlévők megindultan sírásra fakadtak." (Bologna, 38). A tizenharmadik században Domonkos szerzetes családja kialakította saját liturgiáját, "amely hitelesebben közvetítette az ősibb értékeket, mint azok az idők, melyekben ezeket összegyűjtötték"1. A tizennegyedik században Szent V. Piusz, aki maga is dominikánus volt, ezt a li¬turgiáját a többi tiszteletre méltó liturgiával együtt megerősítette. A korabeli tanúk állítása szerint ez megfelelt a domonkosok kívánságának, hogy az Egyház liturgiáját a maga teljességében megélhessék. Az Egyház a misében a megváltás örömhírét nagy alapossággal hirdeti. Gyökerei mélyebbre hatolnak, mint az érzelmeké vagy az ideáké, mert a hagyományokon nyugszik, és amiket maga az Üdvözítő adott, mivel ő mondta a zsoltárokat, ő törte meg a kenyeret, és ő ünnepelte tanítványaival a kovásztalan kenyér ünnepét. A misézés nem csak a megváltás jó hírét jelenti be, hanem: az a maga szentségi dimenziójában üdvösséget is eredményez. Így tehát a liturgia több, mint egy rítus, több, mint csupán kifejezésmód. Ez az Egyház megfelelő és nyilvános tevékenysége, amit a teremtőtől kap, a megváltás Igéjét. ¬¬¬A kapott Ige, a prédikálási rendszerbe foglalja azokat az eszközöket, amelyeket az apostoli Egyház a legmegfelelőbbnek tart Jézus Krisztus evangéliumának hirdetésére. Az Ige megtestesült, minden teremtmény számára ¬¬az Ige megadatott. Szent Domonkos nem tett mást, mint saját és testvérei életében is kinyilvánította ezt az élő, eleven, és látható kapcsolatot az Ige elküldése és az Ige befogadása között. Még a Szentlélek működése is emlékeztet arra, hogy az Ige megtestesült, , és ez elvezet bennünket az igazság teljességére. Domonkos azt javasolta, hogy meg kell győzni a hierarchikus Egyházat az Ige elküldése és az Ige befogadása közötti meglazult kapcsolatok megerősítésének szükségességéről, hogy így ezek egy fontos életmódban testesüljenek meg. Ezért természetes dolog az, hogy Domonkos életében az Egyház liturgiájának konstruktív szerepet kell játszania, amit összeötvöz azzal a líraisággal, ami természetes vérmérsékletének megfelel; ezért az is természetes volt, hogy ezt saját személyes imáival tudta fenntartani, melynek intenzitása mindenkire nagy hatást gyakorolt, aki csak ismerte. IMA AZ EGYHÁZBAN Valójában Domonkosnak szünet nélküli imáiról szóló tanúvallomások nagyon kifejezők. A bolognai eljárásban kivétel nélkül minden tanúvallomásban ismétlik ezt. Toulouse-ban a közölt tanúvallomások tömörek, de annál inkább meggyőzőek, amikor például Márk diakónus azt vallotta, hogy történetesen "ott volt, ahol az Isten embere könnyek között imádkozott" (Toulouse, 22). Domonkos szó szerint teljesítette Pál apostolnak a folyamatos imával kapcsolatos előírását, hogy: "Mindig imádkozzatok a Lélekben minden imádsággal és könyörgéssel. Mindvégig legyetek éberek teljes állhatatossággal, könyörögve az összes szentért" (Eph 6:18). Ez logikusan elvezetett ahhoz az életideálhoz, amelyben az ember csak Istenhez, vagy róla beszél. Ezeket a dolgokat tucatnyi évvel Domonkos halála után felidézik a tanúk. - magatartását, viselkedését, esdeklő imáját -, melyekből képet alkothatunk magunknak arról, milyen mélyen véste szívébe az isteni parancsolatot: " Ezeket a szavakat, melyeket megparancsolok nektek ezen a napon, véssétek szívetekbe, tanítsátok meg rá gyermekeiteket, mondjátok el nekik, amikor otthon együtt vagytok, és amikor úton vagytok, amikor pihenni tértek, és amikor felébredtek!" (Deut 6:6-7). Mert Domonkos imát mormol az éjszaka sötétjében, folytatja hajnalban és szinte egész nap prédikál. A tizenharmadik század végén a Domonkos élete című munkához Apoldai Teodor német dominikánus "Domonkos kilenclépcsős imádsága" címen függeléket írt, melyben összefoglalást ad Domonkos imádságos életéről. Ezt a szöveget, melynek saját kéziratú hagyománya van, leggyakrabban szép miniatűrökkel illusztrálták, mint amilyenek a Vatikánban lévő a bolognai dominikánus konvent könyvtárából való Rossianus kódexben találhatók. Úgy tűnik, hogy ennek a rendháznak egyik testvére készítette szájhagyomány alapján, amelyet azoktól a testvérektől vett át, akik ismerték az alapítót. A szöveg néhány lapon nagyon szépen és életszerűen egyesíti a test mozdulatát az ima kifejezésére:2 "A lélek használja a test tagjait, hogy nagy buzgalommal Isten felé vigye, oly módon, hogy a lélek, amely életre kelti a testet, általa kerül mozgásba". Ezért írja le a mű az ima útjait, és ugyanakkor szemlélteti őket szentírási idézetekkel, melyeket Domonkos a mise liturgikus szövegeiből és a szertartásokból már kívülről tudott, és amelyeken eltűnődött a lectio divina –ja alatt. A test visszatükrözi minden egyes prédikátor tonalitását (hangszínét) Amikor Domonkos állva maradt, "kiegyenesedett, és egyáltalán nem hajolt meg" (n. 5), Istennel tisztelettel beszélt, mint egy próféta. Néha teljes magasságáig kihúzta magát, "mint a cövek" (n.7), elmélyedt, mintha nem is ebben a világban lenne: ebben a pillanatban esdeklő imába fogott, és könyörögve kérte Isten segítségét. Az oltár előtt leborult, (n.1) mélyen meghajolt vagy felvette a venia testtartást, kinyújtózkodott teljes hosszában a földön (n. 2), mellyel Domonkos Krisztus előtti alázatát és a Szentháromság előtti hódolatát vagy saját megtapasztalt hibái láttán. lelkifurdalását, azaz szomorúságát fejezte ki. Elmélkedései néha az olvasásból következtek. Domonkos le szokott ülni, és elmélyedni gondolataiban (n.8). Domonkos még a kezeivel is imádkozott. Összetette és kiterjesztette őket, melyek úgy néztek ki, mint a nyitott könyv. Máskor vállmagasságig felemelte kezeit az imádság liturgikus gesztusával (n. 5). A nagy könyörgések idején például, amikor gyógyulásért imádkoztak (n.6), kezeit kereszt alakban terjesztette ki. Meg kell említeni még a pillantás imáját a feszület felé fordulva (n.4) és a vér imáját, amikor önként alávetette magát fenyítésnek saját, vagy a világ bűneinek jóvátételére, ahogy Navarrai János tanúsította (Bologna, 25). Imádkozott otthon, és imádkozott az úton. Imádkozott napközben és éjszaka. Imádkozott a csendben, amikor Domonkos a fejére húzta kapucniját (n.8). Imádkozott suttogva, és imádkozott hangosan sírva, még kiabálva is. Imádkozott könnyezve és szeretetteljesen. Domonkos belső érzése szerint, vagy közbenjáró imája tárgyának megfelelően a leggyakrabban összekapcsolta a taglejtéseket és a szavakat, felhasználva a keresztény ima sok szépségét. Azért, hogy erről a szép, spirituális, középkori szövegről fogalmat adjunk, szeretnénk idézni "Domonkos negyedik imamódszeréből”. Kegyelemért esedezik a maga, a világ és munkája számára, és azokért, akiket azok a fiatal testvérek képviseltek, akiket szétküldött a világba. A vezeklő könnyekből az öröm könnyeire való áttérés összevegyült a "térdhajtás művészetével". Közbenjár, könyörög, és imádkozik a szentírásból vett szavakkal. Aztán Szent Domonkos odament az oltár elé vagy a káptalan helyiségébe. Tekintete megakadt a feszületen, melyet utolérhetetlen átható tekintettel szemlélt. Többször térdet hajtott előtte. Néha a kompletóriumG után éjfélig váltakozva feláll és letérdel, mint ahogy Szent Jakab apostol tette. A bibliai leprással letérdelve ezt mondja: " Uram ha akarod, megtisztíthatsz engem" (Mt 8:2). Újra letérdelve hangosan felkiált, mint Szent István vértanú: "Uram, ne ródd fel ezt bűnüknek" (ApCsel. 7:59). Így a mi atyánk Szent Domonkos ezen imáján kívül kifejlődött egy Isten irgalmába vetett bizalomnak mélységes megtapasztalása. Irgalom neki a bűnökért és azokért a fiatal testvérekért, akiket szétküldött a világba, hogy hirdessék az evangéliumot a lelkeknek. Elég gyakran előfordult, hogy nem halkította le a hangját, és így a testvérek hallották, amikor felkiáltott: " Hozzád kiáltok, Uram, hallgass meg engem! Ha nem hallgatsz meg, olyan leszek, mint a sírba szállók”. (Zsolt. 27:1), vagy hasonló szavakat idézett a szentírásból. Néha azonban magában beszélt, és hangja nem volt hallható. Hosszasan térdelt, lelke elragadtatásba esett. Úgy tűnt néha, mintha a mennyországot látta volna. Mennyei öröm töltötte el, és záporoztak a könnyei, melyek végigcsorogtak arcán. Azután átengedte magát a szent elragadtatásnak, mint az az ember, aki elérte célját. Az utas végre hazatalált. Gyors mozgásán keresztül látni lehetett, hogy élénk arcmozgása és buzgalma fokozódott, mégis mindig megtartotta méltóságát, amikor felállt és letérdelt. Annyira hozzászokott a térdeléshez, hogy még utazás közben is, a vendégfogadókban, az utazástól való kimerültség után, sőt még a kocsiút mentén is letérdelt. Amíg társai pihentek, vagy aludtak, visszatért térdhajlításaihoz, mint a maga sajátos gyakorlatához és szolgálatához. Példamutatásával és ugyanúgy szavaival ezt az imamódot tanította a testvéreknek.3 Aligha tévedhetünk, ha meglátjuk a kapcsolatot a test és a lélek ezen összhangjában, az imádságban és a tanácsokban melyek megtalálhatók Mureti Istvánnak tulajdonított Szentenciák –ban. "Amikor Mária Magdolna elment az Úrhoz, hogy bűnei bocsánatát kérje, és lábai elé borult, Isten megbocsátott neki, nagy szeretete miatt. Mózes felemelte kezeit azért, hogy jobban szeresse Istent, és jobban tudjon imádkozni. Mária Magdolna viszont leborult Jézus lábaihoz. Ezért aki összeszedettebben akar imádkozni, olyan testtartást válasszon, amely Isten nagyobb szeretetéhez vezeti. Lehet az akár álló vagy ülő helyzet, földre borulás vagy térdelés" (Szentenciák, 104, 2). A középkori szerzők felismerték, hogy a teljes személy az imádságban jut kifejezésre. Elsődlegesen a természetes testtartást ajánlják. Nem utalnak technikákra vagy módszerekre, amelyekkel az istennel való egységet elérhetjük, hanem csupán egyszerűen az alapvető lélekindíttatásra mutatnak rá. Ösztönösen megtestesítették az imádságot; teológiailag is az őt megillető igazi helyére tették,¬ Krisztus testébe és a szentek közösségébe. A keresztények imái mindig is az Egyház kontextusán belül készültek. Domonkos felemelte karjait, mint Mózes, aki Amaleket bátorította (Ex17:11), de leengedte Isten előtt, mint Dávid, amikor hozzá imádkozott (2 Sam 7:18), vagy leborult, mint Éliás, amikor életre keltette az özvegy lányát (1 Kir. 17:21; cf. n. 6). A domonkosi hagyomány ezért szívesen fordul a bibliai alakokhoz, akiknek privilégiumuk volt arra, hogy megkapják a prédikálás kegyelmét. A dominikánusok tisztelték Keresztelő Szent Jánost, az előfutárt, akit a katharok megvetettek. A dominikánusok őt tekintették az első prédikátornak, amikor megjelent a pusztában, ő mondta, hogy "íme az Isten báránya". A dominikánusok különösen ragaszkodtak Mária Magdolnához. Ő jelentette be a feltámadás örömhírét az apostoloknak, és így lett az apostolok apostola: apostola apostolorum, amely kifejezést Abelardnak4 tulajdonítják. Hozzátette még, hogy a "nagykövetek nagykövete”-vé is vált: legata legatorum, és ezzel illusztrálja a prédikálás kegyelmének dinamikus erejét. Mária Magdolna képe, melyet a misztikus és liturgikus hagyományok alakítottak ki, túl gazdag a teológiai felhangokban, és nem integrálódott a dominikánus spirituális hagyományokba. A szemlélődő lélek, a megtért bűnös, Szent Baume "szőrcsuhás Vénusz”-ává vált. Magdolna elsősorban a feltámadás hírnöke volt. Vezekléséből és imádságából prédikátorrá lépett elő. Domonkos idejében a Mária Magdolna iránti tisztelet, Vézelay szerint, egy ideig egész Provence-ban, amelyen Vézelay áthaladhatott, elterjedt. Talán arról értesült, hogy Béziers-ben kissé helytelenül Mária Magdolnát az albIgensek elleni keresztes hadjárat patrónájává tették. Bizonyára jobban szeretett volna meditálni róla, mint húsvéti mirhavivőről, aki Jézus nyilvános szereplése alatt a Mester lábaihoz borult. Lacordaire Magdolnáról írt lírai oldalai részét képezik Provence-nek szóló himnusznak, amelyben a mennybemenetel apostolának nevezi Magdolnát,mert ahogy mondja, a Megváltó utolsó szava hozzá "kedvesem”, „felmegyek az atyámhoz és a ti atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez (Jn 20:17), " fölé helyezve őt a többieknek, egy misztérium kinyilatkozását adja meg neki, amely Isten fiának a lakhelyét, közénk és a mi megváltásunk munkája közé hozza5. Domonkos napjaiban azonban, egyezésben az Egyház szokásaival, a Szent Szűz volt az első, akinek a segítségét kérték. Fra Angelico egyik Szent Márk-i festményében Domonkos mellé állítja, miközben a bekötött szemű Krisztus, kínszenvedésének gyalázatát szenvedi el. A PRÉDIKÁTOROK KIRÁLYNŐJE „Hogyan kapta a Szűzanya Szent Fiától a prédikátorok rendjét?": ez a címe Gérard de Frachet, A testvérek élete (I,1) című könyve első fejezetének. Az irgalmas Szent Szűz, "a mindenre ügyelő közbenjáró" aggódott - teszi hozzá a szöveg -, hogy a bűnösök elvesznek, azután, hogy Isten visszautasítja őket; Ezért támasztotta a prédikátorok rendjét "az emberi faj üdvözítésére". Nem ugyanez volt Domonkos imája is, szeretetteljesen és nagyon szépen átalakítva a dominikánus Fiorettiben? Mária bemutatta Fiának Domonkost és Ferencet, akik így "bajtársak lettek a küzdelemben" (I,4). " A Szent Szűz nem hagyhatta cserben a Rendet, amelyet létrehívott: még a legkisebb részletekben is segítette, védelmezte és irányította. Amikor a Szent Szűz meggyógyította Orleáns-i Reginaldot, akkor megmutatta neki a „rend teljes öltözékét” (The Beginnings 57). A dominikánus hagyomány mindig is azt tartotta, hogy a Szűzanya kegyes volt, fényből és árnyékból tervezte meg a habitust. A testvérek megváltak a kanonokok által addig viselt karingtől, és skapuláréval helyettesítették azt. Ezért nem kell meglepődni azon, hogy a Szent Szűz az első testvéreknek mosolygós tapintatossággal gyakran megjelent álmukban, és látomásaikban megáldotta és megjelölte őket a kereszt jelével (A testvérek élete, VI, 20, 21), valamint részt vett egész napi életükben, szolgált az ebédlőben, diktálta a prédikátornak a homíliáját, aki kifogyott az ötletekből (A testvérek élete, VI, 14), végül látogatta a haldoklót (A testvérek élete, VI, 20,21). A Testvérek Élete szerzője összefoglalja Mária szerető jelenlétét ezekben a munkákban: Világosan látható, hogy a Szűzanya hogyan gondoskodott a rend testvéreiről, amikor utaztak, vagy prédikáltak, amikor gondjaik voltak, amikor étkeztek, amikor szomorkodtak, vagy üldöztetésben volt részük, és amikor imádkoztak (A testvérek élete, VI, 22). Még akkor is, amikor közvetlenül hozzá fordultak velük imádkozott, különösen az ünnepélyes Salve Regina alatt, a nap végeztével, a kompletórium után, melyet először Bolognában énekeltek a megpróbáltatás idején.6 Szokássá vált azután ennek az antifónának az éneklése, amikor életük befejezésekor a testvérek már agonizáltak. Ami magát Domonkost illeti, valahányszor nehézségei támadtak útközben, elkezdte az Ave Maria Stellát énekelni (Bologna, 21). Ahogy azt szokásához híven Citeaux-ban és Premontrében is tette, itt is megtartotta a Szent Szűzről szóló liturgikus imáknak vagy modern kifejezéssel a paraliturgiának a recitálását. Ezt azonban sajátos módon tette. Úgy, hogy ne okozzon liturgikus nehézséget, de hogy előkészítse és hogy a Szent Szűz oltalmába ajánlja, arra kérte a testvéreket, hogy a kánoni ájtatosság előtt mondják el a Szent Szűz imáit. Ezért a testvérek hajnalban a hálótermükben és az ájtatossági ima előtt elmondták a Boldogságos Szűz zsolozsmáját (Eredeti szabálykönyv, Dist I,1) és egyéb imákat is. Ily módon Mária mindig jelen volt az életükben. Mária litániájának a szombatonkénti kompletórium utáni eléneklése hódolat volt, melyet a testvérek a tizenhatodik században átadtak a világi rózsafűzér társulatnak. A következő század első felében a domonkosok hozzátették ehhez a „Prédikátorok királynője, imádkozzál érettünk” könyörgést7 AZ IRGALMASSÁG ANYJA Kezdetben a rend a legmélységesebb és legkifejezőbb szimbólumokat használta, hogy megrajzolja Mária szerepét a világban: az irgalmasságos Szent Szűzet, az édesanyát a védőpalástjával. Ezt a szimbolikus formát, a Szent Sixtus kolostorból az eredetileg ciszterci Cecillia nővér alkalmazta Szent Domonkos szánakozásának szemléltetésére. Domonkos elragadtatásában az Úr és a szentek serege előtt látta magát. Látta az összes szerzetesrendet különböző habitusokba öltözve, de az ő gyermekei közül egyet sem látott köztük. Ekkor keserves sírásra fakadt, de Krisztus megvigasztalta őt, és a jobbján álló édesanyjára, Szűz Máriára mutatott. Az irgalmas Szent Szűz kissé megnyitotta zafírkék köpenyét", amely olyan bőnek látszott, hogy eltakarhatta volna vele az eget. Majd nagy örömére megpillantotta a köpeny oltalmában lévő testvérek sokaságát". Domonkos leborulva adott hálát Istennek és a Boldogságos Szűz Máriának. A jelenés megszűnt. Amikor Domonkos magához tért, megkondította a zsolozsmára hívó kolompot. Amikor az esti szertartás véget ért, összehívta a testvéreket a káptalan nagytermébe, és "hosszú szép homíliájában arra buzdította őket, hogy szeressék és tiszteljék Szűz Máriát"8 A rózsafüzér társaságnak a tizenhatodik század elején Köln-ben készült legrégibb festménye ezt az epizódot ábrázolja. A téma tipikusan középkori kegyeletet áraszt , amely később elhalványult, és felváltotta egy klasszikus ábrázolásmód: A Szent Szűz átnyújtja Domonkosnak és rendje más nagy szentjének a rózsafüzért, hogy terjesszék annak a tiszteletét.. "A SZENT RÓZSAFÜZÉR KIRÁLYNŐJE" A híres festmény, amely az itáliai Cingoli (Marche provincia) domonkosrendi templom részére készült, állítólag Lorenzo Lotto (1480 - 1556-ban) műve, és Szent Tamás és Szent Mária Magdolna társaságában Szent Domonkost ábrázolja. Felettük egy hatalmas rózsaablak látható tizenöt kerek domborművel, amelyek Krisztus és a Szent Szűz életének misztériumait ábrázolják. Mária a rózsafűzérét nyújtja. Ezt nyilvánvalóan inkább következményének mint a keresztények szívében még élő jámborság eredetének kell tekinteni. Ahhoz nem fér semmi kétség, hogy az első testvérek és maga Domonkos is térdelve mondták naponta az Üdvözlégy Máriát, amely szokás a tizenegyedik századba nyúlik vissza. Akkoriban az üdvözlégy Máriát csak az angyali üdvözletben recitálták. (Lk 1:28). A következő században tették hozzá Erzsébet látogatásakor mondott üdvözletet (Lk 1:42), és ezeket a verseket áhítat gyakorlása kísérte. Jordán ezekhez még hozzátette a Magnifikátot és még négy zsoltárt, továbbá a Mária szót díszes nagybetűkkel. Minden egyes biblikus imádság után elmondta az Üdvözlégy Máriát, térden állva, ahogy ezt az ősi Angyali üdvözlet ábrázolás szerint az Angyal is tette (A testvérek élete, III, 23). Ugyanezt a szokást követte Szent Lajos francia király is. Az általános káptalan szövegei 1266 óta szabályként írják elő, hogy a laikus testvérek a Miatyánk után mondják el az Üdvözlégy Máriát; ez helyettesíti náluk a kórusszolgálatot. Így kezdték használni a rózsafűzért, melyet Páternoszternak neveztek, úgy, hogy ezen kitudják számolni a kötelezően elvégzendő imádságok számát.¬¬¬ Ezt az eszközt, (azaz a rózsafűzért) a legtöbb nagy szerzetes Rend jól ismerte. Dávid zsoltáraihoz hasonlóan százötven Miatyánk volt az előírás. Azok is, akik nem tudtak olvasni, Krisztus tényleges imájába kapcsolódhattak be. Ugyanezen módon a tizenharmadik században kialakult a nagyon szép nevet kapott "Mária nagy rózsafűzére ", amely százötven üdvözlégyből állott. Ez az ima folytonos ismétlésével felvette a légzés ritmusát és visszaidézte az ősi jézusi imát, amely a Hesychast (hagyomány alapjává vált. Boldog Llíviai Romeo, Szent Domonkos egyik társa, 1233-ban a lyoni konvent priorja, majd később Provence provinciálisa volt, akiről a középkori krónikás Bernard Gui leírása szerint azt mondták, hogy amikor meghalt, ujjai között szorosan egy fonalat tartott, melyen kicsi gömbök sorakoztak. Ezen számolta az Üdvözlégyeket, melyeket ezerszer elmondott9. A történészek szerint ez volt az egyik legkorábbi leírt szöveg a jelenlegi rózsafüzérünk embrionális formájáról. A szöveget Nagy Szent Albertnak tulajdonítják (+1280), aki a Szent Szüzet Jerikó rózsáihoz hasonlította (Sir 24:14), amelynek százötven virágszirma volt.10 A tizennegyedik században a Rajnavidék misztikusai között élő nővérek száma arról tanúskodik, hogy általában betartották az aranyszámot s ezt százötvenben határozták meg. Minden ötvenes csoport egy rózsakoronát (vagy rózsafüzért) alkotott. A kicsi füzéreket a Szűz szobrának a fejére helyezték. A testvérek spontán módon felsorolták imádságukban Szűz Mária erényeit (A testvérek élete, IV. 5, 2), végülis így a Miasszonyunk életének misztériumait, módszeresebben nagyobb teológiai pontossággal vették számba . A karthauziak, de különösen a treves-i kolostorban poroszországi Domonkos befolyására, a tizenötödik század elején beiktattak egy rövid záradékot (ma titoknak nevezik) az üdvözlégy közepébe, hogy segítsék megpihenni a szívet a misztériumokban. Az emberek a szervezettebb, és módszeresebb ima felé közeledtek, olyan felé, amit a devotio moderrnaG igényelt. Beépítették Mária tizenöt örömét, melyet a "Miasszonyunk örömeinek" neveztek, valamint a Simeon által Máriának megjósolt (Lk 2:35) hét fájdalmát a recitációba. Ez az aritmetikaiG és alfabetikus módon felépült ima a középkor végén nagy népszerűségre tett szert. Vágytak a konkrétra, a képszerűségre: buzgón nézni és számolni, és el nem hanyagolni egyetlen eszközt sem Isten dolgainak az emlékezetbe idézéséhez. A rózsafüzért a szentség hírében álló Alain de la Roche (1428-1475) bretoni dominikánus népszerűsítette. Javasolta a Szent Szűz rózsafüzérének imádkozását Észak Franciaországban és Flandriában. Mindenhol mindenkit beszervezett a rózsafüzér társulatba. Mindazokat, akik megbocsátás után sóvárogtak a háborús időben, éhínségben, Egyházszakadásban, akik" meg akartak szabadulni a hirtelen haláltól és a gonosz ostromától”. Hol volt tulajdonképpen Domonkos mindeddig? Buzgalmában a rózsafüzért terjesztette. Boldog Alan de la Roche volt az, aki megkísérelte Rendje alapítójának tulajdonítani az ötletet. Álláspontját számos tanúvallomásra alapozza, melyekről el kell ismernünk, hogy nem különösebben pontosak. Úgy tűnik, hogy nagyon megbízott egy értekezésben, melyet bizonyos Jean de Mont (+. 1442) dominikánus püspök, a karthauziak barátja írt. Bőséges legendaszerű mesék szép számmal szerepeltek benne, melyeket egyeztettek, és azt találták, hogy ellentmondanak egymásnak. Domonkosnak az 1213 szeptemberében a muret-i ütközetben való részvételéhez kapcsolódó rózsalegendától egészen addig a látomásig, amikor a Szent Szűz saját rózsafüzérét nyújtotta neki Prouille-ban vagy a toulouse-i Székesegyházban. Sokezer ábrázolás található a katolikus templomokban, különösen a mellékkápolnákban, melyeket a rózsafüzér- társulat tagjai anyagilag támogattak és építtettek. Valószínűnek látszik, hogy ezeknek a legendáknak a forrása a Rosarium volt, az a hosszú költemény, melyet a dominikánusok a tizennegyedik század közepe táján írhattak. Az sem lehetetlen, hogy Guzmán Domonkost összetévesztették a karthauzi porosz Helion Domonkossal, akiről már tettünk említést. Nincs ugyanis semmi olyan szöveg, amely szerint a Máriás imának, ennek az áhitatos imamódszernek az invencióját, amely egyszerűségében olyan megnyerő, a prédikátorok alapítójának lehetne tulajdonítani. Tekintet nélkül arra, hogy mit lehetne valószínűnek tartani, a szigorú történelmi igazságszolgáltatás nem tekintheti a hallgatást bizonyítéknak. A század kezdetétől egy angol jezsuita, akit a dominikánus életrajzírók - amilyen jóhiszeműséggel, olyan vehemensen - cáfoltak, megerősítette: „A tudatos hallgatás kiterjedt mindenfajta beszámolóra és az irodalmi kiadványok minden területére. A hét dominikánus életrajzíró közül egyik sem tett még legcsekélyebb célzást sem a rózsafüzér látomásra, vagy annak használatáról ……A tizenharmadik vagy a tizennegyedik század egyik dominikánus irodalmi emléke sem tesz róla említést……..Erre vonatkozóan Szent Domonkos bolognai sírjánál is hiányzik bármiféle erre vonatkozó célzás. Nicholas Pisano mesterműve pedig különösen fontos."11 Azt azonban senki sem tagadja, hogy Szent Domonkos rendje és a rózsafüzér között századokon keresztül sajátos kapcsolat jött létre. Például a dominikánus, mitöbb az inkvizítor, Jakob Sprenger (1436-1496), a híres Boszorkányok kalapácsa társszerzője, és még a kölni rózsafüzér társaság megalapítója is, az egész ájtatosságot három részre, nevezetesen az örvendetes, a fájdalmas és a dicsőséges részre osztotta fel, amely ritmikusan követi egész generációk ájtatosságát. Bölcs dolog volt a Rózsafűzért nem csupán speciális ájtatosságként kezelni, hanem az Egyház autentikus imájává tenni. V. Piusz, aki szigorú és jámbor dominikánus pápa volt, a Rózsafüzérnek tulajdonította a lepantói győzelmet, ahol 1571-ben Ausztriai don Juannak köszönhetően megállította a töröknek Európába történő előnyomulását. A velencei szenátus feljegyzései szerint nem a bátorság, nem a fegyverek és nem is a vezetők szerezték meg a győzelmet, hanem a "rózsafüzér Máriája", akit mi " a Győzedelmes Úrnőként " tisztelünk. Miközben a dominikánusok a hithű karthauziakhoz hasonlóan az övükön hordták a rózsafűzért, amíg a prédikátorok generációi a népszerű apostolkodásra szánták el magukat, "Isten népe" Egyházának építésére, ez a kifejezés már jóval előbb felértékelődött, és joggal állíthatjuk azt, amit a középkor emberei is vallottak, hogy Szent Domonkos volt a rózsafüzér kigondolója. Költői módon akarták kifejezni az imádság erejét, és a Szent Szűznek az üdvtörténetben betöltött szerepét, melyben az alapító olyan nagy meggyőződéssel hitt. Idézzük fel Michelangelót, és nézzük meg, hogyan fejezi ki ezt a meggyőződést. Őt, aki többek között Szent Domonkos bolognai sírjának a restaurációjához is hozzájárult. A Sixtusi kápolnában az utolsó ítélet középpontjában egy angyal rózsafüzérszemekből készült koronát nyújt két személy felé, akik olyan erősen kapaszkodnak bele, hogy az felviszi őket Krisztus dicsőségébe. A Megváltó oldalán egy palásttal beburkolt Szűzanya látható, aki imádkozó testtartásban szemléli az Úrnak ezt a napját. Fra Angelico ugyanezt a beállítást alkalmazza a firenzei Szent Márk katedrálisban található Ítélet című festményén. Alan de la Rochennak ez a kortársa Szent Domonkost a próféták és az apostolok karának a legvégére teszi. A dicsőséges misztérium Máriát teljesen és határozottan a szentek, az Egyház közösségébe helyezi. Úgy illett, hogy Domonkost Mária tiszteletéből kifolyólag, amely elválaszthatatlan volt az apostoli buzgóságtól, az üdvözültekhez helyezze – hiszen az üdvözülést – mindig olyan oly szenvedélyesen hirdette. Lábjegyzetek a 13. Fejezethez: 1 Dominique Dye, „Le rit dominicain á la réforme liturgique de Vatican II”, Analecta S.O.P. 85(1977), p. 197. On the particular liturgy of the Order of Preachers, see W.R. Bonniwell, A History of the Dominican Liturgy, 1215-1245, 2nd ed. (New York, 1945). 2Vicaire, Documents, p. 261. 3 Ibid., pp. 264-65. 4 PL 178 col 485 A és B. 5 Lacordaire, Oewres, IX, Sainte Marie Madeleine (Páris, 1911), p. 407. 6 Jordan of Saxony, A kezdetek, 120. Frachet, Lives of the Brethen, VII, 1. a Salve Regináról bővebbet lásd Bonnivell, op. cit., pp. 164-65, 188. 7 Bonivell, op. cit., p. 328. n. 9 8 A csodás eseményeket Cecilia nővér mondta el, 7. Documents, p. 286. A Testvérek élete (VI,4)-ben leírja, hogy "tekintettel fiatal voltukra" a Szentszűz védi a testvéreket a világ veszedelmeitől. 9 Bernerd Gui, De fundatione et progressu conventus Carcassonensis, cited by Quétif-Echard, Scriptores Ordinis Praedicatorum I (Paris, 1719), p. 161 a. 10 De laudibus Beatae Mariae, chap. 2. Albert Fries, Die unter dem Namen des Albertus Magnus Überlieferten mariologischen Schriften (Munster, 1954). 11Dictionary of Church History and Geography (H. Thurston), s.v. Rosary. Konklúzió Ó CSODÁLATOS REMÉNY Domonkos utolsó pillanatai megindítóak voltak. Szász Jordántól (A kezdetek, 92) és még nagyobb pontossággal Ventura testvértől (Bologna, 8), a Rendház priorjától amely Rendházban Domonkos haldoklott, bizalmas dolgokat tudunk meg, melyek tele vannak derűvel és gyengédséggel, tanácsokkal, buzdításokkal és imádságokkal. Ventura szerint Domonkos azt válaszolta a testvéreknek, akik a segítségét kérték: "Nagyobb hasznotokra leszek és többet tudok segíteni nektek halálom után, mint most a földi életemben." A Kezdetekben Jordán, ahogy már azt tőle megszokhattuk, először Domonkos szavait idézi, majd ezután hozzáteszi saját teológiai és spirituális hozzáfűzni valóit: Halála előtt Domonkos Mester azt mondta a testvéreknek, hogy nagyobb hasznukra lesz halála után, mint életében volt. Biztosan tudta, hogy „Az, akiben ő hitt” és akire rábízta gyümölcsöző élete munkáját (cf.2 Tim 1:12), affelöl nem volt kétsége, hogy az igazság koronáját (cf. 2 Tim 4:8) tartja fenn neki. Vajon amikor majd megkapja azt, nem lesznek - e hatékonyabbak a kérései, mivelhogy akkor már ténylegesen belépett Urának hatalmába? (A kezdetek, 93). Jordánra nagy hatást gyakorolt ez az ígéret, és emlékeztetett is rá az alapítóhoz intézett imájában: " Légy velünk igazán egy „Domonkos”, aki az 'Isten embere', tarts meg bennünket mindig, és ne vedd le irányító kezedet azokról, akik gondjaidra vannak bízva!" Nem sokat habozott, hogy felhasználja Domonkos saját szavait, amikor Domonkos Diána d'Andalót vigasztalta: "Ha én meghalnék, Te nem veszítenél el engem, magad előtt küldenél azokhoz a fényes palotákhoz, melyeket Isten azért létesített, hogy állandóan ott imádkozhassak érted az Atyához, és így sokkal nagyobb hasznodra lennék ott, az Úrral élve, mint itt ebben a világban, ahol én egész napon át haldoklok. "1 A dominikánus liturgiába beépült az alapító ígérete. A Domonkos halálát követő húsz év után is hozzá száll a karvers könyörgése, hogy teljesítse ígéretét: O spem miram, quam dedisti mortis te flentibus: " Ó te csodálatos remény, melyet te adtál azoknak, akik megsirattak téged halálod óráján! Megígérted nekünk, hogy segítségükre leszel testvéreidnek, teljesítsd ígéretedet." Ez a meggyőződés annak az Egyháznak hitéből született amelyik dicsősséggel segítségére jön a másik Egyháznak, amely a földi zarándokútját járja. A két Egyház keresi újraegyesülésének lehetőségét. Szent Teréznek a gyermek Jézussal a karján, nagyon erős késztetése volt a jóra, amit véghezvinne itt a földön, miután a mennybe kerül. Domonkos szerepével, melyet az üdvtörténetben a korai liturgia jelölt ki számára, ez teljes összhangban van. "Ő volt az evilági élet estéjén megjelenő üdvösség előhírnöke", mint ahogy 1242-ben az ő ünnepére készült zsolozsma is kifejezi. Olyannak látszik, mint az esthajnal csillag, amely Ferrand Péter legendája szerint Domonkos szentté avatását követő napon jelent meg, és amely az ikonográfiában a feje felett látható.2 Domonkos maga ”az esthajnalcsillag, amikor a világ az utolsó időket éli, az Úr második eljövetelének előhírnöke, az örök bíró küszöbönálló eljövetelének tanúja. Láthatjuk a végső dolgokra vonatkozó "reménység" mélységét, melyben a prédikátorok éltek, miután Domonkos a már említett ígéretet tette nekik. Domonkos imája a halál feletti győzelmet jelenti: "ez nem egyéb, mint „Jézus Krisztus kegyelme, melyet a sérült lelkeknek hozott; ezt biztosítja nekik a prédikálás kegyelme." DOMONKOS VÉGAKARATA A korai testvérek véleménye szerint Domonkos éppúgy, mint Ferenc, végrendeletet hagyott hátra. Domonkos spanyol életrajzírója, Ferrand Péter az alábbiakról számolt be nekünk: Domonkos, amije csak volt, mindenét a testvérekre hagyta: „Legdrágább testvéreim, ez az amit örökségül hagyok nektek: Legyen sajátotok a karitász, legyetek alázatos szívűek, vállaljátok az önkéntes szegénységet!" "Ó te béke testamentuma, szent hagyaték, amelyet senki sem mer eltörölni és lebecsülni” (Legenda, n. 50). Ferrand Péter nyomon követi ezt az áldást, az átokkal együtt, amelyet Domonkos osztott mindenkire a Renden belül „aki beszennyezné a szegénységi fogadalmat földi gazdagsággal. Rá kell mutatnunk arra a módra, ahogyan a legendában Ferrand Péter kiemeli Domonkos apokaliptikus szerepét, amely analóg a Jelenések könyvében található "az angyal a hatodik pecséttel" résszel (Jel. 6:12), melyben a kisebb testvérek Szent Ferencet vélik felfedezni. A szenttéavatási eljárásoknál egyik tanú sem tesz említést erről a "testamentumról". Rendesen az lenne elvárható, hogy a költői stílus, az erények hagyatékának alakjában, hatással volna rájuk. A szerzetesi élet lényegét tekintve, általában a buzdítás kevésbé tűnik jellegzetesnek a prédikátor testvérek egyedülálló és apostolibb elhivatottságában. A "Testamentum"–nak mindenre kiterjedő következményei voltak az összes dominikánus lelki irodalomra és még ezen túlra is. A tizenharmadik század közepéről származó kommentárok szerint Sziénai Szent Katalin beépítette azt Dialógusába (158), és megemlíti: "Az átkot amit Szent Domonkos lelki gyermekeinek hagyott végakaratában”. Ez ihlette kortársának a svéd Szent Brigittának "Kinyilatkoztatásai"-.t: Ő Szent Domonkos reguláját hívta segítségül (16. fejezet ), beszél amikor világ alázatosságáról, józanságáról és megvetéséről ír". Szent Domonkos "Testamentuma" - hasonló Szent Ferencéhez –de az későbbi-, és fontos szerepet játszott a szegénységről folytatott polemiákban, melyek megszokottak voltak a Renden belül a tizenötödik, tizenhatodik században. Mi itt nem fogunk időzni e szöveg hitelességének kérdésén, mert a történészek is lemondtak arról, hogy valódi "Testamentum"-nak tekintsék..Úgy látszik, hogy a domonkosi hagyomány tévedett, mikor úgy vélte, hogy Domonkos ténylegesen diktálta ezt a végakaratát. Ferrand Péter egyszerűen ki akarta kerülni azt, amit ellentétben vélt látni Szent Domonkos életideáljával és valójában ezt is tette. "A testamentumban talált rendelkezések megfelelnek Szent Domonkos életének és kívánságainak. Ez az egyetlen dolog, ami számít. Vajon röviddel halála előtt mondta Szent Domonkos ezeket a szavakat, vagy élete folyamán más környezetben? Vajon ezeket a tételeket utolsó kívánságaként említette? Leírta őket, vagy csak szóban közölte? Mindezek csupán másodrendű fontosságúak számunkra. Fontos viszont tudni a testamentumról, hogy a benne lévő elvek valójában megfelelnek e Szent Domonkos életvitelének."3 Figyelemreméltó az a tény, hogy Szász Jordán 1223 októberében nagyon szép buzdító levelet küldött Diana d'Andalónak a szegénységről, a karitászról és az alázatosságról, melyen keresztül elérhetné "az igazi gazdagságot, az igazi örömet és az igazi megbecsülést".4 Lehet, hogy Ferrand Péter egyszerűen összetévesztette Jordán és Domonkos ajánlásait. Van azonban ennek más nézőpontja is. Jordán annyira meg volt győződve Domonkos életszentségéről, emberszeretetéről (A kezdetek, 107), alázatos voltáról (A kezdetek, 96), valamint a szegénység iránti szeretetéről (A KezdeteK 108), és arra vágyott, hogy átvigye ezt az ideált a Rendbe. Valójában Szent Domonkos hagyatéka Jordán munkája lehetett, éspedig azért, hogy biztosítsa a fennmaradását, Jordán lett Domonkos testamentumának végrehajtója. Bármely területen dolgozzék is az ember, azt szeretné, ha befejezetlen munkáját valaki folytatná halála után. Elérkezik az a pillanat, amikor bizonyos aggódással keresi az utódát, aki beváltja reményeit. Látnunk kell, hogy az a mód, ahogyan Domonkos Jordán testvért utódának kiválasztotta és kinevelte, egyike volt azoknak a zseniális tetteknek, amelyek a történelem nagy alakjait jellemzik. Jordán a szerzetes intézményeken belüli szervezési képességeit kombinálta a nélkülözhetetlen intuícióval, amely megköveteli a személyes magabiztosságot. Jordánnak Domonkos utódául való "választása" egyszerre volt karizmatikus és intézményes is. Jordán nem volt már fiatal (harminc éves múlott), amikor 1219 tavaszán Párizsban Domonkossal találkozott. Gyónni ment hozzá, és Domonkos javaslatára megkapta a diakónusságot (A kezdetek, 3). A Rendbe való belépéséről döntését később hozta meg, amikor Reginald mestert Domonkos Párizsba küldte. Jordán és közeli barátja, Köln-i Henrik fogadalmukat az Orleáns-i Szent Aignan korábbi esperesének kezébe tették le (A kezdetek, 66). Így, amikor 1220-ban az első bolognai káptalant tartották, azon a Szent Jakab konvent küldötteként vett részt, bár még csak két hónapja volt a Rendben (A kezdetek, 86). Ez mutatja, hogy hogyan alakult személyisége, és hogyan vált tehetséges mesterré, ami úgy látszott, megfelelt neki, mert magára vállalta a felelősséget, és együttműködött a szabálykönyv megszövegezésében. Végül 1221 május végén a Rend egyik legfontosabb tisztségébe nevezték ki, ahogy ő mondja magáról. "Úgy tűnt, lehetőség volt arra, hogy megtiszteljenek engem a lombardiai provincia terhével. Még csak egy éve léptem be a Rendbe, és még nem gyökereztem meg olyan jól benne, mint ahogy kellett volna. A többiek fölé helyeztek engem, hogy irányítsam őket, amikor én még saját tökéletlenségemet sem tanultam meg kormányozni" (A kezdetek, 88). Egészen világos, hogy az alapító vezette káptalan által történt kinevezésben a hosszú távú stratégiának egyik lépcsőfokát kell látnunk. Domonkos, aki a saját útját járta, s "tudta, hogy mit csinál", azt forgathatta a fejében, hogy egy szép napon Jordán követi majd őt. Azt azonban nem láthatta előre, hogy ez milyen hamar bekövetkezik . Tudott volna jobbat választani? Domonkost nagy intelligenciája és spirituális ítélőképessége vezette abban, hogy felismerje Jordánban azoknak egyikét, aki a természet és a kegyelem által erősíti életszentségét és lelki összeszedettségének elmélyítését, azt az erős hatalmat, melyhez hozzátartozik a fogékonyság és a határozott, de fegyelmezett magatartás is. Vonzó, gyengéd, majdnemhogy érzelgős egyénisége legjobban "meleg barátságában" nyilvánul meg. A Kezdetekben Jordán művészi finomsággal tárja fel előttünk egy lélek történetét. Itt tulajdonképpen az egyik osztálytársáról, testi lelki jó barátjáról Henrik testvérről, Köln későbbi priorjáról van szó (A kezdetek, 67-85). A művész finomsága érződik benne. Szó volt már Diána d'Andalónak, lelki leányának írt leveleiről, aki az Atyát áhítattal szerette, aki egyszersmind a Fiúban fogadott húga volt, akit a Szentlélek szeretetében szeretettnek és a szerzetesi életben társának tudott” – Ezekkel a jelzőkkel illette őt- valószínűleg az első levelében, amit 1222 decemberében írt.5 Gérard de Frachet-nak a Testvérek élete című munkája hangsúlyozta Jordánnak a fiatalokhoz való vonzódását. Ő volt az, aki kérte a bolognai nővéreket, hogy imádkozzanak "ezekért a párizsi tanulókért", majd 1232-ben újra kérte imájukat, ezúttal a páduai diákokért.6 Kiterjedt prédikáló tevékenysége mellett közösségeket hozott létre, és szabálykönyveket készített a Rend részére. Sokat utazott. A legutolsó tengeri útja a szíriai partok közelében 1237-februárjában az életébe is került. Jordán nemcsak, hogy folytatta Domonkos művét, de szüntelenül hozzá fohászkodott: "Te, aki már megérkeztél az Úr közelségébe, légy a mi szószólónk. Igen, igen. jó Mester. ó igen, úgy legyen. Hozzád fohászkodok, a kiváló kalauzolóhoz, gondviselő atyához!" Szent Domonkos testamentumának Szász Jordán a letéteményese, és ahhoz fordult, aki atyja volt,” atyai szeretetét" jól ismerte. AZ ATYASÁG ÉS ANNAK TERMÉKENYSÉGE Az alapító atyasága nagyon fontos spirituális téma, annak a hagyományból fakadó igazi gondolatnak okáért, hogy a hagyomány öröklődik és századokon át folyton gazdagodik, magában hordozva a megújulás erejét a kezdeti karizmához való visszatérés által. Tulajdonképpen nem más, mint a páli téma átültetése: „Atyátok lettem Krisztus Jézusban az evangélium által" (1 Kor 4:15, melyet a Gal 4:19-ben megismétel, és az Eph 3:15-ben megerősít). A spirituális atyaságot a keleti hagyomány nagyra értékelte, ahogy az a legismertebb velős mondásokból kiderül. Nagy Szent Antalnak, akit a szerzetes barátok le akartak beszélni arról, hogy elhagyja őket, a következőket mondták: "Ha elhagysz bennünket, a nép Antalnak nevez majd téged, de ha velünk maradsz a Te neved Antal atya lesz". Az Egyházban a szolgálathoz kötődik az atya megszólítás. A helyzet nyugaton is hasonló volt, ahol Szent Benedeket, a szerzetesek pátriárkáját azok a generációk gyakran atyaként tiszteltek, akiket a szemlélődő életre vezetett. A tizenharmadik század közepe óta ezt a szokást alkalmazzák Domonkosra. A Chateaurox-i Eudes világi kardinális (+1273), akit nagyon erős baráti szálak fűztek a kolduló Rendekhez, emlékeztette a prédikátorokat Domonkos iránti kötelességükre: "Ne lepődjünk meg azon, ha azt látjuk, hogy a prédikátor testvérek Szent Domonkost ünnepelik, a minoriták Szent Ferencet, a a szerzetes testvérek pedig Szent Benedeket. Másfelöl rászolgálnának a bírálara, ha nem követnék azokat, akiket tisztelnek, és akikre olyan büszkék, hogy atyjuknak hívják őket" Eudes nagyon szép képet használ összehasonlításként amikor azt mondja, hogy Domonkos szellemét hagyta fiaira, ahogy Éliás hagyta Elisára, "mintha csak a Biblia magyarázásával ő hívta volna őket életre".7 Ez rávilágít egyrészt a Domonkos érdemei és szentségi élete, másrészt a Rend alapítása közötti kapcsolatra: nem úgy, mint a kegyelem szerzőjére, hanem úgy, mint közbenjáróra. Ez a mi hiteles kommentárunk az O spem miram- ról. A tizenhatodik században a jogász teológus Sotoi Péter még meggyőzőbben és nemesebben a következő felkiáltással fejezte ezt ki: "Légy ezután Domonkos könnyeinek fia. azokénak, akik létrehozták, és működésbe hozták a Rendet , melyben mi fogadalmat tettünk” Miután a témát a páli szellemáramlat és a szerzetesi hagyomány kereteibe helyeztük, ugyanezt a kanonizációs bullában felfedezhetjük IX. Gergely szavaival, amint megadta Domonkosnak a "pátriárka" címet, aki Krisztus evangéliumának prédikálásával tett szert fiaira.8 Jordán ugyanezt a kifejezést használja ( A kezdetek, 109). Az ikonográfia kifejezően adja ezt vissza. Találunk olyan ábrázolási módot, a középkorban, amely megrajzolja a domonkosok Jesszé fáját. Domonkos általában a kép alján hátradől, és belőle férfiak és nők fakadnak, a Rend szentjei, akik szőlőtőkét vagy törzset képeznek és belőlük több ág indul ki. A jelenlegi berni francia protestáns templom romjai közt, Bernben található a dominikánus konvent maradványa, amely sok rangos és sajnos botrányos eseménynek is színhelye volt. Nem láthatunk sehol megindultság nélkül ehhez hasonló családfa ábrázolást, amely ma már részben feledésbe ment, érzelmek nélkül. Az első ösztönzések, melyeket az alapító a szerzetesi Rendbe oltott, döntő fontosságúak; Egyfajta erkölcsi apasági jelenség által ezek átkerültek a következő generációhoz, és elszakadással (önállósulással) tovább fejlődtek bizonyos kiváló egyéniségekben. Domonkos kegyelmének nagy része volt abban, hogy ez az ő Rendjével: annak szentjeiben vagy szerényebb szóhasználattal annak történelmében történt meg. István testvér Domonkos halálának apostoli termékenységéről szóló leírását már korábban megismerhettük (Bologna, 39). Idézzük fel itt Capuai Rajmondnak a Sziénai Szent Katalin élete című munkájában előadott megdöbbentő látomását. A domonkos harmadrendi egy napon látta az örök Fiút az Atya szájából kijönni. Azután Szent Domonkost bocsátotta ki szívéből. "Ez az én egyszülött fiam, az Ige, melyet prédikálnak a világnak" magyarázta az örök Atya, "és Domonkos az én egyetlen fogadott fiam, aki az igazságot prédikálja, nemcsak saját maga, hanem másokon keresztül is, nemcsak életében, de követői által is, akik most folytatják a prédikálást".9 Ebben az értelemben nem beszélhetünk egyetlen dominikánus spirituális iskoláról. Nagyon sok nagy lelki vezetőről tudunk a dominikánusok között, akik visszatükrözik Domonkos életútját és imádságait. Ha megnézzük csak a tizennegyedik századot, megtaláljuk benne a rajnamenti misztikust: Eckhart mestert (+. 1327), Johann Taulert (+. 1360), és Heinrich Suso-t (+. 1366) akik a nővérek sokaságát irányították, vagy Itáliában Sziénai Szent Katalint (+ 1380), mindezekben megtaláljuk a tipikus dominikánus vonásokat, , akikre jellemző az Egyházszeretet és az a szellemi munka, melyet a lélek nagy szabadságával végeztek. Nem beszélhetünk egyetlen domonkosi imamódról sem, még akkor sem, ha a tizenhatodik század közepe táján a granadai Luiz megírta az Imák Könyve című művét Prédikátorok imája című könyvét, amely a modern spiritualitásnak afféle előfutára volt, és amely Szent Tamásnak az imára vonatkozó tette közzé minden szerzetes lélek számára. Domonkos kisugárzása mindazokhoz eljutott, akik ilyen/vagy olyan úton az ő tekintélyéhez fordultak azzal, hogy "prédikálni" akarnak. A paptestvérek, a nővérek és a dominikánus laikusok, mint Isten népének mikrokozmosza, igényt tartanak atyjuknak Domonkosnak termékenységére és tanuskodnak mellette. A dominikánus nővéreket mindig is ide sorolták; idézzük csak fel Cecília nővér visszaemlékezéseit: "Esténként Domonkos el szokott jönni a nővérekhez. A testvérek jelenlétében megbeszélést folytatott velük, vagy homiliát tartott nekik, és oktatta őket a Rendre vonatkozóan, mert nem volt más tanító, aki a Rend életére nevelte volna őket."10 Szász Jordán Diana d'Andalónak írt levelében is ez visszhangzik: "Legyél egy a lányaiddal, akik az enyéimek is"11 Valójában Domonkos áldása ténylegesen átsugárzik a Rendjére. Hadd említsünk a százszámra menő példából csupán egyet, a legtekintélyesebbet, azt, amely Avilai Szent Terézzel kapcsolatos: A szerzetes nővér a prédikátorok segoviai konventjében Szent Domonkos "grottájában" tett látogatást 1574 szeptember 30-án. Ennek részleteit Teréznek az 1610 évben történt boldoggá avatási eljárása során Yanguaszi Diegonak (a tanúskodók egyikének) tanúvallomásából ismerjük. Diego elmondta, hogy Teréz, miután a Szent Kereszt konvent kápolnájában befejezte elmélkedését kétszer is látta Domonkost. Az első alkalommal megígérte neki, hogy hűségesen védelmezi és segíti neki megreformálni a Karmelt és a karmelitákat". Miután Teréz Yanguas Mass atyánál meggyónt és megáldozott, megjelent neki az Úr és Domonkos is vele volt. Az Úr rámutatott Domonkosra, és azt mondta Teréznek: "Örülj együtt a barátommal." Mielőtt Teréz elhagyta volna a kolostort, bement a grottába. A hagyományok szerint a prédikátorok atyja itt szokott imádkozni, és itt mondta el Teréz nővér a bűnbánati imáját is. Teréz "az egész Domonkos Rendet a szívébe zárta", és Domonkos lelki gyermekei közül soknak elnyerte a támogatását; tanúskodott a prédikálás áldásának kisugárzásáról. Domonkos varázsereje évszázadokon keresztül éreztette hatását. Elejétől végig oly sok tanúságtevő vonzódott hozzá és Istenhez. Ezek közé tartozott Reginald, Szász Jordán, Hugó és még sokan mások, mivel Domonkost „az emberek azonnal szívükbe zárták, amint meglátták" (A kezdetek, 104). Nem győzzük elégszer ismételni azonban, hogy Domonkos varázsa az Evangélium varázsa, az ő kegyelme az Ige kegyelme volt. Ha Szent Katalin Rendjéről azt mondhatta, hogy az "széles, szemet gyönyörködtető illatos kert", ezt azért mondta, hogy ezzel rámutasson az evangélium igazságával fennálló rokonságukra: "Nem a halálát kívánom a bűnösnek, hanem azt szeretném, hogy visszatérjen és éljen."12 Imájának a lényege mindig az "irgalmasság" volt (A kezdetek, 103-105). Az, hogy "elrejtőzött a fényben" azért volt, hogy minden érdem Krisztusé, a megtestesült Igéjé legyen, ne pedig az övé. Szent Tamás kérdezi a Summa Theologiae-ban, hogy miért nincs Krisztusnak írásos hagyatéka. A kérdésre úgy válaszol, hogy minél emelkedettebb egy doktrína, annál emelkedettebbnek kell lennie az átadásának. Jézus a "legnagyobb tanító" azt akarta, hogy tanítása hallgatói szívébe vésődjön be.13 Mit mást jelent az irgalmasság etimológiailag? Mi az evangélium, ha nem az Isten által az embereknek adott irgalom bejelentése? Szent Domonkos sem hagyott hátra írásokat, de egész élete amint azt feljegyezték, a tanítása és a remény, amit megígért számunkra, mind a kegyelem Szavát hirdeti, amely mindenki szívét megdobogtathatja. Olarguesi Szent Júlián 1980 október Fribourg, 1982.február A konklúzió lábjegyzete. 1 Jordán of Saxony, To Heaven with Diana, Letter 35. 121. 2 Vicaire, Dominique et ses Précheurs, pp. 280-304. 3 Raymond Creytens, Le "Testament de S.Dominique" dans la litérature dominicaine ancienne et moderne, AFP, 43 (1973), p.55 4 Jordan of Saxony, To Heaven with Diana, Letter 7, p. 72. 5 Ibid., p. 63. 6 Ibid., p. 131 7 "Translatus etiam est in filios suos quos per Evangelium genuit quasi per quandam interpretationem." Eudes így kommentálja Domonkos testamentumát. Odonis de Castro Rodulphi sermones sex de sancto Dominico, ed. A. M. Walz, Analecta S.O.P., 17 (1925 - 1926), p. 213. 8Documents, p. 258. MOPH XVI (1931). 9 Raymond of Capua, Legenda major Catharinae Senensis, II,, 7. 10 Documents, p. 281. AFP, 37 (1967), p. 30. 11 Jordan of Saxony, To Heaven with Diana, p. 73. 12 Dialogue, n. 158. A. Duval, "Sainte Catherine de Sienne et saint Dominique. Une page du Dialogue", La vie spirituelle, 123 (1970), pp. 161-86. 13Summa Theologiae, Iia, q. 42, a.4. UTÓSZÓ Az évek spirituális örömei között 1982 óta, amikor franciául eredeti nyelven megjelent a Dominique, ou la grace de la parole című, Szent Domonkosról szóló könyv: "Isten kegyelmének hirdetője", számítottam arra, hogy a könyvet több nyelvre, többek között horvátra és vietnámi nyelvre is lefordítják. Mindenekelőtt azt értékeltem, hogy az évek során mind nagy mennyiségben, mind főleg minőségben visszajelzéseket kaptam az olvasóktól . A könyv megírására nem magamtól vállalkoztam. Az ösztönzést egy párizsi sorozat kiadójától Jean- Róbert Armogather-től kaptam. Arra eszméltem rá, hogy könyvemmel sokak számára jó szolgálatot tehetek. A legfontosabb az, hogy sikerült valamit átadni az Ige áldásából, melynek Domonkos végül is csak az előhírnöke volt. Ezért nem sokat haboztam, és elfogadtam a második angol nyelvű kiadásra szóló ajánlatot azzal a feltétellel, hogy hét évvel az első kiadást követő Egyesült Álllamok-beli kiadás után néhány szóval kiegészíthetem a könyvet. Nem mintha a történelmi kutatások sok újat hoztak volna Domonkos életéről és koráról. Azt sem éreztem, hogy az egymás után megjelenő kiadványok, mint pl. Vladimir Koudelka O.P. (1984) német, Jean René Bouchet (1988) francia, vagy Felisimo Martinez (1991) spanyol kiadványa gyengítenék könyvemben a 12. fejezetben ismertetett eredeti célkitűzéseket. Fribourg-i mesterem, Vicaire atya, akinek munkáira alapoztam történelmi analízisemet (lásd 5. oldal 4. megjegyzés), élete utolsó pillanatáig folytatta életművének számító, fáradhatatlan kutatását Szent Domonkos kritikai biográfiájának öszeállítására. Ezt a munkáját a középkor alapos ismerete és a „dominikánus eredet anyagának ujraolvasása” segítségével végezte. Mind a Cahiers de Fanjeaux-ban, melyet irányított, mind a Mémoire dominicaine francia review első számában, melyet a dominikánus testvérekkel és nővérekkel együtt szerkesztettünk, bizonyos helyeken finomításokat végzett, árnyaltabbá, érthetőbbé tette azokat, és ezáltal rangosabbá vált a könyv. Kár lenne, ha ebből nem húznánk hasznot. Azt a lehetőséget is megadta nekem, hogy lerójam neki hálámat, mert 1993 október 2-án távozott el tőlünk. Amikor a 187. oldalon a prouille-i zárda alapítását és az első testvéreknek azokkal a nővérekkel való kapcsolatát tárgyaltam, akik áttértek a kahtaroktól, és 1206-ban Prouille-ban közösséget alkottak, vállaltam azt a kockázatot, hogy az "iker (kettős) kolostor" kifejezést használjam. Ez a kifejezés olyan ismert történelmi struktúrát juttat eszünkbe, mint a fontevrault-i vagy a sempringhami apátságé volt. A szövegek részletes tanulmányozásánál kiderül, hogy a valóságnak ez mégsem a legalkalmasabb kifejezése a prouille-i testvérek és nővérek életének bemutatására, sem 1207 és 1215 között, sem pedig később. A Rendi intézményt megelőzően a testvérek egy u.n. "szent igehirdetés"-t alakítottak, ahol; nem volt példa arra, hogy közös felettesük volt, akár a testvéreknek akár a nővéreknek. A kölcsönös szolgálati kapcsolat jóval 1215 után vált folyamatossá.1 Szeretném különösen hangsúlyozni a női rend alapítása mögötti Ágostoni inspirációt, melyet a 74 oldalon nem fejtettem ki. Vicaire atyával beszélgettünk arról, amit a 199. oldalon írtam, miszerint Domonkos a ciszterci regulának akarta a nővéreket alávetni. Vicaire atya később felhagyott ezzel a nézettel.2 Ami az Ágostoni regulát illeti, emlékeztetnünk kell annak döntő fontosságára. Még mindig úgy gondolom, hogy III. Ince pápa ezt a választást nem erőltette Domonkosra, de talán jeleznem kellett volna, hogy ez a kérdés válaszút előtt volt ebben a században a dominikánusok történetírásában Heribert-Christian Scheben 1927- es tézise óta. A német történész, aki nem volt dominikánus megkísérelte bemutatni a diszkontinuitást Domonkos kezdeti terve és a pápa által kirótt kötelesség között, hogy válasszon Domonkos egy már bevált Regulát, a IV. Lateráni zsinat döntésének megfelelően. Könnyen el tudjuk képzelni, hogy az ilyen diszkontinuitásnak milyen következménye és hatása lett volna a profétai karizma intézményesítésére, és a szabályszerű engedelmesség viszonyára.. A dominikánusoknak a vitában való részvételét Franz Müller a "Szent Domonkos és a prédikátor rend eredete a 20. századi történetírásban".3 című munkájában írja le. A Domonkos és III. Ince pápa közötti gyanított ellentét helyett, vagy, hogy miért van a testvérek közötti élénk vita arról, hogy kövessék vagy ne kövessék Szent Ágoston reguláját, miért is ne fogadnánk el azt, hogy a választást egyhangúan elfogadták, melyet, Szász Jordán olyan nagy hangsúllyal állít. (Libelius 40 és 41).4 Az egyvéleményűség lényeges jellemvonása a dominikánusoknak, még ha nehezen látszik is elérhetőnek. Talán, mert a mai idők domonkos rendjének pluralitása befolyásolt, nem foglalkoztam túl sokat ezzel a kérdéssel, amely annyira világos volt a rend kezdetének napjaiban. Azt viszont néha megemlítettem, hogy a dominikánus hivatás fogadalma csak a rend mesterének és jogutódjának való engedelmességet jelenti. Ezt a ma már klasszikussá vált "szerzetesi hármas fogadalom"-hoz viszonyítva szemlélni (szegénység, tisztaság, engedelmesség) anakronizmus volna, mert itt a Rend egysége van kockán, amelyet egy és ugyanaz a fogadalom tart össze. A testvérek rendjének egysége tehát csupán egyetlen fogadalmon alapszik. A Római Humbert5 szerint lehetséges egy regulát eltérő hitvallással is élni. E fogadalom, amely meghatározza a rend egységét, Humbert szerint még 1255-ben is a szabályoknak megfelelő fegyelem nagy jellemvonásait, melyek, az engedelmesség, a tulajdonról való lemondás, tisztaság, alázatosság, béketűrés.6 Vicaire atya így hangsúlyozta a dominikánusok Ágostoni és kanonikus folyamatosságát anélkül, hogy csorbát ejtene a prédikáló rend újszerűségén. Ennek a könyvnek a 45 oldalán az osmai kutatásától kezdődően7 bemutattuk, hogy hogyan alakult az osmai káptalan reformmunkája, melyet a püspök és a pápaság kitartóan követett, s hogyan érte el teljes érettségét, amikor Domonkos csatlakozott hozzá. A szövegek sekrestyésként, majd a káptalan priorhelyetteseként említik. A kolostor konkrét életében ez a két funkció biztosított neki lehetőséget arra, hogy a reformot elősegítő egyházi dokumentumokhoz hozzájusson. Ne lepődjünk meg ezért gondosságán és ügyességén, ahogy a kancelláriával bánt, amikor rendje megerősítésének eljött az ideje. Ekkor kérte Osmától Szent Domonkos, hogy kölcsönözzék a kanonokok habitusát a rendtestvéreinek (fehér gyapjú tunika és fekete kappa, kerek kapucnival) és a hivatás szabálykönyvét, melynek középpontjában a tulajdonról való lemondás, az engedelmesség és a javak közös tulajdonban tartása állt. "Domonkos életében vagy a rend történetében nem volt semmiféle diszkontinuitás az osmai kanonokok szemlélődő életmódja és a prédikátorok apostoli nagylelkűsége között. A forrás Osmában és Toulouse-ban ugyanaz volt…: igen nagy, szinte hihetetlen vágy arra, hogy minden ember üdvözüljön"8 A rend alapításának eredetiségét és vakmerőségét ez nem csökkentette. Kezdettől fogva ezek a kanonokok/prédikátorok, mint amilyen Jacques de Vitry is volt azt szerették, ha "szerzetes barát"-nak hívták őket Sőt mi több, többről volt szó. Domonkos az alapításkor nem úgy gondolta, hogy valamelyik helyi templomban dolgoznak csak, hanem a rendet az egész Egyház és az egész katolicizmus szolgálatába akarta állítani. Ezt igazolja az is, hogy a toulouse-i szerzetes barátokat kis csoportokban "szétküldte", amit valószínűleg 1217 pünkösdjén határozott el, és aminek Nagyboldogasszony napján szerzett érvényt (a könyvben erről a 55, 112, és 113 oldalakon találhatunk említést). Ha az eddig már jól ismert szövegeket alaposan szemügyre vesszük, rögtön látjuk, hogy különbség van az "elküldeni" (send) és "szétküldeni" (disperse) kifejezések között. Abból, hogy Domonkos utóbbit használta, vagyis "szétküldte" őket, az derül ki, hogy nem döntött olyan hirtelen, mint ahogyan az látszott, hanem meghányta - vetette az Egyház és az apostoli misszió szükségleteit.9 Végül az utóbbi évek töprengései után alakítottam ki a könyv utolsó lapjait (különösen a 240-47. oldalakat) arról, hogy hogyan mutatkozott meg Domonkos szentségi élete és karizmája a Domonkos rend történetében. Jobban megértettem azt, hogyan jelenik meg ez a termékenység a szentekben, a misztikusokban, a nagy dominikánus teológusokban és mindazokban, akiknek számottevő volt szolgálatuk a történelem folyamán és a világ előtt, a teljesítménye magas és mély pontjain. Ezt fejeztem ki egy kis könyvben, melyet testvéri együttműködéssel adtunk közre a fordítómmal: Mary Thomas Noble O.P. nővérrel és az Ignatius nyomdával: In the Image of St Dominic: Nine Ways of Dominican Life.10 (Szent Domonkos elképzelése a dominikánus élet kilenc útjáról). Miért legyen Szent Domonkos, nemcsak Rendje, hanem az egész Egyház részére referencia pont? Azért, mert egész életére a "buzgalom" nyomta rá a bélyegét, - a buzgalom szóval nagyon sokszor jellemeztük. Buzgó volt magánéletében, a liturgikus imákban, cselekedeteiben és az evangélium hirdetésében, Istenszeretetében, és rajta keresztül buzgóság volt az egész világ szeretetében. E könyv újra történő kiadásával egyetlen célom van, az, hogy felébresszem mindannyiunkban a vágyat, hogy kövessük őt. Guy Beduelle, O.P. 1994 pünkösdjén Lábjegyzetek a utószóhoz 1M.H. Vicaire, "Was Prouillea a Double Convent?" In Mémoire dominicaine 1. (Autumn 1992), 119-28. 2"St Dominic and the Regular Life of the Women in Languedoc", Cahiers de Fanjeaux 23 (Toulouse, 1988), and "The Rule of St. Augustine at the Origin of the Order of Preachers", La vie Spirituelle 71 (1991), 261-79. 3Mémoire dominicaine 4 (Spring 1994), 23-29. 4Lásd M. -H. Vicaire, "Did Innocent III Misunderstand Dominic?" in Mémorie dominicaine 1. (Autumn 1992), 129-43. 5Opera de vita regulari, II. (Rome, 1988),5. 6 M.-H. Vicaire, "The Vow of Our Profession", in Mémoire dominicaine 4 (Spring 1994), 207-24. 7 Teofilo Portillo Capilla, Inntuciones del Obispado de Osma (Soria: 1085). 8 Libellus 34? M,-H Vicaire, "St. Dominic, Canon of Osma", Archivum Fratrum Praedicatorum 63 (1993), 5-41, citation 38. 9 M.-H. Vicaire, " The 'Dispersion', the 'Flight' or the 'Mission of the Brethren in 1217?" in Mémoire dominicaine 3 (Autumn 1993), 165-71 (lásd még 161-64-et is). 10 San Francisco, 1994. Függelék Rövid kronológia ( Az általános történelmi események dőlt betűsek.) 1170 előtt Domonkos születése Caleruegában. 1179 előtt Harmadik Lateráni Zsinat. FülöpAugusztus trónralépése 1187 előtt Saladin elfoglalja Jeruzsálemet. 1189-1193 A Harmadik Keresztes Hadjárat 1195 Alarcos kapitulálása a Saracénol előtt. 1196 körül Domonkos az Osmai Székesegyház kanonoka. 1197 VII. Raymond , Toulouse grófja születése. 1198 III. Ince trónra lépése. 1201 körül Domonkos a prior helyettese lesz Osmában. 1202- 1204 A negyedik keresztes hadjárat. 1203 Osma püspökének Diegonak és Domonkosnak első skandináviai útja. A ciszterci Castelnau Péter és Frontfoide Raoul missziója a languedoc-i katarok ellen. 1204 III. Ince Dél-Franciaországba küldi a citeauxi rendfőnököt Armaud Amaury-t. A latin kereszteslovagok kirabolják Konstantinnápolyt. A keleti latin birodalom létrejötte. 1205-1206 Osmai Diego második skandináviai misziója, majd Rómán keresztül történő visszatérése Citeauxba. Fulko toulouse-i püspök. 1206 március Diego és Domonkos találkozása a legátusokkal- misszionáriusok mennek Montpellier-be. Elhatározzák, hogy "önkéntes szegénységben" prédikálnak. 1206 november III. Ince jóváhagyja ezt a fajta prédikálást. 1207 eleje Nővérzárda alapítása Prouille-ben. 1207 április A montreáli disputa. Tizenkét ciszterci apát megérkezése Languedoc-ba. 1207 november Diego Osmába megy. Disputa Pamiers- ben. 1207 elején Nővérzárda alapítása Prouille-ben. 1207 április A montreáli disputa. Tizenkét ciszterci apát megérkezése Languedoc-ba. 1207 november Diego Osmába megy. Disputa Pamiers- ben. 1207 december 3o Osmai Diego halála 1208 január 14 Castelnaui Péter orvgyilkosság áldozata lesz. 1208 március 10 III. Ince meghirdeti a keresztes hadjáratot az Albiak ellen. 1208 december 18 A Katolikus Szegény ( Oscai Durand) megerősítése. 1209 július 22 A keresztesek kirabolják Bézierst. 1209 aug.15 Carcasonne elfoglalása. 1210-1211 Domonkos Toulouse-ban prédikál. 1211 február Montpellier szinódusa kiközösíti VI. Rajmond-ot. 1211 március VI Rajmund feleségül veszi az aragoni király leányát. 1211 május 3 Lavaur kapitulálása. 1211 június 14-29 Toulouse első győzelme. Domonkos Prouille-ban. 1212 július 16 Las Navas csatájaTolosánál. 1212 szept.8 Moissac elfoglalása. 1212 december 1 Pamiers rendeletei az "Albiak" területének megfigyeléséről. 1213 Domonkos böjti prédikációkat tart Carcasonneban. Prédikálás az ötödik keresztes hadjáratról. 1213 szeptember12 Az albi keresztesek győzelme Muret-nél. II. Aragoni Péter halála. 1214 április 25 Toulouse megbékél az egyházzal. 1214 május 25 Domonkos megkapja Fanjeaux plebániáját. 1214 július 27 A bouvinesi csata 1215 január A montpellieri zsinat. 1215 április Domonkos és testvérei beköltöznek Pierre Seilhan toulouse-i házába. 1215 november Negyedik Lateráni Zsinat. Simon de Monfort elismerése Toulouse grófjának. 1216 július 16 III. Ince halála. 1216 július 18 III. Honorius trónralépése. 1216 aug. vége Beaucaire győzelme. 1216 szeptember Zendülés Toulouse-ban. Domonkos visszatér Rómába. 1217 január 19 III. Honorius levele a párizsi egyetemhez, hogy küldjenek mestereket és hallgatókat Toulouse-ba 1217 január 21 A prédikátorok nevének és missziójának megerősítése. 1217 aug. 15 Prouille-ből testvéreket küldenek Párizsba, Spanyolországba, Rómába, Bologna-ba... 1217 szeptember VI. RaymondToulouse-ba megy. Kezdetét veszi Toulouse második győzelme. Domonkos Rómába megy. 1218 február III. Honorius bullája megerősíti a prédikáló rendet. 1218 június 24 Simon de Montfort halála Toulose előtt. 1218 július 25 Toulouse győzelmének kiemelése. 1219 december Domonkos Spanyolországban. 1219 március Domonkos Toulouse-ban és Prouille-ben. 1218 június Domonkos Párizsban. III. Honorius Róma elhagyására kényszerülve Viterboba megy. 1218 július eleje Domonkos Itáliában. Assisi Ferenc Egyiptomban. 1220 Domonkos Szent Sixtusban van a testvéreivel. 1220 május 17 Az első nagykáptalan Bolognában. 1220 május végefelé Domonkos Itáliába hajózik. 1221 február 28 A nővére zárdájának alapítása Szent Sixtusban. 1221 május A második nagykáptalan Bolognában. 1221 június Domonkos észak- itáliai prédikációjának befejeztével Velencébe megy. 1221 július táján Jácintot és testvéreit Lengyelországba küldik. Domonkos Bolognában. 1221 augusztus 6 Szent Domonkos halála. 1222 Nagykáptalan Párizsban. Jordánt a rend mesterévé választják. 1223 VIII. Lajos trónralépése. A szervita rend megalapítása. Peter Nolasso megalapítja az Irgalmasok rendjét. 1226 Dzsingiz kán halála. Assisi Ferenc halála 1227 III. Honorius halála. IX. Gergely (Ugolino) pápává választása. 1228 Szent Ferenc szentté avatása. 1229 Dél- Franciaországot a királysághoz csatolják. 1231 IX. Gergely a kolduló rendekre bízza az inkvizició. Fulko meghal Toulouse-ban. 1233 május 23-24 Domonkos földi maradványainak áthelyezése. 1233 július- aug. Szentéavatási eljárás Bolognában és Toulouse-ban. 1234 július 3 Rietben IX. Gergely kiadja Domonkos szentéavatási bulláját. Glosszárium abjecto plebis a köznép elvetemültsége . adoma (anekdota) Apró, elmés, többnyire humoros történetek, költött mesék egyes néposztályokról vagy fajokról, bizonyos foglalkozási ágakhoz tartozók életsajátságairól, nemkülönben híres egyénekről, főképpen olyanokról, akik szellemes megjegyzéseikkel már maguk adják meg az adoma tárgyát. Előadásában fő a fordulatosság, meglepő vagy nevettető él, csattanó (point). aforizma gondolatoknak, eszméknek rövid, velős, ötletes előadása; politikai, életbölcseleti, erkölcsi, művészeti stb. elveket szoktak egyes szellemes gondolkodók ilyen össze nem függő, röpke alakba önteni. albigensek, vagy katharok (tiszták; tökéletesek) eretneksége. Albi dél-francia város és környékén elterjedő tévtan volt, amelynek gnosztikus tanítása szerint a világban ható két principium van: a JÓ(Isten) és a ROSSZ (az anyag). Az utóbbi a látható világ, tehát a legyőzendő rossz, mert a sátántól való. A fennálló rend is, mint az anyagvilág megnyilvánulása megdöntendő. Krisztusnak csak látszólagos teste volt, mert Istenként nem vehette magára a rossz anyagot. Így szenvedése - és a megváltás is - csak látszólagos, nem valódi." allegória olyan művészi előadás, amelynél az elénk állított ábrázolás mögött valami rejtett jelentést kell gondolnunk. Az A.-nak tehát mindig kettős értelme van. Az A.-t különösen olyan időkben szerették a költők, amikor a politikai hatalom üldözése miatt nem mondhatták el nyíltan gondolataikat. Ilyen A.-kat írtak például a mi költőink is a szabadságharc után, az elnyomatás sorában (Tompa: A madár fiaihoz). alleluja vagy halleluja, héber nyelven Hallelu Jah, annyi mint magasztaljátok az Urat. A héber istenitiszteletből vette át a keresztény egyház. A római katolikus egyházban különösen húsvétkor, a feltámadási ünnepén éneklik anekdota kiadatlan. l még Adoma.: egy nevezetesebb személyhez fűződő rövid, jellemző, többnyire humoros történet, rendszerint csattanóval végződik. A 19 .sz. nagy magyar elbeszélői ( Jókai, Mikszáth) gyakran szőttek műveikbe ~kat. (UML): Új Magyar Lexikon 1959) antifóna : két kar váltakozó, egymásnak felelgető éneke Ez az antiochiai eredetű éneklési mód az i.sz. első századaiban a keresztény egyházban is elterjedt apex perfectionis a tökéletesség csúcsa Apokalipszis isteni titkokat vagy jövendőt feltáró kinyilatkoztatás. Ilyen kinyilatkoztatásokat tartalmazó könyveket is A.-eknek neveznek. A bibliában két könyv van ebből az irodalmi műfajból. Az egyik Dániel próféta könyve, a másik az újszövetség legutolsó könyve, a János jelenéseiről szóló. Az előbbi a zsidó, az utóbbi a keresztény jövendőt festi titokzatos képekben. A két A. közt irodalmi rokonság van s a köztük levő űrt a biblián kívül álló A.-ok hidalják át (Esra Mózes, Péter A.-ai). Dániel könyve az egymásután következő állatképekbe rejtett világbirodalmak sorsát jövendöli meg, János A.-a a világ végéről szól. A benne szereplő apokaliptikus lovasok a pestis, az éhség, a háború és a halál jelképei, Krisztus a bárány; a világ vége egyes jelenetei a hétpecsétes könyv pecséteinek a felbontásával következnek be. apologetika Az apo¬logetika szó töve a görög apologia főnév és az apologeomai ige, amelyeket az Újszövetség köz¬nyelvi és sajátos vallási értelemben egyaránt hasz¬nál: védekezés, (ön)védelem, (jogi) védőbeszéd, igazolás (Lk 12:11, 21:14, Csel 19:33, 22:1, 24:10, 25:8,16, 26:1-2,24, Róm 2:15, 1Kor 9:3, 2Kor 7:11, 12:19, 2Tim 4:16) konkrétan a keresztény hit megvédése (Fil 1:7,16,27-30, vö. Júd 3, 2Kor 10:4-5, 11:3-4,12-15) és a hitről való szám¬a¬dás (1Pt 3:15). apológia annyi mint hitvédelem. Védelem az igazságtalan vádak ellen is, mint Platon A.-ja Sokrates mellett. A hitvédelmek íróit apologetáknak nevezzük. A hitvédelem lassankint tudományos rendszerré, apologetikává fejlődött. arabeszk Mint ahogy az gyakran előfordul, egy hiány vagy hátrány válik nagy emberi teljesítmények ihlető forrásává, mozgató erejévé. Ismeretes, hogy a mohamedánoknak megtiltotta a Korán, hogy Istent emberi formában ábrázolják. Arra kényszerültek, hogy az isteni és a transzcendentális ábrázolás személytelen módozatait dolgozzák ki – és egy remek megoldást találtak. Kifejlesztették az arabeszk művészetét. Falaikat és falfelületeiket geometrikus formákkal és mintázatokkal tagolták vagy törték át. Egyenes és szögletes, félkörös és körkörös vonalakkal, sakktáblaszerű mintázatokkal, csillagokkal, napokkal és sokszögű mintákkal, medalionokkal és rozettákkal, akantuszlevelekkel és indázatokkal, a Koránból vett kalligrafikus szövegekkel. Mindezekkel a szentésgnek és a transzcendenciának utolérhetetlen hatású tereit teremtették meg. "Az iszlámban a matematika az értelem nyelve, és absztrakciói az Isteni Rendet sugallják."15 aritmetika számtan. Az A. a középkorban tanított „hét szabadművészet" egyike, a számvetésművészete s azért sok középkori díszteremben, amelyeket a tudományolat jelképező allegórikus alakokkal ékesítettek, az A.-t is megtaláljuk nő alakjában. Arius (kb. 280-336): alexandriai pap, 280 körül született Lybiában, meghalt 336 Konstantinápolyban. 312 óta Alexandriában keresztény presbiter, a róla arianizmusnak nevezett tanítás megalapozója. Dogmatikai vita kezdeményezője azzal az állításával, hogy csak az atyaisten kezdet és vég nélkül való, a fiúnak azonban kezdete van és volt idő, amikor az ige, aki a fiúban megtestesült, nem létezett. austeritate conversationis a megtért személy mélységes hitével aszkézis ) annyi mint edzés, később önsanyargatás értelmét vette fel. breviárium 1.papi zsolozsmát tartalmazó liturgikus könyv 2. Irtodalmi v. politikai, főként rövid prózai szemelvényeket tartalmazó kiadvány bulla kerek- vagy szívalakú lapos tok, amelyet a szabadszületésű római gyermekek nyakukban hordtak s benne talizmán volt. A felnőtt ifjú levette és a házi isteneknek szentelte. az a szelence, amely valamely oklevél függő pecsétjét tartalmazta; ebből átvitt értelemben maga az okirat is, mint például a magyar közjogban II. Endre oklevele, aranypecsétjéről: aranybulla. Képletesen, egyházi tekintetben az ünnepélyesen kibocsátott ólompecsétes pápai okirat Camaldoli, olasz kolostor a toscanai Arezzo tartományban; közelében van a Sacro Eremo (Szent Remeteség), a Kamaldoli szerzet bölcsője. Több kolostort is neveznek e néven. cenobium szerzetesi élet consolamentum vigasz contemplativ szemlélődő conversatio inter pauperes beszélgetés a szegények között (igehirdetés) conversatio morum az erkölcsök megváltoztatása conversi a megtértek cura animarum a lelkek gondozása Dácia .Eredetileg a Duna felső szakaszán elterülő Római Birodalom tartománya. A középkorban mint Dániának latin nevét tévesen használták. Lásd még: J. Gallén, La Province de Dacia de llordre des fréres précheurs (Helsinki 1946); Kulturhistorick leksikon for norddisk middelalder, v.2 (Copenhagen 1957). definitor tisztség a rendben (provinciai és rendi szinten is), káptalanon választják őket deviáns A rendestől, egyenestől eltérő, ferde magatartás devotio modern A mai kornak megfelelő áhitat distinctió különbözőség diszpenzáció általában jogilag szabályozott és állami szerv által adott felmentés szabályokban meghatározott feltételek alól; felmentés bizonyos törvényes házassági akadályok alól. (UML),továbbá: feloldás, felmentés valamely kötelezettség alól, szétosztás, felosztás. divízió hadosztály Domonkos szülei Félix és Johanna, jómódú vallásos emberek (keresztanyját "nemesként említik), együtessen alakítják a fiatal Domonkos jellemét. Nagybátyjánál, egy esperesnél tanulja a latint, majd ezután Palenciában, az ún. "szabad művészetek" ismeretanyagát sajátítja el, végül a teológia tudományának tanulmányozásával zárja le felsőfokú kiképzését. Ostmában a közvetlenül azelőtt megreformált székeskáptalanban fő feladata a liturgikus Isten - dícséret és a kontempláció, a szemlélődés volt." Domonkos Isten igéjének hirdetése. effektiv tényleges, valóságos, hatékony. A tőzsdén vannak E. vagyis tényleges átvétellel és tényleges szállítással járó üzletek vannak továbbá fiktiv, színleges ügyletek, melyek csak arra szolgálnak, hogy az egyes értékekben folyó játékok némileg palástolhatók legyenek. egyházatyák (latinul: patres ecclesiae) vagy szentatyák, azok az ősi egyházi írók, akik a keresztenység első sz.-aiban éltek s az Egyház érdemeikért, szent életükért a keresztény tan atyáinak ismerte el őket. Az elismerés néha zsinati határozattal történt, de hallgatólagos hagyomány útján is elismertek egyeseket E.-nak a későbbi századokban. Az apostolok tanítványait apostoli atyáknak nevezték, azokat pedig akik nagy tudományosságukkal váltak ki, egyháztanítóknak. Életükkel és műveik magyarázatával a patrologia foglalkozik. Egyházművészet (Ekleziológia Ecclesiologia) néven főleg a római katolikus egyházzal összefüggő művészetek foglalhatók össze. Ez a művészet már az őskereszténység idején, a katakombákban kezdődött.,de a festészeten kívül az építészet, szobrászat, iparművészet és zenei művészet is leg -szebb fejlődését az egyháznak köszönheti. epigráfia felirattan: az ókorból fennmaradt kő- és fémtárgyakra írt feliratokkal (epigráfok) foglalkozó tudomány. Van semita, görög, latin stb~. episzkopális latin szó jelentése: teendô.. episzkopális egyház = püspöki vezetés alatt álló egyház exemplum példa, példázat exhortatio buzdítás (a prédikáció egy fajtája) érsek Szt. István korában egy kánongyűjtemény alapján azt az országot tekintették önálló államnak, melynek volt királya, egy érseke és legalább tíz vagy tizenegy püspöke, vagyis amelyik önálló egyháztartományt alkotott. Az érsek saját egyházmegyéjének rendes joghatósággal bíró püspöke, egyben az alárendelt (suffraganeus) püspökségekből álló egyháztartomány élén álló, egyházkormányzati és tiszteleti jogokkal rendelkező személy (metropolita). Esztergomról tudni lehet, hogy Szt. István eleve érsekségként alapította, Kalocsa azonban csak később, egyes vélemények szerint még Szt. István korában, mások szerint csak a 12. század közepén lett érsekséggé. A két érsekség viszálya a királykoronázás körül a 12. század második felében kezdődött, ennek eredményeként fejlődtek ki a 13. század közepén az esztergomi érsek prímási jogai, melyeket a pápa hivatalosan a 14. század során ismert el. eszkatológia eschatológia„utolsó” szóból>: a hittudománynak az az ága, amely a „végső dolgokról”, életről, halálról stb. szóló vallási tanításokkal foglalkozik. etimológia etymos és logos, annyi mint igazi, helyes beszéd), a szavak eredetével, átvételével és fejlődésével foglalkozó tudomány. Egy szó E.-ja annyi mint az illető szó eredete, származása. Evangelium <(gör.> eredetileg jó vagy örvendetes hír. A kereszténység alapításának idején a megváltást és Isten országának hirdetését jelentette. A II. sz.-tól fogva azokat az írásokat jelenti, amelyek Jézus életének történetét és tanításait foglalják magukban s együtt a Szentírás újszövetségi részét képezik. evangelizáció igehirdetés exegezis annyi mint magyarázás. Tágabb értelemben valamely szövegnek vagy törvénynek magyarázása; szoros értelemben a Biblia magyarázása, kivált tudományos értelmezése. Néha az összes bibliai tudományokat is összefoglalóan így nevezik. Különösen nagyon fellendült és fontosságot nyert a reformáció óta mind katolikus, mind protestáns részen. exemplum : példa; exempli causa példának okáért ezoterikus annyi mint belső, azaz csak a beavatottak számára való. Csak a beavatottakkal közöltek a mesterek a kívül állóktól féltett titkokat. ellentéte az exoterikus, a külsők, tehát mindenki más számára való. Az ókorban és az egész középkoron át bizonyos tudományos megállapítások, tanok, tudományos törvények. extenzívterjeszkedő, kifelé terjedő. Extenzív sajátosságok olyan mennyiségek, melyeknek mérőszáma arányos az anyag mennyiségével (pl. térfogat) fac illi locus teremts neki helyet fidei pugiles gentium in salutem instituit A hit bajnokait a népek üdvösségére irányította Fioretti a ferences legendagyűjtemény neve Guzmanok tulajdonképpeni székhelye nem Calaruega, hanem attól pár órányira fekvő "Guzman" vára volt". Dunarich Károly: Szent Domonkos élete. Bpest 1924. hagiográfia a szentek életének a tanulmányozása hierarchia szent uralom, általános értelemben az egyházi hatalommal bíró papság összessége. Már az ókorban, nevezetesen a zsidóknál és rómaiaknál is volt H. A r. kat. egyházban fokozatai a püspöki, presbiteri és diakonusi rendek isteni jogon, az aldiakonusi és kisebb rendek emberi törvényhozási intézkedés folytán. Magasabb H.-i fokozat a püspöki és pápai, ezek isteni jogon alapulnak ; emberi jogon létesültek az érseki, ezek közt több helyen prímási, exarchai, patriarchai fokozatok továbbá a bíbornoki méltóság. A rendi hatalom valamely fokozatába való belépés fölszenteléssel történik. A papi rendben levők összességét klérusnak is nevezik. A legfőbb joghatóság a pápa, akit Rómában az egyetemes egyházkormányzat vitelében több hatóság támogat. Ezek szervezetét V. Sixtus pápa alapította meg s X. Pius 1908 ujjáalakította. - A protestáns egyházakban elvileg nincs H. homilia Szószerint együttléttel, egymással való beszélgetés. Egyházi értelemben a prédikációnak (szentbeszédnek) egyszerű, eredeti formája, amelyben nem élnek a szónoklati művészettel, hanem a Bibliából kiszemelt helyeknek mondatról-mondatra való magyarázatát adják egyszerű alakban. A gyakorlati teológiai tudomány a homiletika tárgya. inkvízició Kinyomozás Ebből olyan egyházi törvényszéknek a neve, amelynek feladata az eretnekek kinyomozása és megbüntetése volt. Innovatív Az innováció legfontosabb jellemzői az önkéntesség, az intézményi szintű kezdeményezés, az innovátorok tevékenységének hálózattá szerveződése. I Inspiráció Szó szerint. belélegzés; átvitt értelemben: ihlet. intellektuális (lat.), az észre, értelemre, a lelki tevékenységre vonatkozó. I intenzitás : erősség, hatékonyság, belterjesség, átvitt értelemben valamely dolog mélysége, vagy belső feszültsége. interpoláció betoldás; pl. egy kéziratba utólag beírt rész. interpretáció magyarázat, pl. valamely szöveg, mondat értelmének megmagyarázása. intuició belső szemlélés, az igazság közvetlen látása, megélése. Egyike a legnevezetesebb filozófiai fogalmaknak, amely úgyszólván olyan régi, mint az emberi gondolkodás. invenció lelemény, feltalálás; a költőnek, zeneszerzőnek gyors és eredeti feltalálása, amely más gondolatoktól különbözik, tehát új eszmét teremt. A költői tehetség annál gazdagabban nyilatkozik, mentől több az I.-ja. A szónoklatban és a tudomány terén az a jelenség, ha az illető saját tapasztalataít v. a jelenségek és emlékek anyagát képzelmének munkájával jól és gondosan összeválogatta és új megvilágításba helyezte, tehát új fogalmat v. tételt teremtett. istenítélet középkori, liturgikus keretekbe ágyazott szertartás, melynek célja Isten közvetett beavatkozásának kikényszerítése volt olyan ügyekben, melyekben a bíróság emberi megfontolások alapján döntésképtelennek látszott. Három legfontosabb formája a tüzesvas-próba, a vízpróba ill. a párbaj voltak. Kálmán király törvénye értelmében csak a székesegyházaknál ill. a nagyobb prépostságoknál lehetett istenítéleteket tartani, aminek legfontosabb magyarországi forrásos emléke a Váradi Regisztrum, mely a Szt. László sírjánál végzett tüzesvas-próbák lajstroma. Az istenítéleti szertartások fontos szerepet játszottak a székeskáptalanok hiteleshellyé való fejlődésében. Tágabb értelemben a középkori ember Isten ítéletét látta megnyilvánulni a természeti csapásokban, ill. a csaták kimenetelében. Ebből kifolyólag a csaták istenítéletté minősítése fontos eszköze volt a korai diplomáciának, hisz aki a maga számára kedvezően értékelhette Isten döntését, az eszmeileg is megalapozott felsőségi igényekkel léphetett fel a legyőzöttel szemben. Jakoba asszony Jakoba asszony a Frangepán családhoz tartozó Settesoli Gracián özvegye volt. Szent Ferenc haláláig Rómában élt, azután Assisiben telepedett le, Jakoba asszony, aki rendszeresen látogatta és segítette Ferencet, imádságos lélek volt. kanonizáció boldoggá- v. szenttéavatás. kanonok Az egyházi törvények (kánonok) szerint, a káptalan keretei között élő világi pap. A székeskáptalan tagjai eredeti funkciójuk szerint segítik a püspököt munkájában és közösen végzik a székesegyházi liturgiát. Közvetlen vezetőjük a prépost, egyes kiemelkedő méltóságot viselő tagjaik pedig az oszlopos kanonokok, mint például a káptalani iskolát vezető olvasókanonok (lector), a liturgiát irányító éneklőkanonok (cantor) vagy a káptalan vagyonát kezelő őrkanonok (custos). Azért nevezték így őket, mert nevük be volt írva a kánonokba vagy a püspöki Egyházkerület, illetőleg templomaik papjainak a listájára, esetleg egyszerűen azért, mert egy meghatározott regulát követtek. A kanonok szó papi méltóságot is jelent; lehet a püspök tanácsadója. A kanonok a káptalan tagja. A kanonokok eredetileg szoros vagyonközösségben éltek, szerzetesi életmódot folytattak, melyeket szigorú szabályok (kánon) irányítottak. Később elvilágiasodtak és a szerzetesi életformából csak egyes külsőségeket őríztek meg. kánon A zenében a vokális v. instrumentális szerkesztésnek olyan módja, melyben egyik szólam a másikat utánozza, de nem egyidejűleg, hanem egymásután. Az utánzás történhet hangról-hangra, oktávában, felső v. alsó kvinten v. kvarton, értéknöveléssel v. csökkentéssel, az összes hangközök megfordításával, sőt hátulról előre ismételt melódiával (rák-kánon). A K. őse, az úgynevezett caccia már a XIV. sz. elején dívik Felső-Itáliában.eredetileg két kar váltakozó éneke a katolikus istentiszteleteknél. A legősibb egyházi énekmód, melyet Szent Ambrus a keleti egyháztól vett át. Szövege rendesen magának a zsoltárnak szövegéből való. A r. kat. egyházban azok a szabályok, amelyek a hitágazatokra vonatkoznak, mind a Szentírásban, mind a hagyományokban fenmaradt isteni kinyilatkoztatás értelmében. A niceai zsinaton nemcsak a hitszabályokra, hanem a fegyelmi határozatokra is használták ezt a szót ; a tridenti zsinat csak a hitszabályokra alkalmazta. A misében K. a neve a prefációtól (sanctus) az áldozásig (miatyánkig?) terjedő része, amely az áldozat bemutatásának állandó módját írja elő. kánoni kor (aetas canonica) amelynek betöltését a magasabb egyházi rendek felvételére megköveteli a r. kat. egyház A tridenti zsinat határozata szerint a püspökségre a betöltött 30., az áldozópapságra a megkezdett 25. év szükséges, ez alól azonban egyes esetekben pápai fölmentés adható. kánoni órák a kánoni imádságok/ájtatosságok elvégzésére megszabott órák. A kánoni imádságok, a kánoni órák, a zsolozsma végzésére vonatkoznak, a zsidó hagyomány szerint napi 7 alkalom. kánonjog (jus canonicum), néha egyértelemben használják az egyházi joggal, noha a kettő egymástól több tekintetben különbözik. A K. ugyanis egyedül az egyház által felállított jogtételek vagyis kánonok összességét jelenti ; azok közt polgári vonatkozású szabályok is vannak. Az egyházjog tárgya pedig csak az egyházi ügyekre vonatkozó akár egyházi, akár világi eredetű jogszabályok összessége. Szűkebb értelemben azonban csak azt a jogot értik alatta, amelyet a kánon-törvénytár (Corpus juris canonici) szabályai foglalnak magukban. káptalan (lat. capitulum 'fejezet') Szerzetesek vagy kánoni előírások szerint élő világi papok testülete. Összejöveteleiket a mindenkori szabályzat egy-egy fejezetének felolvasásával kezdik, ezért hívják a gyülekezés helyét (régebben sekrestye)káptalanteremnek, az ott összegyűlt közösséget pedig káptalannak. Főpapi székhelyeken, a püspök, érsek mellett működő testület a székeskáptalan, míg az egyéb helyen levőt társaskáptalannak nevezzük. A székeskáptalan joga elvileg a püspök megválasztása. A szerzetesek rendházában az örökfogadalmasokból álló káptalan nem testület, hanem fórum. A káptalan testület választja meg a rendfőnököt, kinek halála esetén ügyintéző jogköre van a szerzetes Rend területén. mnek nevezik. kerengő A kolostor többnyire boltíves, az udvar felé nyitott, árkádos körfolyosója, amely a négyzet- vagy téglalap alakú belső udvart veszi körül. Déli oldalát (déli országokban gyakran az északit) a kolostor temploma határolja, ez a rész olykor szélesebb, ülőhelyekkel, felolvasásra (pl. Vitae Patrum) alkalmas helyekkel van ellátva. A kerengő többi oldalát - szigorú rendben - keletről a templomhoz kapcsolódó káptalanterem (káptalan), a templommal szemközti oldalon a refektórium, nyugatról pedig - a templom mellett - gazdasági helyiségek határolják. A refektórium ajtajával szemben található a kézmosásra és hajvágásra (tonzúra) alkalmas kútház. kolostori lektor A domonkosok a szerzetes barátot „lektor”- nak nevezték konszekrációs fogadalom felszenteléskor tett fogadalom konzervatív . fentartó, aki ragaszkodik a régi hagyományokhoz, szokásokhoz, állapotokhoz, törvényekhez és azokon nem akar v. nem enged változtatni. Ezért maradinak is szokták gúnyolni, noha a K. nem mindig egyértelmű a maradisággal ; a K. értelme inkább fontolgató, a régi bevált jót fentartani akaró. kiváltságlevél Kiváltságot, törvény alóli kivételt tartalmazó, de a kiváltságolt számára új törvény kötelezővé tevő, díszes formában kiállított, függőpecséttel megerősített oklevél. klerikus A laikus (világi) személyekkel szemben valamely egyházi rend felszentelt tagja. A kisebb rendek (ajtónálló, felolvasó, ördögűző, gyertyavivő) felvétele még nem végleges elkötelezettséget jelentett, a nagyobb rendekekbe (alszerpap, szerpap, áldozópap) való bekerülés azonban az egyházi rend szentségének felvételét jelentette. A legmagasabb egyházi rendi fokozatot - egyes vélemények szerint - a püspök jelenti. kolduló rendek vagyonnal és birtokokkal nem rendelkező szerzetesrendek, melyek a hívek adományaiból, koldulással tartják el magukat. Közéjük tartoznak a ferencesek, a domonkosok, a karmeliták, majd a későbbiekben ide sorolják még az ágostonosokat, a szervitákat. kolostor (lat. claustra, illetve claustrum 'zár, retesz', késő- és középlat. 'fal, őrizet, fogda' is. Elkülönített hely, ahol szerzetesek vagy apácák élnek. A kolostor Pakhomioszra vezethető vissza: kolostora valószínűleg rendkívül tágas volt, amelyben helyet kaptak a szerzetesek közös használatára rendelt "házak": templom, étkező, konyha, ruhatár, könyvtár, ispotály, vendégház, az egyes műhelyek külön épületei. kongregáció Egy rend több önálló kolostorának önkéntes szövetsége egyetlen vezető (pl. kormányzóapát, főapát) irányítása alatt. Első példája a clunyi kongregáció. A rendtartomány (más rendeknél provincia néven) felállítása a hanyatlás korának követelménye, a IV. lateráni zsinat, ill. III. Ince pápa írta elő 1215-ben, majd a cisztercita rendi avignoni pápa, XII. Benedek sürgette és erősítette meg 1336-os Benedictina nevű bullájában: az apátok összejövetele, összetartása garanciát ad egyes apátok ellenőrzésére. Jelenleg 21 kongregáció van, időrendben a magyar a harmadik (1514). Elöljárója: a prézes apát, magyarul főapát, akit egy-egy terület, ország vagy kontinens szokásokban megegyező apátságainak összefogására a kongregáció apátjai választják, vagy, mint hazánkban, egy-egy kiemelkedő apátság apátja viseli (pannonhalmi főapát). A prézes apátnak általában saját apátságán kívül nincs jurisdikciója (kivétel: magyar kongregáció), de időnként vizitál, ill. összehívja a kongregáció "közgyűlését", káptalanát. konvent (lat. conventus ) gyűlés, összejövetel') 1. a kolostor szavazásra jogosult szerzetesbarátainak és -nővéreinek (konventuálisok) összejövetele 2. a kolostor lakóinak közössége (communitas) 3. maga a kolostor kompenzáció két egymástól eltérő dolog közti különbség kiegyenlítése;kárpótlás kompletórium a zsolozsma záróimája) konstitució alkotmány konzervatizmus ragaszkodás az elavúlt, önmagukat túlélt társadalmi viszonyokhoz, életformákhoz, eszmékhez. karizma a karizma szó görög eredetű, a charis szóból származik - Charis volt a görög mitológia három gráciájának egyike. A szó teológiai jelentése: a bennünk levő isteni adomány, személyi kisugárzásunk. karitász caritas jótékonyság, emberszeretet kardinális bíboros. kegyelem a büntetés elengedése, ill. mérséklése klauzúra clausura a kolostor elzárt része, amelyet kívülállóknak külön engedély nélkül tilos látogatni. kisebb testvérek (latinul fratres minores, olaszul fratri minori): Szent Ferenc első rendje a Kisebb Testvérek Rendje. klérus (a görög klérosz sors szóbol) sorsolás útján kiválasztott, katolikus szóhasználat szerint: pap. A katolikus egyház felfogása szerint a K. és a nép (laos, laikus) : közt éles határvonal van. A K. tagjai isteni elhivatás részesei s mint ilyenek, külön felavatásban részesülnek. A laikusoktól való megkülönböztetés jeléül tonzurát (pilis ; a hajnak a koponyán köralakban való kinyírása) viselnek. A K. tagjai nem egyenlő rangúak, hanem a szent hierarchia (papi hatalom) különböző fokain helyezkednek el. A K.-ba az új tagok felszentelés útján vétetnek fel. A protestáns egyházak a papok és a hívek közt nem vonnak ilyen éles határvonalat ; hívő és pap csak abban különböznek egymástól, hogy a papnak speciális hivatali kötelességei vannak. klerikalizmus újabbkeletű közéleti irányzat, mely a klérusnak a papságnak és egyháznak fokozottabb érvényesülésére törekszik tisztán világi dolgokban is. Igy nevezik egyrészt az egyházi hatalom előretörését az állami életben és a klérus előjogainak kiterjesztését ; másrészt a vallásnak politikai célokra való fölhasználását v. a világi hatalom igénybevételét egyházi célokra. A K., mint a szabadelvűség ellenlábasa szerepel a politikában. klerikális, papi, papság körébe tartozó,. kommercializálódó adás vétel tárgyát képező kompetencia illetékesség, 2.szakértelem kontexusban (szöveg)összefüggésben konstruktív építő, alkotó megszentesülés átlényegülés, amely során egy személy szentté válik lapidáris a latin lapis a kő szóból képzett melléknév, a kőbe vésett, csakis unciális, azaz nagybetűkből álló írásmód. Átvitt értelemben L. stílus a. rövid, velős mondatokból álló írásmód. Latinum Vertere latinra fordítani lumen scientiae a tudomány fénye loquendo cum Deo vel de Deo Istenről, vagy Istennel beszélni motiváció indoklás, megokolás monasztikus szerzetesi nemo communior senki közösségibb nos attendentes akik figyelembe vesznek bennünket O spem miram csodálatos reményt obláció jelentése felajánlás (a latin offerre igéből). A monasztikus rendek oblációi, szabályos -konventek-, élükön perjellel ill. perjelnővel. oblátok szerzetesi életre (a szülők által l. Szent Erzsébet)felajánlott személyek, vagy olyan, a kolostorban élő személyek, aki vagyonukat a kolostornak felajánlották. ordináció jogi hatalom az egyházon belül legáció, (lat.) követség) legátus l. Legáció meghatározott illetékességű, a pápai érdekek érvényesítésére és képviseletére alkalomszerűen vagy állandó jelleggel megbízott követ. a magyar protestáns egyházi életben az volt a szokás, hogy a főiskolák kiválóbb tanulóikat a nagy ünnepek alkalmával kiküldték az egyházakba, hogy a papokat felszaporodó munkájukban támogassák s helyettük prédikáljanak. Az egyházak a legátusok munkáját gyűjtéssel s adományaikkal honorálták. Llbellus Philippus Arabs császár és felesége i. sz. 247-ben Róma alapításának ezredik évfordulójára kultikus ünnepségsorozatot rendeztek. A millenniumi rendezvényeken - melyek az "örök Róma" és az õsi római istenek elõtt tisztelegtek - a keresztények nem vettek részt. Részben ezzel az okkal magyarázható, hogy két évvel késõbb a római állam - története során elõször - központilag, császári rendelettel elindított és az államapparátus által szervezett, minden addiginál kegyetlenebb üldözésbe kezdett a hitvalló keresztények ellen. A birodalom minden polgárának megparancsolták, hogy áldozzanak a római isteneknek. Az áldozás megtörténtérõl hivatalos tanúkból álló bizottságok áldozási igazolványt (latinul: libellus) állítottak ki, ez szolgált bizonyítékául annak, hogy a császári parancsnak az illetõ engedelmeskedett. Voltak keresztények, akik áldoztak, hogy mentsék az életüket, mások a hivatalnokok korrumpálásával anélkül szereztek igazolványt, hogy ténylegesen áldoztak volna. Azok közül azonban, akik elutasították a parancsnak való engedelmességet, sokakat vagyonelkobzással vagy rabszolgaságba vetéssel büntettek, másokat bebörtönöztek vagy kivégeztek, köztük Róma, Antiokhia és Jeruzsálem akkori püspökét. liturgia (gör) szolgálat. A régi Athenban a polgárok közmunkáit és erre való kötelezettségét nevezték L.-nak, a hellenisztikus szóhasználatban vallási cselekményeket, míg később az egész istentisztelet, majd az istentiszteletek rendjét megszabó előírásokat jelölik vele. Ezek a szabályok biztosítják az istentiszteleti részek állandóságát és egyöntetűségét. misztikum titokzatosság, rejtélyesség, sejtel¬mes¬ség; monostor a görög monasterion szóból, egyértelmű a latinból származott kolostor szóval. Különösen mégis a városokon kívül, magányos helyeken álló szerzetesi házakat nevezték így, megkülönböztetésül a városokban álló kolostoroktól. parafrázis átírás, körülírás, körülményes értelmezés permanens (lat.) megmaradó, állandó, folyamatos. peculiaritas sajátosság peculium külön vagyon pessima tacitumitas a legrosszabb hallgatagság petició (lat.) általában kérvény, különösen a kormányhoz v. a törvényhozáshoz, az államfőhöz stb. intézett kérvény v. panasz. philobiblion a könyvek szeretete.’ Richard of Bury Philobiblion-ját (1599), "a könyvek iránti szeretetről” szóló első könyv első angol nyelvű kiadását", John Davies Microcosmos-ának két kiadását, John Smith kapitány Map and description-jét nevezték így. polémia a gör. polemosz.( harc szóból) vitatkozás; polémizálni vitatkozni ; polémikus : vitatkozó. praedicator gratiae a kegyelem hirdetője praedicator gratiosus kegyes hirdető prefáció .A kánont bevezető, hálaadó, ill. énekelt rész a misében. prédikáció igehirdetés prefektus a r. kat. papnevelőintézetekben és internátusokban a tanulmányi felügyelő. A rómaiaknál a praefectus egyes hivatalok főnöke volt. protektor 'pártfogó' pugiles fidei a hit bajnokai radikálizmus a szélsőségig elmenő újjáalakítási törekvés a politikai, társadalmi és vallási életben. recitálni valamit emlékezetből előadni, szónokolni. refektórium ebédlô reintegráció, reintegrálás a szó eredeti jelentése "egységesülés, egyes részek egyesülése reredosz az oltár hátsó falát alkotó faragott/festett dísz.Oltárkép. ( l. ordReference.comDictionary) reservoár tartalék, gyüjtő(tartály) laikus A laikus szó a görög laikoszból származik, amelynek jelentése ‘a néphez tartozó’. A laikus mint teológiai fogalom először is azt az embert jelenti, aki nem tartozik az egyházban a főhatalomnak vagy a teljes szentségi hatalmaknak a birtokosai közé, aki tehát nem tartozik a „ klérushoz” . (A laikusokat a II. vatikáni zsinat is „ negatíve” határozta meg: a laikusok vagy világi hívek azok a hívő keresztények, akik nem tagjai az egyházi rendnek vagy a szerzetességnek. Languedoc Languedoc dél-francia tartomány, Domonkos működésének területe Franciaországban. Nevét onnan kapta, hogy nyelvjárásában, a provanszál egyik változatában a latin „hoc” szót használták az ige jelölésére. Langue de hoc = a hoc nyelve. A Rhone deltája és a Garonne folyó között a Pireneusoktól északra terül el, Keleten a Földközi - tenger zárja le”. Vladimir J. Koudelka Domonkos Isten igéjének hirdetése Kiadó a Szt. Domonkos rend Budapest 1992. IV. Lateráni zsinat Az 1215-ben rendezett 12. egyetemes zsinat határozataiban többek között elvetette a waldens és albigens eretnekek tévtanait, kötelezővé tette a szerzetesrendek számára a háromévenkénti általános káptalan tartását valamint leszögezte az Egyház öt parancsát. legenda A szenteknek életét, szenvedéseit, csodáit elbeszélő olvasmány. A 11. századtól a szentté avatások elengedhetetlen kelléke az illető szentségét bizonyító legenda. Leghíresebb gyűjteményük a 13. században keletkezett Legenda Aurea. legitim (lat.) törvényes. Gyakori kifejezés a jogtudományban ; legitimáció : igazolás ; legitimál igazol. lectio divina lelki olvasmány, kolostorban napirendi pont lumen gentium az egyházról szóló dogmatikai konstitúció, a II. Vatikáni zsinat legnagyobb alkotása. Nem szorítkozik elméleti fejtegetésekre, hanem programot hirdet meg. Nemcsak azt írja le, a Szentírás és az ősi egyházi hagyomány alapján, hogy mi az egyház, hanem elmondja azt is, hogy milyennek kell lennie az egyháznak, hogy megfeleljen Isten szándékainak. magiszter előljáró paraliturgia szentmisén és szentségkiszolgáltatáson kívüli egyéb szertartás pasztoráció lelkipásztorkodás penitenciárius a fenntartott bűnöket feloldó kanonok Porciuncula a közös ferences élet első színhelye Assisi mellett religiosam vitam vallásos élet monostor (lat. monasterium, gör. monosz/monakhosz 'szerzetes') eredetileg az a hely, ahol szerzetesek tartózkodnak. A 4. század elejétől magáncellák kerítéssel körülvett csoportja, közös életet folytató szerzetesek lakóhelye (cenobium). Benedek a kifejezést mind 'szerzetesi lakóhely', mind 'szerzetesi közösség' értelemben használja Nestorius szír származású szerzetes, 428-tól konstantinápolyi püspök. Nagy eretneküldöző, 431 óta azonban maga is az eretnekség hírébe keveredik, a császár leteszi püspöki állásáról, kolostorba, majd négy év mulva Egyiptomba száműzi. N.-ra ellenfele, Cyrillus, alexandriai püspök sütötte rá az eretnekség bélyegét, még pedig azért, mert Máriát nem tartotta "istenszülőnek". novíciátus Az ünnepélyes professziót megelőző újonc- és próbaidő, amelyben a rendbe belépni kívánót kipróbálják, és bevezetik a kolostori életbe. A noviciátus időszaka nélkül nem kerülhet sor professzióra. A novíciust vagy novíciát arra kötelezik, hogy az adott rend regulája és konstitúciói szerint éljen. novícius, novícia(lat. novus új, 'újonc') oblátus, obláta (lat. oblatus 'felajánlott') 1. Szülei vagy gyámja által rendi életre szánt és egy kolostornak (s ezáltal Istennek) felajánlott gyermek. A Benedek-regula értelmében az obláció szabályozott és visszavonhatatlan. A gyermekek felajánlása 12. századi eredetű (híres obláták: Nagy Szent Gertrúd [†1302], Árpád-házi Szent Margit [†1270]). A tridenti zsinat felszámolta: a kolostorba való belépés alsó korhatára a betöltött 15. esztendő lett. 2. Személyes vallási okokból egy kolostorhoz csatlakozó felnőtt. A köteléket (odaszentelés) az apát kölcsönös igény esetén feloldhatja. A középkorban az ilyen kolostori oblátusokat donatinak, 'odaajándékozott'-nak nevezték, mert magukat (és olykor világi javaikat) mintegy a kolostornak ajándékozták. 3. A kolostori oblátusok mellett voltak világi oblátusok is, azaz laikusok, akik világi életet éltek, obláció révén azonban a kolostorhoz kötődtek. A Benedek-rend 19. századi újjáéledésétől kezdve jelentősen megnövekedett a világi oblátusok száma oklevél meghatározott formában kiállított, jogi természetű dolgokat tartalmazó írás, melyet kibocsátója pecséttel vagy egyéb hitelesítő eszközzel látott el. Pecsételését tekintve lehet privilégium, amely mindig hártyára íródott és függőpecsét került rá (ezt nevezik diplomának is), lehet pátens, amely nyílt formába, az íróanyagra nyomott pecséttel lett hitelesítve, és lehet zárt oklevél, melyet összehajtása után zárópecséttel láttak el. Fennmaradási formáját nézve eredetiben, illetve átírásban fennmaradt oklevelekről beszélhetünk. oligarcha hatalmaskodó főnemes ornatus (latin : díszruha), a papok és lelkészek hivatalosan használt öltözéke. A r. kat. egyházban a miseruha több, rendesen igen díszes darabból áll, a prot. egyházak lelkészei fekete talárban (az ev.-ok az úgynevezett Luther-kabátban, a ref-ok pedig palástban v. tógában) végzik istentiszteleteiket és egyházi teendőiket. presbiter a "preszbüsz" görög melléknév középfoka. Jelentése: idősebb, tapasztaltabb, erősebb. premontrei rend Szt. Norbert által alapított szerzetesrend. A Norberthez csatlakozó papok 1121-ben tettek fogadalmat az ágostoni regula megtartására, a pápai megerősítést pedig 1126-ban kapták meg. A rend tagjai szabályok szerint élő kanonokok, akik a szerzetesi élet mellett lelkipásztori feladatokat is vállalnak. Jelentősebb magyarországi monostoraik: Váradelőhegy, Lelesz, Jászó, Csorna, Türje. prímás egy világi közigazgatási egység területén levő érseki székek közül a magasabb rangú, a többi érsek felett álló főpapot illeti a prímási cím. Funkciója elsősorban politikai volt, ami a király koronázásának jogát jelentette. Magyarország prímása az esztergomi érsek, akinek ez a jogállása a 13. században szilárdult meg. provincia (lat.) tartomány. Igy nevezték a régi Rómának azokat az Itálián kívül fekvő tartományait, melyek római hivatalnokok kormányzása alatt álltak. püspök valamely egyházmegye élén, az apostolok utódaként álló, legmagasabb egyházi rendet viselő személy. Méltóságának jelvényei a püspöksüveg, a gyűrű, a pásztorbot és a mellkereszt. Feladata hármas: szentelő, tanító és kormányzó. A püspököt a korai időben városa illetve később egyházmegyéje választotta, a 10. századtól pedig az uralkodó nevezte ki. 1122 óta a püspökválasztás joga elvileg a székeskáptalant illeti, amelynek döntését a pápa az uralkodó hozzájárulásával erősíti meg. remete a 3. századtól kezdve, először csak a keresztényüldözések hatására, egyes aszkéták Egyiptom sivatagaiban törekedtek a keresztény tökéletesség elérésére. Köréjük azonban hamarosan egyéb remeték gyűltek és lassan a közös életmód hatására a szerzetesi élet új, coenobita formája is kialakult. A két irányzat közös vonása, hogy céljuk a világtól elszakadva, belső magányban szemlélődve, találkozni Istennel. A belső magány azonban a remete-irányzat szerint feltételezi a külső magányt is, ezért a remeték minden közösségtől elvonultan, egyedül törekszenek a krisztusi eszményt elérni. rend szigorú kánonjogi felfogás szerint olyan, egyház által elismert, tartós alapítású férfi vagy női közösség, amelynek tagjai egész életükre szóló (örökérvényű), az evangéliumi útmutatásokat összhangban lévő ünnepélyes tisztasági, engedelmességi és szegénységi fogadalommal tesznek tanúságot arról, hogy - amennyire csak lehetséges - evangéliumi szellemben fogant közös szabályzat szerint kívánnak élni. A társulást a pápának jóvá kell hagynia. Az ezt az életformát választók képezik a status religiosust. A rend férfi tagjait testvéreknek vagy szerzetes-barátoknak (regulares), női tagjait nővéreknek vagy apácáknak (moniales) nevezik. A rendek közül a szerzetesrendek (monasztikus rendek): tagjaik a monachi regulares, idetartoznak pl. a Benedek-rend és annak ágai (ciszterciek, trappisták), a baziliták, a karthauziak. Fő tevékenységük a szemlélődés, istentiszteletek, mindenekelőtt a zsolozsmázás, a fizikai munka, de a tanítás és a lelkigondozás is. (rendi) regula (lat. regula 'léc, mérőléc, vonalzó, zsinórmérték, mérték, szabály') A rend alapítója által megalkotott vagy jóváhagyott, követői életét szabályozó és az egyház által jóváhagyott alapelvek, amelyeket konstitúciók egészíthetnek ki. A nagy történelmi regulák időrendben: Baszileiosz-regula, Ágoston-regula, Benedek-regula. A negyedik lateráni zsinat után jóváhagyott regulák: Ferenc-regula és Klára-regula. renaissance A renaissance-kort az egyes századok olaszos nevével szokták részekre osztani: a XIV. sz. a trecento, a XV. a quattrocento és a XVI. sz. a cinquecento. . A görög művészetben hasonlít ahhoz a korszakhoz, amikor még a vallás uralkodott a művészetben. A vallásos szellem ereje fokozatosan gyengülni kezd és mindinkább előtérbe lép a művészetben a természetnek és az emberi életnek a megfigyelése. A gótikus művészet a középkori művészet csúcspontjának tekinthető ,,sine proprio'' „Tulajdon nélkül'', ...; nem nyomorban, de nem tart magáénak és nem tart meg magának semmit. ,,Tisztaságban'', -- ez több mint a puszta nôtlenség... socius társ szegénység lényege szerint a szerzetesi szegénység nem egyszerűen dolgok (és emberek) nélkülözését jelenti, hanem szabadságot mindattól, ami nem Istené vagy nem maga Isten. Queista a görög Egyház misztikájának XII. századi elfajulása. Azt vélték, hogy a szemlélődő teljes nyugalomba merülve (innét a queista név) mereven maga elé nézve, részese lehet az Istenből kisugárzó fényességnek, amin őt az apostolok szemlélték a Táborhegyen. A szemléletbe elmerült szerzetes maga elé bámuló, fejhorgasztó testtartásából ered a köldöknéző (umbiliciani) elnevezés. ... Katolikus lexikon II 282. Oldal. talentum A héber tálentum jelentése is azt fejezi ki, hogy valaki Istentől áldott képességekkel rendelkezik tizedik század "A X. ún. "sötét század" általános jellemvonásai: A X. században Európában általánossá vált a feudális anarchia. Az egyes országok uralkodóinak hatalma gyakran csak saját birtokaira terjedt ki. Az egymástól elszigetelt, önellátó nagybirtokok urai a királyokkal és egymással állandó harcban álltak. Az Egyház javai gyakran a garázda nemesség prédájává lettek. Európa szétesését és az erkölcsök elvadulását a belső zavarokon kívül a normannok, szaracénok és magyarok támadásai fokozták. A vaskorszakban, melyben a hatalmasok tűzzel-vassal igyekeztek a hatalmukat növelni, a gyengébbeket leigázni, az Egyház helyzete siralmassá vált. A felső és alsó klérus tagjai közt elhatalmasodott a tudatlanság, erkölcstelenség, sokan szimónia-val szereztek hivatalt és javadalmat A legszomorúbb a nemesi pártok játékszerévé lett pápaság helyzete volt De ebben a megalázó helyzetben is akadtak reménytkeltő jelek. Ezek közé tartozott pl., hogy a pápák, csekély kivételtől eltekintve feddhetetlen egyének voltak, akik cselekvőképességük korlátozott volta ellenére papi és főpásztori kötelezettségeiknek a legnehezebb körülmények közepette is minél hűségesebben igyekeztek megfelelni". Szántó Konrád A Katolikus Egyház Története 289. oldal: "A X. ún. "sötét század" Valdensek A valdensek, Valdesius ( Pierre de Vaux, Pierre Vaudes, Petrus Valdesius) lyoni kereskedő világi hívőkből toborzott prédikáló mozgalma, amely a fennálló renddel együtt az Egyházi hierarchiát is támadta. A papokat feleslegesnek tartották, a szentségeket nem fogadták el; saruban, szakállal, szőrcsuhában prédikáltak, a Bibliát saját értelmezésük szerint adva elő”. Domonkos Isten igéjének hirdetése 14. h.n. vera mundi lumina a világ igazi fényei virulens a latinban "mérgező"-t jelentett, következésképpen ezt kellene jelentenie magyarul is. Sokak számára valóban ezt is jelenti. A szó a magyarban összekeveredett a "virul" igével, és - mintha a magyar igető kapott volna latin képzőt, - sokak számára az "életképes, életerős" szinonimájává vált. Vir Evangelicus evangéliumi férfi vizitátor látogató kinevezett személy, akit egy adott kolostor, provincia stb ellenőrzésével bíznak meg . zsinat a püspökök és papok egyházi ügyek megtárgyalására összehívott gyűlése. Az egyházmegye papjainak részvételével, a püspök által összehívott gyűlés az egyházmegyei zsinat, egy adott terület püspökeinek, az illetékes érsek elnöklete alatt tartott gyűlése a nemzeti zsinat, míg a pápa által összehívott, valamennyi püspök részvételével tartott gyűlés az egyetemes zsinat. zelátor buzdító, lelkesítő (Jesu, zelátor animarum Jesu, Deus noster Jesu, refúgium nostrum Jesu, pater páuperum Jesu, thesáure fidélium Jesu, bone pastor Jesu Jézus a lelkek buzdítója, a mi urunk Jézus, menedékünk, a szegények atyja, a hívek kincsestára, a jó pásztor Jézus zsolozsma a kolostorban lakó szerzetesek vagy templomi káptalan közös karimádsága valamely kanonikus imaidőben (hórák). Diocerzia Szimónia 20. oldal csererendszerekhez(Ismereteim szerint a csererendszer alakul át penzrendszerre, avagy mifele csererendszerröl van szó a 12. században?) Utána olvastam: Ezüstpénzröl áttértek az aranypénzre. __________ITT A VÉGE FUSS EL VÉLE! 2007 július végén

Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)

Rendszeres olvasók

Blogarchívum

• ▼  2012 (1)
  • ▼  február (1)
    • Szent Domonkos

• ►  2010 (5)

• ►  2009 (2)

Magamról

Ebedfia

Teljes profil megtekintése